Szinte rápillantásra világosan körvonalazódhat előttünk, hogy itt nem egy improvizatív, az alkotó pillanatnyi hangulat(ai)ból táplálkozó-alakuló életpálya „szemléltetőanyagát” látjuk, hanem egy olyan művészét, akinek fő mozgatója-ihletője-megtermékenyítő ereje az átgondoltság, a tudatosság. S ha van valami, ami minden más alkotóétól megkülönbözteti s így sajátosan egyedivé teszi ezt a művészetet, akkor az az alkotások megépítésének minden szempontból sajátosan egyedi módja, annak tudatos jellege. De – azt is fűzzük hozzá rögtön – nem valami esetenkénti megszerkesztettségre való törekvés az övé, hanem az egy gondolatilag kialakított szerkezeti rend szerint épül.

Boros Lajos önmagát akkor, illetve azzal találta meg, amikor egy hosszas, önmagában, önmagával folytatott küzdelem eredményeként kigondolt és megteremtett egy olyan „szabvány-sémát”, mely egyszerre volt rendezői és teremtői elv is, filozófia is, s mint ilyen, egyéniségjegy, valamint világmagyarázat. Tehát rányomta bélyegét erre az egész művészetére, s annak egészen sajátos, azt is mondhatjuk: a megszokottól különböző arculatot s ekképp egyéniségjegyet adott. Mindez egy gondolkodó, alkotómunkára elszánt művészember hosszas töprengései révén alakult ki. Alapgondolata, művészete mozgatója lett az egyetemességhez való bizonyos hozzákapcsolódni akarás. A teremtésben, az egyetemes élő és élettelen világban van egy rendkívül szigorú rend. „Rendező princípiumok rejlenek minden szervetlen ásványi anyag megnyilatkozásában és minden szerves lény életműködésének kinyilatkoztatásában.” S ha ez így van, miért ne próbálhatná a teremtéstől eltanulni ugyanezt a művész, a művészet? – tette fel magának a kérdést Boros Lajos. „Ezért jogos a követelmény akkor, amikor a műalkotásokat (is) mint az örökérvényűség eszmeiségét tartjuk szem előtt, igazságigényünk kutatóiságában” – fogalmazta meg egy 2007 júliusában papírra vetett gondolatában.

Tehát a művészetnek is, mint alkotó-teremtő munkának, a teremtés mindenben megmutatkozó rendezői elvéhez, azaz annak „egyetemes törvényéhez” kell igazodnia – vált a művész alapgondolatává. Így és ezért válhat számára a teljes alkotófolyamat meggondoltság, átgondoltság tárgyává. Fő problémája tehát nem az egyes művek, hanem az Egész egységes arculatának megteremtése lett. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk: önmagát, önmaga alkotó-teremtő munkáját, annak küzdelmes folyamatát „szabványosította”. Még a képméret logikus arculatát és arányrendjét is a maga megtalálta és a maga számára kötelezővé tett törvény részévé tette, melyhez neki mint alkotónak igazodnia kell. Ezért azonosak méretben is a munkái. Művészetében semmi sem lehet véletlen – vallotta –, mindennek átgondoltnak, ama megtalált vagy önmaga megépítette, „megteremtette” ős-sémára – amit ő őskompozíciónak nevezett el – kell alapozódnia, épülnie.

Így lesz minden Boros Lajos alkotta mű egy sajátos absztrakció, melynek lényege nem a figuralitás elvetése, hanem az egyetemes rendhez való igazodás. Sajátosan egyedi szellemi töltetűség. Itt minden átgondolt. Képei kialakításában a véletlenek szerepe minimális, el is hanyagolható. S ha az inspiráció, a pillanatnyi ráhangolódás szerepét keressük – mert az is az alkotófolyamat része –, akkor az elsősorban a műveknek a színbeli összhatásában, összecsendüléseiben jelentkezik. Nem jelenti ez sem azt, hogy színfantáziáját szabaddá engedné. Nem! Színeit is rendbe foglalja. Épp csak, hogy az így kialakított, „megszervezett” színösszhangnak sajátos lelki sugárzása van, beszélhet az a csendről, a derűről vagy szomorúságról. Lehet halk vagy erőteljes, élénk, visszaszorított vagy még komor, fájdalmas is. Így válik minden kép a szellem és lélek egy üzenetévé is, mely megszólalhat bennünk.

Az egészen átsugárzó-átívelő gondolatiság teszi a Boros Lajos-i életművet abszolút sajátossá s ebben a mivoltában egységessé. Maga az ősséma a főiskolán tanult szocialista realista szemléletmód elvetése „árán-kapcsán” alakul(hatot)t ki, s annak kikristályosodásához, tudatosodásához hozzájárulhatott a személyesen is megismert és ehhez mesteréül fogadott Mattis Teutsch hatása. Tőle tanulta a szellem, a tudatosság előtérbe való helyezésének igényét. A „tudd, hogy mit akarsz” önmagával szembeni elvárást. Tehát nem formában, képépítésben vagy szemléletmódban követi Erdély legnagyobb alkotóját, hanem a szellemi igény előtérbe helyezésében.

Már az első, még szülőföldjén született (1970-ben hagyta el Erdélyt) képek láthatóvá teszik, hogy Boros Lajos önmagát vagy önnön egyéniségét kiszélesítve: korhoz igazított nyelvezetét a konstruktivizmus egy bizonyos sajátos, egyedi változatában találja meg. Három fő formairány, formamozdulat ölelkezik össze művészetében: a függőleges (azaz felfelé tartó), a körkörös, valamint az egymásba vagy egymás mellé szerkesztett-épített négyszögek mint szerkesztői princípiumok.

Ha kiragadunk egy képet – legyen ez a 94A | 1983-nak jelzett –, úgy „van ott” az alapforma, hogy el (is) rejtőzik, sejtelemmé (is) válik, inkább csak tudod, hogy van. Egymást megszólítják a komorba hanyatló sötétebb és világosabb lilák, barnák és barnásak – legalább 3–3 változatban –, a hideg sárgás-okkerek, a szürkék és a rejtett feketések függőleges, vízszintes és hajló formákba rendeződve, sejlőn és sejtetőn. Így kel életre a mű, így szólal meg annak lelke.

A szerkezet az egész művészeti úton vezérmotívum marad, úgy épít Boros ős-sémájára, azaz „alapelvére”, hogy a hatalmas életműben nincs egyetlen ismétlés. Csak a szerkezetileg követhető mű megtestesülése. Más és más arc, lelkület, hatás minden mű. Az is sejthető már a műveknek csak a sorrendjét és keletkezésük, illetve a velük való foglalkozás idejét jelző címekből, hogy munkáit fejlesztette, újra elő- és elővette, s valamit, ki tudja, talán egy-egy színárnyalatot, egy-egy ecsetvonást tett hozzájuk, hogy teljesebbé, „igazabbá”, többet mondóvá tegye a művet. Mert minden műnek a tökéletes harmóniát kellett igénye szerint megtestesítenie, megvalósítania. Sávjai, mezői életre kelnek, élnek, mindennek helye és feladata van, ott, ahol van, egy összhang, egy valamivel való összecsendülés része.

A címek – vagy „kép-azonosítók” – némelyikét nézem: 422 | 1995–1997; 626 | 2001–2006. Utóbbiba azt a „tartalmat” gondolom bele: Fohász… Az alap színszólam: az egyhangú, lehangoltságot is kifejez(het)ő szürke árnyalatai, a beléjük ágyazódó-simuló ugyancsak halk lilák, okkerek, a dombformában felfelé ívelő és abból tovább kiáltó fehér, s az egész mű „mozdulatában” felfelé tekint, a vágyat mondja…

Mindenik „szám-évszám-cím” mögött egy-egy más és más világ, más és más hangulat, más és más állapot-kép van, melyek hatnak – mert hatniuk kell –, bennünk szólalnak meg, s hogy kinek-kinek mit mondanak, magunk döntjük el, a művész ebben semmivel nem befolyásol. Feltehetően a beszédes címeket ezért hagyta el. Címmel se magyarázza a művét, szólaljon az meg!

Te, néző, megállsz szemben a művel, bármelyikkel, s az megszólal benned. Nem epikusan – az hiányzik Boros Lajos művészetéből –, hanem lelkileg, szellemileg, valahol az éteren át.

(A tárlat megtekinthető az Erdélyi Művészeti Központban március 29-ig.)