Interjú Pászka Imre szociológussalTollal, élőszóval

– Miért a kis jégkorszakot választotta kutatási témának?
– Korábban A társas világ környezetei című könyvemben egy nagyobb fejezet erejéig a kis jégkorszakot megelőző melegedés 9–13. századi időszakát tekintettem át. Így ebből a látószögből adódott, hogy kutassam a melegedést követő lehűlés korszakát is (14. század eleje – 19. század második fele). A témaválasztás mögött idő- és munkaigényes kutatási program állt, amelyet több szakaszban valósítottam meg. 

– Hogyan történik egy ilyen kutatás?
– Az egyetemünk támogatásával szereztem be a külföldi szakirodalmat, s a Campus Hungary ösztöndíj tette lehetővé, hogy három hónapig – nyári szünidőkben – az erdélyi, főleg székelyföldi levéltárakban kutassak. Ez a kutatás nem azért volt fontos, mert kézdiszéki vagyok, hanem mert a 18. század közepétől a pestisjárvány behurcolásának veszélye Európában éppen a Kárpát-kanyar térségében állandósult, tehát az itteni járványeseményeket, illetve az ellene való védekezést kívántam dokumentálni. A sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai levéltárakban erre vonatkozólag gazdag anyagot gyűjthettem. A kolozsvári egyetemi könyvtárban Moldovára és Havasalföldre vonatkozó járványtörténeti munkát találtam, amelyet egy román orvos állított össze az 1930-as években. Ez azért fontos, mert közvetlenül Erdélyt, és itt is főleg Székelyföldet, Barcaságot, Királyföldet (szászok) a pestisveszély – az említett időszakban is – a két török tartományból fenyegette. A magyar szakirodalomban pedig nem ismert ez a munka.

– Kutatóként és szegedi egyetemi tanárként vissza-visszatér ifjúkora színterére. A Székely Mikó Kollégium diákja volt, majd másfél évig katona. Később a Babeș–Bolyai Egyetem történelem szakán régészetet tanult. Milyen volt akkoriban a középiskolai élet? 
– A Mikó az én időmben 1. számú bentlakásos fiúlíceum nevet viselte. A bentlakók napjai katonás rendtartás szerint folytak: 6 órakor ébresztő, reggeli torna, mosakodás-öltözködés, reggeli, majd osztályba vonulás. Órák után ebéd (14 órakor), edzések délután 17 óráig, utána tanulás (szeminárium), majd vacsora, ismét tanulás, és este 10 órakor villanyoltás. De a feszes rend s olykor a versenysikerek örömöt jelentettek. Nehezek voltak az érettségi vizsgák, a vizsgáztató tanárok máshonnan jöttek. Nyolc tantárgyból volt írásbeli és szóbeli, minden este kifüggesztették az adott tantárgyból vizsgázók eredményeit. A napi 25 vizsgázó közül 5–6 ment át. 1967-ben, amikor érettségiztem, az egyetemi felvételi vizsgába beleszámították az érettségi eredményét, s a kettő átlaga döntötte el a bejutást. Az átlagom kevéssel alatta volt a bejutási küszöbnek, nem vettek fel, így elvittek katonának Dobrudzsába. Annyi haszna volt a katonaságnak, hogy felszabadult a román passzív szókincsem, és megtanultam beszélni a nyelvet. Leszerelésem után már az elsők között jutottam be. 

– Az egyetem után hová került?
– 1973-ban Korond általános és szakiskolájába helyeztek ki történelemtanárnak. Korond azért volt élmény számomra, mert a tanulókkal végzett gyűjtőmunka (festett bútorok, szőnyegek, edények stb.) a néptanács, a kultúrház igazgatója anyagi támogatásával (régi fazekas ház és 18. század végi székely kapu vásárlása), valamint Pál Antal fazekasmester közreműködésével (fazekasműhely berendezése, kemenceépítés) létrehoztam a falumúzeumot, amely 1975 augusztusában nyitott kaput. Ma is működik és látogatható. Az egyik környékbeli gyűjtés alkalmával a katolikus parókián ismerkedtem meg Lezsák Sándorral. Jóban voltam a költő és festő Pál Lajossal, akit a magyar ’56 miatt kirúgtak a kolozsvári egyetemről és börtönt is viselt. Ha lyukas óráim voltak, rendszerint beugrottam hozzá. Ő hozott össze a megyei kulturális bizottság elnökével, aki nagy rajongója volt a festményeinek. Így alkalmam nyílt szóvá tenni neki, hogy a régészet az érdeklődési területem. Nemsokára átirat jött a megyei tanfelügyelőségtől, hogy két év után felmentenek tanári állásomból, és a megyei kulturális bizottság rendelkezésére bocsátanak. Így kerültem a csíkszerdai múzeumhoz 1975 szeptemberében. Muzeológusnak alkalmaztak, régészi feladatkörrel. Nagy volt a lelkesedés, a tenni akarás. Bőven volt munka, így a régészeti raktár anyagának rendezése, a már kutatott lelőhelyek feltérképezése stb. 

– Látom, hogy az interdiszciplináris tudományterület műveléséhez, amelyről a könyveiben tanúságot tesz, nem elég az eltérő társadalomtudományi területetek birtoklása, gazdag élettapasztalat is kell hozzá…
– Várjon, mert a java ezután következik. Alig telt el két hónap a múzeumi munkában, berendeltek a megyei pártbizottsághoz, és közölték, hogy a megyei KISZ Bizottság engem javasolt kulturális titkárának, a kiöregedett Király István (Király Károly, Kovásza megye első titkárának öccse) utódjának. A helyzet az volt, hogy Hargita megyében a kulturális titkárnak nemcsak munkásszármazású magyarnak kellett lennie, hanem egyetemi végzettséggel is rendelkeznie kellett. A káderesnek (személyzetisnek), aki intézte az ügyet, elmondtam, hogy apámat az orosz fogságból történt hazatérte után rendszerellenesség miatt bebörtönözték, és hasonlóan testvérét, a katolikus plébánost is. Ő viszont közölte, hogy mindkettőjüket rehabilitálták, tehát sima az ügy. Kértem a kulturális bizottság elnökét, hogy tegyen már valamit, mert nem szeretném feladni múzeumi állásomat. Azt felelte, ha nem vállalod, mész vissza a tanügybe, de nem Korondra, mert az túl jó hely. Több heti huzavona, nem volt mit tenni, elvállaltam. Akkoriban Hargita megyébe kerültek többen is a kolozsvári egyetememről, képzőművészek, zenészek, történészek, akik közül néhányat ismertem. Így aztán megkerestek és javasolták, hogy a fiatal képzőművészeknek rendezzünk évenként kiállításokat, és munkáikból vásároljunk. Majd jöttek a zenészek, akik országos fesztiválokat akartak, a Gyergyóalfaluba került évfolyamtársam pedig helytörténeti konferenciákat. Parajdon lett művésztábor, mert a néptanácselnökkel jóban voltam. A szobrászok a sóbányában dolgoztak, a grafikusok, festők pedig járták a vidéket, minden táborzárás kiállítással végződött. 

– Mi történt a ciklus lejárta után?
– Azzal jöttek, hogy újabb ciklusra is megválasztanak, de nem fogadtam el. A feleségem Temesvár melletti, újszentesi volt, szülei idősek voltak, így arra hivatkozhattam, hogy gondozásra szorulnak. Temesváron a Szabad Szó szerkesztőségé­ben kezdtem dolgozni. 

– Még a rendszerváltás előtt kénytelen volt Szegedre költözni. Hol képezte magát tovább?
– Az ottani főiskolai alkalmazásom idején elnyertem egymásután kétszer is a belgiumi Leuvenbeli francia nyelvű Katolikus Egyetem ösztöndíját. Ott két dolog érdekelt: az antropológia és a geopolitika. A 90-es évek elején az előbbiről nálunk nem volt letisztult kép, az utóbbi pedig hiányzott. A leuveni egyetemnek több magyar származású oktatója volt, így Lámfalussy Sándor, Rezsőházi Rudolf, Bárdos-Féltoronyi Miklós és mások. Hogy mennyire rosszul álltunk a geopolitika oktatása dolgában, akkor mérhettem fel, amikor 1998-ban a bukaresti egyetemen ösztöndíjasként láthattam, hogy ott nemcsak oktatják ezt a tárgyat, de Fekete-tenger címmel folyóiratot is alapítottak. 

– Algyői házát Makovecz Imre tervezete. Sétáltam a Tisza töltésére kirúgó kertjében. A csend nem jellemzője az életének, a népdal is arról szól, hogy „Túl a Tiszán faragnak az ácsok…”
– A feleségem csongrádi, és szülőháza a Körös-torokban van, ahol a Körösök a Tiszába ömlenek. Ő a fekvése miatt ragaszkodott a telekhez és ahhoz is, hogy Makovecz Imrét kérjem fel. Korondon találkoztam már vele, de amikor Budán felkerestem, nem ismert meg.  De amikor rágyújtott, és azt mondtam neki: „Tanár Úr, szívjunk egyformát”, nagyot nézett, és megkérdezte: „Te ismerted Pál Antit, a korondi fazekast?” Végül nemcsak a házat tervezte meg, hanem a nyílászárókat, a kaput és a kerítést is. Mi pedig nekiláttunk a házépítésnek. Sok gondunk volt az ácsokkal. Az itteniek nem értettek például az olyan erdélyi megoldásokhoz, mint ökörszem kialakítása. Aztán 2003 végén beköltöztünk, és azóta Algyőn lakunk. Jelenleg kettecskén a feleségemmel, mert a négy gyerek (két fiú és két lány) kirepült. 

– Mikorra várható a Reprezentációk sorozat III. kötete?
– 2024-re, ha a Jóisten is megsegít. Dolgozok rajta a megszokott napirend szerint, de mindig akad utánanéznivaló, újabb adat vagy a levéltárban, vagy a könyvtárban. Mivel az intenzívebb, pandémiává terebélyesedő kolerajárványok a kis jégkorszak végén jelentek meg, és a kutatási programomat végig akarom vinni, a 19. század pestise, a kolerajárványok sem kerülhetők meg. Aztán a nyakamon a Belvedere nevű történelem- és társadalomtudományi folyóirat angol nyelvű különszámainak szerkesztése, ami évente jelenik meg online és nyomtatott formában. 

S. Király Béla