Gyerekként sokat játszunk, nevetgélünk, ezért emlékszünk vissza gyerekkorunkra úgy, mint egy felhőtlen életszakaszra. Pedig akkor is voltak (jó esetben) korlátok, szabályok, és megmondták, hogy mit szabad, illetve mit nem szabad tennünk.
Felnőve egyre több feladat jut, megoldásra várva, iskola/egyetem után a karrier- és családépítésre kerül a fókusz. A munkahelyi kihívások, a gyerekeink igényeinek teljesítése egy olyan hajtóerővé válik, ami nem enged pihenést és egyre csak többet „követel” belőlünk.
A baj akkor van, ha ez a „mindenki jóléte” és „mindenkinek megfelelni” megelőzi saját személyes szükségleteinket. A kezdeti motiváció és a megvalósítási vágy szükséges ahhoz, hogy a szülőktől leválva saját életet alakítsunk ki. Viszont ha nincs egy olyan határ, ahol megelégszünk s nem tapossuk tovább a mókuskeréktempót, akkor éppen ez lesz az a tényező, amely a feszültséget generálja életünkben.
Hiszen az élet nem csak munka és állandó nyerészkedés kell hogy legyen. Időt és teret kell adni a pihenésnek, a lazításnak. Ehhez pedig le kell lassítani. Az állandó rohanás, pörgés és programok közé szükséges csendes tevékenységeket, megállásokat helyezni, hogy a lelkünk utolérjen. Csak lecsendesedve, a külső zajokat kizárva lehet megtalálni azokat az értékeket, melyek bensőnket gazdagítják és szépítik.
Egyik kedvenc idézetem: „Ha nem haladsz befelé, akkor kívül rekedsz.” (Neale Donald Walsch) A szerző alapigazságként nevezi meg, és ezt tartja igazi életcélnak, hogy maradandó lelki kincseket gyűjtsünk a felszínes, könnyed tapasztalatok helyett. Mert az „egyszer élünk” belehajthat a külvilág csábításaiba, mégis miénk a felelősség, hogy minek engedünk. Megtalálni az egyensúlyt a munka és pihenés, a teljesítés és kikapcsolódás, az adok és kapok, Én és Te között – ez adja a harmonikus, békés és teljes életet.
Keresztes Erika bizalmi tanácsadó
