Zakatol a szíve, jobban, mint szabadna, vergődik, a gondolatok és a benne tobzódó érzelmek úgy beindították, hogy fékezni talán lehetetlen. Dönget! Ő az, ami az életet pumpálja a testbe, ő az, ami a létezés kapitánya, parancsnoka, nélküle rongyként hullana össze az ember, ő a minden s ő a hiány, boldogság örökös feldolgozója, akár gőgösen is ketyeghetne a mindent tudó kulcsot kezében tartva.

Áll az ablak előtt ólom lábaival, bámul a semmibe, de mégsem, mert azért a homályos belső derengés csak elővezéreli a képeket, a látottakat.

Kint terepgyalu zúg, hallatszik a hő- és hangszigetelt ablakokon keresztül is, nyomja a földet. Először felkotorta, megbolygatta, s most simítani akarja, de mekkora gép, milyen erő lehetne, hogy azt eltakarja… Felbolygatta, nagyon, s most le akarja födni. De mit tud? A földben lévő eszméletlen mennyiségű mocskot? A papír-, műanyag-, és fém hulladékot beföldelni? Hát az érzelmekét? Azt a sok tobzódó kincset, örömet és fájdalmat, amik gombaként ütik fel naponta a fejüket, azt is el tudja földelni egy gyors mozdulattal? Mert azok sírnak, üvöltenek, vergődnek a terepgyalu páncélja alatt, s azokat nem lehet eltakarni, úgy törnek fel, mint a szellem a szelencéből, a földből is, beszövik a szemlélődő lelkét, mozgásterét, elveit és érzelmeit, mindent birtokukba vesznek, s az ablak előtt álló egyre kisebb lesz, zsugorodik, köszvényesedik, mert a hatalom előtt nincs mentség, előle nincs menekvés.

Nagyon vergődik, mindene remeg, pedig úgy gondolta, hogy erős, hogy bírja a gyűrődést, hogy ki tud még egyenesedni, hogy nem fog fájni a gerince a több mint 60 év nyomása alatt. Megváltozott, ő sem vette észre, de kicserélték a mozgatórugóit, a belső szerkezet összetevőit, azokat a jól meghatározott sablonokat (milyen csúnya fogalom), igen, a lelkét, mely élni hagyta, s ebben az élésben a jó, szabad irányt mutatta, a repülését. A lelkét lopta el a torz, beszüremlő fény, az, amely eddig éltette, ugródeszkaként szolgált, repítette az éterbe!

Most ólmos bakancsokkal áll az ablak előtt, párásak a szemei, s vívódik, mert mit tehetne? Futnak előtte a képek, a filmek, a felsorolhatatlanok, s arra gondol, hogy egy nagy sakktábla játszója volt, s ott nagyon kikapott! Szeretné visszapörgetni a partit, de ketyeg az óra, nyomkodja a társ le a gombot, ő mindenfelé néz, csak a táblára nem, csak az ablakon ki, s szomorúan, nem is annyira kétségbeesetten veszi észre, hogy a játszmának vége! Talán lenne lehetőség, s a szabályok is engedik (hol vannak az életben szabályok?), hogy újra kezdjék a játszmát, mert zord időjárás volt, mert villámlott, mert a pincérnő egyszer leborította az abrosz kirázása közben a játékbábukat, de fölösleges! Az ablak homályt sugall, az élet megy tovább, s a lehullt játékosok úgy is megpihennek.

A talpon maradottak meg tudják, hogy a játszma nincs lezárva, még jó fordulattal nyerhetnek is, de ahhoz nagy ész s még nagyobb érzelem kell!

Gazda Zoltán