Csokonai Vitéz Mihály mindössze huszonkilenc éves volt, amikor debreceni háza egy pusztító tűzvész martaléka lett. 1802. június 11. különösen tragikus dátum a reformátusok fővárosában. Le­égett a Nagytemplom, a Református Kollégium és mintegy másfél ezer lakóház. Csokonai a saját szomorú állapotáról így számolt be gróf Széchényi Ferencnek: „Most az üszög és hamu között fekszik az az együgyű, de nekem tág és gazdag hajlék, melybe kívántam a világ lármája elől nemzetem és múzsám szolgálatjára magamat elvonni. Pusztává lett az a kis ország, melyben én király voltam magam előtt.” A költő levelet küldött a Heves vármegyei Szárazbő helységbe, Papszász József földbirtokosnak is, aki barátja és tisztelője volt. A június 15-én kelt levélben többek között ezt írta: „Legalább nálam volna néhány kévényi (nád – B. A.), hogy az eső ne csepegne a nyakamba, már a belső Einrichtunggal (berendezés) nem is gondolok”.

Az 1773-ban Debrecenben született Csokonai a nagy tűzvész idején huszonkilenc esztendős volt. Nem véletlenül aggódott a sorsa miatt, mert csak hellyel-közzel akadt némi jövedelme, s gyakran rászorult az irodalompártoló mecénások támogatására. Feltehetően önmagára is vonatkoztatta A méla Tempefői című színművének alcímét: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”. Csokonai esetében is nagy kérdés persze, hogy a költői létnek együtt kellett-e járnia a szegénységgel, hiszen iskolázottsága és tehetsége megnyitották előtte az állásszerzés kapuit. 1794-ben (huszonegy éves korában) a debreceni református kollégiumban például lehetőséget kapott egy alsóbb osztály tanítására, azonban sorozatos fegyelmi vétségek miatt már a követező évben kizárták az intézményből.

1795 végén Sárospatakra ment jogot tanulni, „de itt Kövy Sándor sem volt képes vele a törvénytudományt megkedveltetni, úgy hogy rendetlenül látogatta az előadásokat”. 1796 nyarán visszatért Debrecenbe. Versei és kéziratos másolatok útján terjedő színművei egyre ismertebbé tették, ám ezekből már akkoriban sem lehetett megélni. Szűkös anyagi helyzetének is szerepe lehetett abban, hogy 1797-ben Komáromban kikosarazták. A költő itt szeretett bele Vajda Juliannába, a Lilla-versek ihletőjébe, de amikor megkérte a kezét, a lány apja – egy jómódú kereskedő – elutasította.

Csokonai ezután Sárközy Istvánnál, Somogy vármegye alispánjánál vendégeskedett. Itt érte az a kitüntetés, hogy az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság a tagjai közé választotta. Sárközy közbenjárására ekkor elnyerte a csurgói gimnázium segédtanári állását. Az 1798−99-es tanévben a felső osztályokat tanította, azonban „itt sem tartotta meg szigorúan a tanórákat (…). 1799 telén hagyta el Csurgót és 1800 májusban Somogyot. Útját Szigetvárnak vette, hol pár napig időzött Festetics Lajos grófnál”. Ezután ismét Debrecen lett az otthona.

Csokonai megpróbált álláshoz jutni. Előbb a Magyar Hírmondónál folyamodott szerkesztői, majd a Széchenyi Könyvtárnál írnoki állásért – sikertelenül. Papszász József, a református földbirtokos jól ismerhette a költő anyagi helyzetét, mert az említett levél vétele után két négyökrös szekeret megrakatott náddal, s a szállítmányt a leégett debreceni házhoz küldte. Válaszlevelében arra kérte Csokonait, hogy ne csak a tetőt csináltassa meg, hanem az egész házat rakassa rendbe, és a számlát küldje el neki Szárazbőre.

Elsőként talán gróf Vay Sarolta irányította a figyelmet a derék Papszász Józsefre. Régi magyar társasélet (Budapest, 1900) című könyvében beszámolt arról is, hogy „Csokonai hálálkodva köszönte meg mecénása jóindulatát, és kérdést intézett aziránt is, hogy nem szolgálhatna-e valami alkalmi névnapi, lakodalmi vagy efféle verssel”. Papszász József még ezt az ajánlatot is elhárította: „amit pedig tevék csekély erőmmel, tiszta szívből tevém – minden szolgálatok kívánása nélkül, mert igen perhorreskálom (hibáztatom) azon úri embereket, akik a magyar litterátust csak azért segítik, hogy dystichonokban foglaltatva neveiket, megörökíttessék Görög és Kerekes uram papírosain”.

A szárazbői földbirtokos itt részint a Hadi Tudósítások című újságra, részint pedig azokra a főúri mecénásokra célzott, akikhez Csokonai ebben a lapban dicsőítő verseket intézett. Papszász egyébként a segítségnyújtást megtetézte azzal, hogy egy egri asztalossal szobabútorokat készíttetett, s ezeket két tömött vánkossal (felesége ajándékával) együtt ugyancsak elküldte a költőnek. Csokonai egy pozsonyi barátjának írt levélben beszámolt e jótéteményekről. Ez idő tájt az egészsége már romlani kezdett. Amikor 1804 áprilisában Rhédei Lajosné temetésére Nagyváradra utazott, hogy ott személyesen szavalja el búcsúztató verseit, megfázott és tüdőgyulladást kapott.

Vay Sarolta írta: „Mikor Csokonai már nagyon betegen feküdt, Papszász akkor sem feledkezett meg róla, és egy, a debreceni vásárra menő egri kalmártól hat kanna finom vörösbort küldött a sorvadó poétának.” Csokonai ezt az ajándékot is megköszönte: „talán ez lészen utolsó italom, amelyet Domine Spec­tábilis kegyes gráziája juttatott el hozzám”. És valóban. „Ki sem ürült a két utolsó pókhálós kanna, mikor jó Csokonait már a kántus harmóniája mellett kikísérték az örök nyugodalom helyére”. A nagy költő 1805. január 28-án távozott az élők sorából, éppen akkor, amikor verseinek kiadása megkezdődött. Még nem töltötte be a harminckettedik életévét.

A 19. század érdekes történeteit, társasági eseményeit megörökítő írónő jónak látta megírni „ezeket az ócska, régi emlékeket”. Úgy vélte, hogy nemcsak a főúri mecénásokról illik megemlékezni, hanem azokról a „tősgyökeres magyar dzsentricsaládokról” is, akik a maguk helyén ugyancsak sokat tettek a hazai kultúra értékeinek mentéséért, a nehéz sorsú magyar alkotók támogatásáért. Csokonaival kapcsolatban Vay Sarolta a Papszász család tiszteletre méltó magatartására helyezte a hangsúlyt. Nagyon helyesen. Ez a család ugyanis nemcsak Csokonait, hanem a híres zeneszerző hegedűművészeket, izsépfalvi Lavotta Jánost és Rózsavölgyi (Rosenthal) Márkot is derekasan támogatta.

Csokonai halálát követően a Kazinczy Ferenc által Csokonai síremlékéhez javasolt sírfelirat körüli vitából kikerekedett az irodalomtörténetben Árkádia-pör néven ismert botrány. A latin nyelvű felirat magyarul ezt jelentette volna: „Árkádiában éltem én is!” Ez a látszólag ártalmatlan mondatocska lendületet adott annak a szellemi küzdelemnek, amely Kazinczy és Debrecen városa között addigra már kibontakozott. Az elhunyt költő írásai körül bábáskodó nagy nyelvújító ugyanis úgy vélekedett Csokonai műveiről, hogy azokban „sok kitörleni való van a sok csudálást érdemlő szépség mellett”, és nem titkolta, hogy kitörleni valók alatt a kálvinista hatású gondolatokat érti. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy a „kálvinista Róma” polgárai és vezetői megorroljanak.

A Kazinczy által javasolt sírfelirat is gyanút keltett, ezért az éberebb debreceniek utánanéztek, mit is jelent az az „Árkádia”. Valamelyik lexikonban ezt találták: „derék marhalegelő, kivált szamarakra”. Ez aztán még jobban felháborította őket. Szerintük ezzel Kazinczy arra utalt, hogy Árkádia, ahol Csokonai élt, Debrecent érti szamarak földjeként. Meg is bántódtak annak rendje s módja szerint. Kazinczy magyarázkodni kényszerült: „Arkadia, igenis marhalegelő-tartomány volt, és éppen ezért, minthogy az volt, ottan virágzottak a múzsák mesterségei leginkább.” Az „Árkádiában éltem én is!” mondat, Kazinczy szerint ezt jelentette: „Egyike voltam hazám kedvelt énekeseinek én is, s boldog éltet éltem a mesterség szép régiójában.”

A jól hangzó magyarázat ellenére a viták csak 1807-ben fejeződtek be. Addig viszont Kazinczy és a debreceni közvéleményt képviselő ellenfelei (Fazekas Mihály, illetve Kis Imre, Csokonai műveinek kiadója) jókat csatáztak egymással a lap hasábjain. Ez a vitasorozat a későbbi nyelvújítási küzdelmeknek mintegy előjátéka volt, melynek a végén a felek kibékültek, Kazinczy úgy vélte, hogy a nyilvános viták jól szolgálták a művelt olvasók igényeit, s a publikum tanult azokból. Csokonai Vitéz Mihály ily módon tehát a halálával is hozzájárult a magyar nyelvújítás nagyszerű időszakának nyitányához.

Bánó Attila