1814. november 27-én született Bereckben Gábor Áron, a székely tüzérség megteremtője. Édesapja Gábor István, a város főjegyzője volt, aki a gyalog-határőrkatonák rendjéhez, azaz a 15. (2. székely) határ­őrezred állományába tartozott. Az utóbbi társadalmi csoporthoz való tartozás Gábor Áron életének is meghatározó tényezőjévé vált. (…)

Gábor Áron a csíksomlyói gimnáziumban folytatta tanulmányait, amelyet a kitűnő eredményei mellett kénytelen volt megszakítani. A 15. (2. székely) határőrezred parancsnoksága ugyanis visszaparancsolta őt az alakulat kötelékébe. Itt 1831 és 1845 között szolgált. Tekintettel arra, hogy az ezred háromfontos lövegekkel is rendelkezett, minden századából négy főt tüzérnek képeztek ki. Ezek közé tartozott Gábor Áron is, aki a tüzérségi ismereteit Gyulafehérváron nyerte, ahol az 5. tüzérezred egy százada állomásozott. (…) A katonai szolgálat mellett Gábor Áron asztalosmesterként biztosította a megélhetését. (…)

1848-ban a magyarországi és erdélyi polgári átalakulás során felszínre törtek a székely határőrség eddig elfojtott problémái. A háromszéki határőri rend mind az ország­gyűléseken, mind a székgyűléseken követelte a kényszerszolgálat eltörlését. A kérdést az erdélyi és magyarországi törvényhozások az eltérő érdekek sokasága miatt szeptemberig nem tudták orvosolni.

1848 őszén Erdély a polgárháború szélére sodródott. Először a 17. (2. román) határőrezred mondta fel az engedelmességet a magyar kormányzatnak, majd ez követte a III. balázsfalvi gyűlés által életre hívott román népfelkelés, 1848. október 18-án pedig br. Anton Puchner altábornagy, erdélyi főhadparancsnok az országrészt ostromállapotba helyezte.

A székelység azonban a magyar kormányzat mellett foglalt állást. Az 1848. október 16–19. között tartott agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen kimondták az önvédelmi harc vállalását. (…)

A háromszéki „vezérkar”, amelynek Berde Mózes és Demeter József kormánybiztosok, valamint P. Horváth Albert főkirálybíró voltak a tagjai, rövidesen hazatért, mivel nem értettek egyet Berzenczey László kormánybiztos irányvonalával, azaz a székelység azonnali kimozdításával. Időközben a környező törvényhatóságokból, többek között Gyergyóból és Brassó-vidékről vészjósló hírek érkeztek Sepsiszentgyörgyre a román és szász lakosság lázadásáról, illetve a sorkatonaság ellenséges magatartásáról. Berde már 1848. október 24-én tudatta br. Vay Miklós erdélyi királyi biztossal, hogy Brassóban a jól felszerelt sorkatonaság és a román felkelés ellenséges állást vett fel Háromszékkel szemben. Míg a helyi határőrök és nemzetőrök a székely táborban harcolnak, addig törvényhatóságuk teljesen védtelen maradt. Berde sorai szerint: „Azonban fájdalommal kell jelentenem, hogy nekünk ágyúnk egy sincs, muníciónk felette kevés, valamint fegyverünk is.” Ennek következtében Vaytól 5000 fegyvert, 6 ágyút, lőszert és pénzt sürgetett.

E feszült légkörben terjedt el az a hír, hogy a szászok az Erdővidéken fekvő, katonailag a székely határőrség parancsnoksága alá, közigazgatásilag Bardóc fiúszékhez tartozó magyarhermányi vasbánya melletti hutában ágyúkat öntenek. A hír eljutott Sepsiszentgyörgyre is, ennek hatására Berde Mózes segédkormánybiztosnak nevezte ki vargyasi Daniel Gábor erdővidéki birtokost, és az alábbiak végrehajtásával bízta meg: a rendelkezésre álló, otthon maradt nemzetőrökkel (rezervisták) vizsgálja át a bodvaji bányatelepet; amennyiben igaz a hír, foglalja le a szászok által megrendelt lövegeket; ha nem, akkor vizsgálja meg annak lehetőségét, hogy az üzem képes-e ágyúkat önteni, ha igen, akkor rendeljen Háromszék számára négy vaságyút.

Daniel száz otthon maradt „rezervista” nemzetőrrel és a Vargyason lakó Gyertyánffy János birtokossal eleget tett a feladatnak. Ágyúöntés nyomait a legalaposabb átvizsgálás után sem sikerült fellelnie. Kérdésére a gyárfelügyelő kijelentette, hogy a megfelelő berendezések hiánya miatt tökéletes ágyúkat önteni nem tud, de olyanokat igen, amelyek az ellenség ijesztgetésére jók. Ennek alapján Daniel rendelt írásban négy löveget.

Ebben az időszakban a bodvaji kohót és bányát 1843-tól az örmény eredetű Zakariás család bérelte a kincstártól. Zakariás Antal bányászati hivatalát a tulajdonát képező csíkszentdomokosi rézbánya mellett állította fel. Zakariás bányatisztje, vagy ahogyan abban a korszakban nevezték, bányaművezetője Bodor Ferenc volt.

1848. november elején Gábor Áron Háromszék Kormányzó Bizottmányának megbízásából már Magyarhermányban tevékenykedett az ágyúöntés érdekében. A szék vezetésének felkérésére 1848. november 4-én felkereste őt a székely táborból betegsége miatt hazatért Turóczi Mózes kézdivásárhelyi rézöntő, egynéhány mesterember és az alsócsernátoni Végh Antal társaságában. Gábor Áron az „ágyúformával” dolgozott, de Turóczi szerint a munka „semmiképpen nem nézett célravezetőnek”, így Turóczi és Végh rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy hazatérnek Kézdivásárhelyre és otthon próbálnak meg egy „rézágyút” önteni. Gábor Áron Bodvajban maradt, ott fából kifaragott egy formát és öntetett három ágyút. Azonban az ágyúcsőn a főlyuk annyira ferdén volt öntve, hogy a Sepsiszentgyörgyön megtartott próbánál a három löveg közül egynek még a próbalövésnél kitört az oldala, a második „félelmesen mutatta magát”, és csak a harmadikkal végrehajtott lövészet volt sikeres.

Ettől kezdve a hatfontos lövegek állandó szereplői voltak a törvényhatóság önvédelmi harcának. Gábor Áron a kezdeményezésével óriási szolgálatot tett az ország és a székelység szabadságharcának. Érdemeivel a szék lakossága is tisztában volt, így a december 23-án tartott bizottmányi gyűlésen az alábbi határozat születet: „Bizottmányi gyűlés azon érdemeknek, melyek sokszor érintett Gábor Áront a székely nemzet irányában díszítik és azon készségnek, mellyel a nemzet szabadsága kivívására működik szemtanúja lévén, midőn Gábor Áront tüzér főhadnagynak kijelöli, csak azon kedves kötelességét teljesíti, mellyel ily egyénnek tartozik. Ugyanazért Gábor Áront tüzér főhadnagynak utólagos jóváhagyás reményében ki is nevezi.” (…)

Gábor Áron bodvaji működésével párhuzamosan Turóczi Mózes rézműves két társával Kézdivásárhelyen egy két és fél fontos bronzágyút készített, amelyet 1848. december 11-én teljesen felszerelve adtak át Demeter kormánybiztosnak.

Erdővidék 1848. november 25-től hadszíntérré vált, ettől kezdve az ágyúkészítés Sepsiszentgyörgyön folytatódott. Gábor Áron – aki Turóczi szerint nem volt megelégedve a hatfontos vaságyúkkal – a törvényhatóság székházában újabb vállalást tett: a háromszéki települések által felajánlott harangokból (Sepsiszentgyörgy, Alsócsernáton, Kovászna, Étfalva, Gidófalva, Zágon, Bodza) négy darab háromfontos löveget készít. A munkálatok előkészítése december első felében folyt, ebben az időszakban maga Gábor Áron is Sepsiszentgyörgyön tartózkodott. A Háromszéki Kormányzó Bizottmány azonban nem volt megelégedve a munkák ütemével, ezért sürgették a táborban lévő Gábor Áront, aki erre az 1848. december 30-án a táborból írt levelében válaszolt. Kifejtette, hogy addig, amíg a felajánlott harangok nem érkeznek meg Sepsiszentgyörgyre, érdemben nem tud nekikezdeni az ágyúöntésnek. Ennek alapján a Kormányzó Bizottmány azonnal intézkedett a fenti települések irányában a felajánlott harangok Sepsiszentgyörgyre történő szállítására, és erről Gábor Áront is tájékoztatták.

A megkezdett munkálatokat azonban rövidesen ismét félbe kellett szakítani a császári hadvezetés és a szék között kötött fegyverszüneti szerződés előírásai miatt. Az utóbbi szerint a háromszékiek birtokában lévő lövegeket át kellett adni a császári félnek megsemmisítés végett. Azonban „csak” három ágyút szállítottak a fenti célból az aldobolyi hídhoz, hat löveget pedig Kézdivásárhelyen elrejtettek.

1848. december közepén Józef Bem vezérőrnagy vezetésével megindult a magyar erők ellentámadása, melynek következtében felszabadult Észak-Erdély. Bem 1849. január 12-én bevonult a császári csapatok által kiürített Marosvásárhelyre. Ezzel párhuzamosan Gál Sándor őrnagy, Háromszék önvédelmi harcának egyik vezetője 1849. január 14-én levelet intézett Kézdivásárhely városához. Ebben kifejtette, hogy emlékei szerint az árapataki fegyverszüneti szerződést elfogadó népgyűlésen a felszólalására elfogadták, hogy a haderőszervezés, az ágyú- és lőszerkészítés a továbbiakban is folytatódik. Azonban keserűen tapasztalta, hogy az utóbbiakat leállították és ismételt sürgetésére sem indították újra. Erre újból felszólítja a várost, és közölte, hogy a részletekre vonatkozóan a szükséges utasításokkal ellátta Gábor Áron tüzér hadnagyot. Gábor Áron szoros kapcsolatban állt Turóczi Mózessel és a kézdivásárhelyi ágyúkészítő mesterekkel, és velük karöltve látott neki a munkálatok újjászervezésének. Itt határozhatták el – hogy szemben Turóczi és munkatársainak korábbi eljárásával – a lövegeket nem fogják fúrni, hanem az idő rövidsége és a fokozott igények miatt a lyukasan öntés technológiáját alkalmazzák.

Ennek ellenére az ágyúöntési munkálatokat csak január 22-én kezdték meg. Németh László kormánybiztos, Berde Mózes utódja az 1849. január 23-án Sepsiszentgyörgyről írt levelében már az alábbiakról tájékoztatta Beöthy Ödön erdélyi teljhatalmú országos biztost: „Az álgyúk öntését, lőpor és gyutacskészítést Kézdivásárhelyt tegnap megkezdetni elrendeltem, melynek következtébe tegnap már egy álgyú formába is volt, s kifúrása is holnap-holnapután meglesz. Van hat felszerelt álgyunk, s míg az ellenségtől béke fejében elrontott más háromból mást öntettünk. A gyutacskészítőt megszöktették ugyan, de remélem, nélküle is sikerülend készítenünk, de addig is, míg kísérletünk sikerülne, e cikkel kérjük megküldeni.” A legnagyobb problémát azonban a nyersanyag­hiány jelentette, ezért Gál Sándor ezredes tárgyalásokat folytatott Zakariás Antallal, a csíkszentdomokosi rézbánya tulajdonosával és Bodor Ferenccel, a bányaüzem vezetőjével. Ennek eredményeképpen január 26-án már 89 mázsa 64 font réz érkezett Balánbányáról Kézdivásárhelyre. Udvarhelyszék tisztsége február végén 10 mázsa vasat és 2 mázsa cint küldött, márciusban pedig harangokat összesen kb. 30 mázsa súlyban. Emellett március 5-én elrendelték a települések harangjainak a fenti célra történő begyűjtését.

A kézdivásárhelyi ágyúöntés további eredményeiről ismételten Németh László egy jelentéséből nyerhetünk ismereteket, amelyet a kormánybiztos február 22-én készített Csány László erdélyi teljhatalmú országos biztos számára. Eszerint: „A lőport, gyutacsot s ágyúkat Kézdivásárhelyen lelkesen gyártják, a lőport Szacsvai, a gyutacsot Gábriányi és ifjabb Jancsó József gyógyszerészek. És az ágyúkat a lelkes Gábor Áron tüzér főhadnagy s ifjabb Túróczi Mózes készítik. Gábor Áron azon felül, hogy éj és nappalát fáradhatatlan munka közt tölti, most a napokba 400 egynéhány váltó forintokot tett le a haza oltárára. E páratlan hazafi, kinek Háromszék mindent köszönhet, a főhadnagyságnál sokkalta többet érdemel.” Majd így folytatja a sorait: „Ép ma van készen 6. hatfontos ágyunk. Gyárunkból minden nap ha anyagunk van kettő kijöhet, s ha az idők nehezednek, többi harangjainkot is ágyúvá kovácsoljuk.” Azaz január 22. és február 22. között Kézdivásárhelyen hat darab hatfontos löveg készült el. A napi két ágyú elkészítése a helyi üzem rendkívüli teljesítményét mutatja, ez azonban a nyersanyag- és pénzhiány miatt többnyire kihasználatlan maradt.

A kézdivásárhelyi üzem sikereinek függvényében Gál Sándor ezredes, Székelyföld katonai parancsnoka terveket dolgozott ki Mikó Mihály csíkszéki és Németh László kormánybiztosok bevonásával a székelyföldi hadiipar kibővítésére. Egyrészt intézkedtek a br. August Heydte császári őrnagy által elpusztított magyarhermányi vasöntöde helyreállítására, és e célból 2000 forintot utalványoztak Bodor Ferenc bányaművezetőnek. Gál ezredes kezdeményezésére a csíkszentdomokosi rézbányán is megkezdték egy ágyúöntő és lőporkészítő üzem felállítását. (…) Az eredeti terven rövidesen módosulások történhettek, mert az ágyúgyár székhelyéül Csíkszeredát, míg a lőporgyáréra Csíkmadarast jelölték ki. Az előbbi létrehozásában Gál ezredes komoly szerepet szánt Gábor Áronnak, aki a csíkszeredai várban felépítendő két kemence céljaira 300 forintot vett fel. Noha Gál a terveihez a központi pénzsegélyt nem kapta meg, a munkálatokat a lehetőségeinek függvényében folytatta. Azonban a csíkszeredai ágyúöntőt nem helyezték üzembe, adataink szerint itt csak a kész lövegek felszerelése folyt.

A csíkszéki próbálkozásoktól függetlenül Kézdivásárhelyen a termelés folyt tovább. Gál ezredes március 22-én kelt jelentése szerint ebben az időszakban négy újabb löveget szereltek fel. A kimutatás szerint ekkor mintegy 10 löveg volt Háromszéken.

Gábor Áron ettől az időszaktól kezdve vitathatatlanul az erdélyi magyar hadiipar vezető személyisége lett. Fentebb már ismertettük, hogy a végül meg nem valósult csíkszéki ágyúöntésben is vezető szerepet szánt neki Gál ezredes. Így nem tekinthető véletlennek, hogy amikor Udvarhelyszéken a lövétei vashámorban is felmerült az ágyúöntés lehetősége, annak megvizsgálásával Gábor Áront bízta meg Csány teljhatalmú országos biztos. Sokkal fontosabb volt azonban az a megbízatás, amely a Kolozsváron létrehozandó ágyúöntő gyár létrehozására irányult. A feladat koordinálásával Csány ismételten Gábor Áront akarta felkérni. (…)

Gábor Áron április 26-án már Kolozsváron volt, innen keltezte ugyanis azt a levelét, amelyet Csányhoz írt a helybeli ágyúgyár létrehozásának feltételeiről. Legelőször felhatalmazást kért arra, hogy az üzembe, akit szükségesnek tart, felvehesse. Mivel a városban kevés mesterember volt, elsősorban a besorozott szakemberek munkájára kívánt támaszkodni. (…)

A nagy reményekkel és kormányzati támogatással induló gyár terve azonban füstbe ment. Gábor Áron tárgyalásai a kolozsvári mesteremberekkel ugyanis nem vezettek eredményre. A kudarcért a felek természetesen egymást okolták. A legnagyobb ellentét a munkabér mértékében volt, az utóbbi ugyanis Kolozsváron lényegesen nagyobb volt, mint Székelyföldön. A vita a helyi sajtóban, az erdélyi magyar kormányzat orgánumának tekinthető Honvéd hasábjain folyt.

Csány elfogadta Gábor Áron érveit, és a május 2-án Kossuthhoz írt levelében így fogalmazott: „A salétromkészítés megy, de az ágyúöntést itt meg nem kezdhetem, mert minden elővigyázat, alkudozás dacára is hatszor, mondom, hatszor annyiba kerülne az álladalomnak, mint Kézdivásárhelyt. Azért oda szállítom az anyagokat. Gábor Áront, a csuda székely művészt kiküldöm körültekintés végett Nagyváradra.”

Az ágyúöntés tökéletesítése érdekében Gábor Áron kezdeményezte Csánynál, hogy Nagyváradra utazhasson, tanulmányozva az ottani gyártási technológiát. Az erre vonatkozó rendeletet a teljhatalmú országos biztos május 4-én állította ki. (…)

Gábor Áron a debreceni látogatása folyamán Kossuth Lajos kormányzóval is tárgyalt, aki elfogadta Csány javaslatát a kézdivásárhelyi üzemek fejlesztése érdekében. A célra hatvanezer forintot biztosított, melyből tízezret azonnal kiutaltak. A kormányzónak egyetlen kérése volt a tüzér őrnagyhoz: készítsenek számára két hatfontos löveget, amelyeket fúrással öntsenek. Ebben az időszakban született meg Gábor Áron őrnagyi kinevezésének megerősítése, és ekkor tanulmányozta a nagyváradi üzemben a hadiröppentyűk gyártását. (…)

Gábor Áron hazatérése után nagy intenzitással kezdte meg a hadiüzemek fejlesztését, az újabb lövegigények kielégítését, valamint a tüzérek kiképzését. Rövidesen azonban kiderült, hogy a pénzhiány miatt a kiutalt tízezer forintot más célra kell felhasználni (pl. tüzérek kiképzése), így a hadiüzemek kibővítése végül elmaradt.

Gábor Áron 1849. június 5-én, a székely tüzérség parancsnokaként, arról tájékoztatta Csány utódját, Szent-Iványi Károlyt, hogy Czetz János tábornok, az erdélyi hadsereg ideiglenes parancsnoka rendelete következtében megkezdte egy hatfontos ágyúüteg készítését, amelyet Nagyszebenben tüzértartalékként kívántak felhasználni. A hat lövegből négyet már útnak indított. Emellett szintén Czetz utasítására megkezdték két 10 fontos tarack készítését a gyulafehérvári ostromsereg részére. Az utóbbit, illetve a hatfontos ütegből elmaradt két ágyút is rövidesen indítani fogják a rendeltetési helyeikre. Ezzel párhuzamosan Gábor Áron 40 mázsa vörösrezet rendelt meg Zakariás Antal tulajdonostól a csíkszentdomokosi rézbányából. 1849. június 10-én elkészültek az első „székely” hadiröppentyűk, amelyek három- és hatfontosak voltak. Az utóbbiak csapatpróbájára 1849. június 10-én került sor Kézdivásárhely határában.

A kézdivásárhelyi üzemben – Orbán Balázs szerint – 60-nál több ágyút öntöttek. Turóczi Mózes 64 ágyúról ír. Bodola Lajos a háromszéki hadiipar összteljesítményét 70 lövegben határozta meg. Ezzel szemben Kossuth Lajos kormányzó az 1849. június 21-én Görgei Artúr hadügyminiszterhez írt levelében az alábbiakat írta: „Bemnek Erdélyben 36 000 gyalogsága van, de e közt mintegy 10 000 nem rendes erő – haszontalan szabadcsapatok. – Van ehhez 90 ágyúja, de közte 12 rakett – mit ő nem szeret és 30 kézdivásárhelyi – mi csak ott helyben használható – különben igen tökéletlen...” A korabeli számadások hiányában, csak az utólagos visszaemlékezésekre hagyatkozva, a Háromszéken öntött lövegek pontos számát megállapítani sajnos nem lehet. (…)

1849. június 19–20-án az orosz csapatok betörtek a Tömösi-szoroson Erdélybe és szétverték a brassói hadosztályt. Június 23-án Kökös és Prázsmár között megverték a székelyföldi hadosztályt, majd június 25-én elfoglalták Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt, az itteni hadiüzemeket pedig feldúlták. (…)

1849. július 2-án az Uzon és Kökös között vívott harcokban életét vesztette az erdélyi magyar hadiipar legnagyobb alakja, Gábor Áron tüzér őrnagy. Halálával a háromszéki ágyúgyártás története is véget ért. (…)

Süli Attila1814. november 27-én született Bereckben Gábor Áron, a székely tüzérség megteremtője. Édesapja Gábor István, a város főjegyzője volt, aki a gyalog-határőrkatonák rendjéhez, azaz a 15. (2. székely) határ­őrezred állományába tartozott. Az utóbbi társadalmi csoporthoz való tartozás Gábor Áron életének is meghatározó tényezőjévé vált. (…)

Gábor Áron a csíksomlyói gimnáziumban folytatta tanulmányait, amelyet a kitűnő eredményei mellett kénytelen volt megszakítani. A 15. (2. székely) határőrezred parancsnoksága ugyanis visszaparancsolta őt az alakulat kötelékébe. Itt 1831 és 1845 között szolgált. Tekintettel arra, hogy az ezred háromfontos lövegekkel is rendelkezett, minden századából négy főt tüzérnek képeztek ki. Ezek közé tartozott Gábor Áron is, aki a tüzérségi ismereteit Gyulafehérváron nyerte, ahol az 5. tüzérezred egy százada állomásozott. (…) A katonai szolgálat mellett Gábor Áron asztalosmesterként biztosította a megélhetését. (…)

1848-ban a magyarországi és erdélyi polgári átalakulás során felszínre törtek a székely határőrség eddig elfojtott problémái. A háromszéki határőri rend mind az ország­gyűléseken, mind a székgyűléseken követelte a kényszerszolgálat eltörlését. A kérdést az erdélyi és magyarországi törvényhozások az eltérő érdekek sokasága miatt szeptemberig nem tudták orvosolni.

1848 őszén Erdély a polgárháború szélére sodródott. Először a 17. (2. román) határőrezred mondta fel az engedelmességet a magyar kormányzatnak, majd ez követte a III. balázsfalvi gyűlés által életre hívott román népfelkelés, 1848. október 18-án pedig br. Anton Puchner altábornagy, erdélyi főhadparancsnok az országrészt ostromállapotba helyezte.

A székelység azonban a magyar kormányzat mellett foglalt állást. Az 1848. október 16–19. között tartott agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen kimondták az önvédelmi harc vállalását. (…)

A háromszéki „vezérkar”, amelynek Berde Mózes és Demeter József kormánybiztosok, valamint P. Horváth Albert főkirálybíró voltak a tagjai, rövidesen hazatért, mivel nem értettek egyet Berzenczey László kormánybiztos irányvonalával, azaz a székelység azonnali kimozdításával. Időközben a környező törvényhatóságokból, többek között Gyergyóból és Brassó-vidékről vészjósló hírek érkeztek Sepsiszentgyörgyre a román és szász lakosság lázadásáról, illetve a sorkatonaság ellenséges magatartásáról. Berde már 1848. október 24-én tudatta br. Vay Miklós erdélyi királyi biztossal, hogy Brassóban a jól felszerelt sorkatonaság és a román felkelés ellenséges állást vett fel Háromszékkel szemben. Míg a helyi határőrök és nemzetőrök a székely táborban harcolnak, addig törvényhatóságuk teljesen védtelen maradt. Berde sorai szerint: „Azonban fájdalommal kell jelentenem, hogy nekünk ágyúnk egy sincs, muníciónk felette kevés, valamint fegyverünk is.” Ennek következtében Vaytól 5000 fegyvert, 6 ágyút, lőszert és pénzt sürgetett.

E feszült légkörben terjedt el az a hír, hogy a szászok az Erdővidéken fekvő, katonailag a székely határőrség parancsnoksága alá, közigazgatásilag Bardóc fiúszékhez tartozó magyarhermányi vasbánya melletti hutában ágyúkat öntenek. A hír eljutott Sepsiszentgyörgyre is, ennek hatására Berde Mózes segédkormánybiztosnak nevezte ki vargyasi Daniel Gábor erdővidéki birtokost, és az alábbiak végrehajtásával bízta meg: a rendelkezésre álló, otthon maradt nemzetőrökkel (rezervisták) vizsgálja át a bodvaji bányatelepet; amennyiben igaz a hír, foglalja le a szászok által megrendelt lövegeket; ha nem, akkor vizsgálja meg annak lehetőségét, hogy az üzem képes-e ágyúkat önteni, ha igen, akkor rendeljen Háromszék számára négy vaságyút.

Daniel száz otthon maradt „rezervista” nemzetőrrel és a Vargyason lakó Gyertyánffy János birtokossal eleget tett a feladatnak. Ágyúöntés nyomait a legalaposabb átvizsgálás után sem sikerült fellelnie. Kérdésére a gyárfelügyelő kijelentette, hogy a megfelelő berendezések hiánya miatt tökéletes ágyúkat önteni nem tud, de olyanokat igen, amelyek az ellenség ijesztgetésére jók. Ennek alapján Daniel rendelt írásban négy löveget.

Ebben az időszakban a bodvaji kohót és bányát 1843-tól az örmény eredetű Zakariás család bérelte a kincstártól. Zakariás Antal bányászati hivatalát a tulajdonát képező csíkszentdomokosi rézbánya mellett állította fel. Zakariás bányatisztje, vagy ahogyan abban a korszakban nevezték, bányaművezetője Bodor Ferenc volt.

1848. november elején Gábor Áron Háromszék Kormányzó Bizottmányának megbízásából már Magyarhermányban tevékenykedett az ágyúöntés érdekében. A szék vezetésének felkérésére 1848. november 4-én felkereste őt a székely táborból betegsége miatt hazatért Turóczi Mózes kézdivásárhelyi rézöntő, egynéhány mesterember és az alsócsernátoni Végh Antal társaságában. Gábor Áron az „ágyúformával” dolgozott, de Turóczi szerint a munka „semmiképpen nem nézett célravezetőnek”, így Turóczi és Végh rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy hazatérnek Kézdivásárhelyre és otthon próbálnak meg egy „rézágyút” önteni. Gábor Áron Bodvajban maradt, ott fából kifaragott egy formát és öntetett három ágyút. Azonban az ágyúcsőn a főlyuk annyira ferdén volt öntve, hogy a Sepsiszentgyörgyön megtartott próbánál a három löveg közül egynek még a próbalövésnél kitört az oldala, a második „félelmesen mutatta magát”, és csak a harmadikkal végrehajtott lövészet volt sikeres.

Ettől kezdve a hatfontos lövegek állandó szereplői voltak a törvényhatóság önvédelmi harcának. Gábor Áron a kezdeményezésével óriási szolgálatot tett az ország és a székelység szabadságharcának. Érdemeivel a szék lakossága is tisztában volt, így a december 23-án tartott bizottmányi gyűlésen az alábbi határozat születet: „Bizottmányi gyűlés azon érdemeknek, melyek sokszor érintett Gábor Áront a székely nemzet irányában díszítik és azon készségnek, mellyel a nemzet szabadsága kivívására működik szemtanúja lévén, midőn Gábor Áront tüzér főhadnagynak kijelöli, csak azon kedves kötelességét teljesíti, mellyel ily egyénnek tartozik. Ugyanazért Gábor Áront tüzér főhadnagynak utólagos jóváhagyás reményében ki is nevezi.” (…)

Gábor Áron bodvaji működésével párhuzamosan Turóczi Mózes rézműves két társával Kézdivásárhelyen egy két és fél fontos bronzágyút készített, amelyet 1848. december 11-én teljesen felszerelve adtak át Demeter kormánybiztosnak.

Erdővidék 1848. november 25-től hadszíntérré vált, ettől kezdve az ágyúkészítés Sepsiszentgyörgyön folytatódott. Gábor Áron – aki Turóczi szerint nem volt megelégedve a hatfontos vaságyúkkal – a törvényhatóság székházában újabb vállalást tett: a háromszéki települések által felajánlott harangokból (Sepsiszentgyörgy, Alsócsernáton, Kovászna, Étfalva, Gidófalva, Zágon, Bodza) négy darab háromfontos löveget készít. A munkálatok előkészítése december első felében folyt, ebben az időszakban maga Gábor Áron is Sepsiszentgyörgyön tartózkodott. A Háromszéki Kormányzó Bizottmány azonban nem volt megelégedve a munkák ütemével, ezért sürgették a táborban lévő Gábor Áront, aki erre az 1848. december 30-án a táborból írt levelében válaszolt. Kifejtette, hogy addig, amíg a felajánlott harangok nem érkeznek meg Sepsiszentgyörgyre, érdemben nem tud nekikezdeni az ágyúöntésnek. Ennek alapján a Kormányzó Bizottmány azonnal intézkedett a fenti települések irányában a felajánlott harangok Sepsiszentgyörgyre történő szállítására, és erről Gábor Áront is tájékoztatták.

A megkezdett munkálatokat azonban rövidesen ismét félbe kellett szakítani a császári hadvezetés és a szék között kötött fegyverszüneti szerződés előírásai miatt. Az utóbbi szerint a háromszékiek birtokában lévő lövegeket át kellett adni a császári félnek megsemmisítés végett. Azonban „csak” három ágyút szállítottak a fenti célból az aldobolyi hídhoz, hat löveget pedig Kézdivásárhelyen elrejtettek.

1848. december közepén Józef Bem vezérőrnagy vezetésével megindult a magyar erők ellentámadása, melynek következtében felszabadult Észak-Erdély. Bem 1849. január 12-én bevonult a császári csapatok által kiürített Marosvásárhelyre. Ezzel párhuzamosan Gál Sándor őrnagy, Háromszék önvédelmi harcának egyik vezetője 1849. január 14-én levelet intézett Kézdivásárhely városához. Ebben kifejtette, hogy emlékei szerint az árapataki fegyverszüneti szerződést elfogadó népgyűlésen a felszólalására elfogadták, hogy a haderőszervezés, az ágyú- és lőszerkészítés a továbbiakban is folytatódik. Azonban keserűen tapasztalta, hogy az utóbbiakat leállították és ismételt sürgetésére sem indították újra. Erre újból felszólítja a várost, és közölte, hogy a részletekre vonatkozóan a szükséges utasításokkal ellátta Gábor Áron tüzér hadnagyot. Gábor Áron szoros kapcsolatban állt Turóczi Mózessel és a kézdivásárhelyi ágyúkészítő mesterekkel, és velük karöltve látott neki a munkálatok újjászervezésének. Itt határozhatták el – hogy szemben Turóczi és munkatársainak korábbi eljárásával – a lövegeket nem fogják fúrni, hanem az idő rövidsége és a fokozott igények miatt a lyukasan öntés technológiáját alkalmazzák.

Ennek ellenére az ágyúöntési munkálatokat csak január 22-én kezdték meg. Németh László kormánybiztos, Berde Mózes utódja az 1849. január 23-án Sepsiszentgyörgyről írt levelében már az alábbiakról tájékoztatta Beöthy Ödön erdélyi teljhatalmú országos biztost: „Az álgyúk öntését, lőpor és gyutacskészítést Kézdivásárhelyt tegnap megkezdetni elrendeltem, melynek következtébe tegnap már egy álgyú formába is volt, s kifúrása is holnap-holnapután meglesz. Van hat felszerelt álgyunk, s míg az ellenségtől béke fejében elrontott más háromból mást öntettünk. A gyutacskészítőt megszöktették ugyan, de remélem, nélküle is sikerülend készítenünk, de addig is, míg kísérletünk sikerülne, e cikkel kérjük megküldeni.” A legnagyobb problémát azonban a nyersanyag­hiány jelentette, ezért Gál Sándor ezredes tárgyalásokat folytatott Zakariás Antallal, a csíkszentdomokosi rézbánya tulajdonosával és Bodor Ferenccel, a bányaüzem vezetőjével. Ennek eredményeképpen január 26-án már 89 mázsa 64 font réz érkezett Balánbányáról Kézdivásárhelyre. Udvarhelyszék tisztsége február végén 10 mázsa vasat és 2 mázsa cint küldött, márciusban pedig harangokat összesen kb. 30 mázsa súlyban. Emellett március 5-én elrendelték a települések harangjainak a fenti célra történő begyűjtését.

A kézdivásárhelyi ágyúöntés további eredményeiről ismételten Németh László egy jelentéséből nyerhetünk ismereteket, amelyet a kormánybiztos február 22-én készített Csány László erdélyi teljhatalmú országos biztos számára. Eszerint: „A lőport, gyutacsot s ágyúkat Kézdivásárhelyen lelkesen gyártják, a lőport Szacsvai, a gyutacsot Gábriányi és ifjabb Jancsó József gyógyszerészek. És az ágyúkat a lelkes Gábor Áron tüzér főhadnagy s ifjabb Túróczi Mózes készítik. Gábor Áron azon felül, hogy éj és nappalát fáradhatatlan munka közt tölti, most a napokba 400 egynéhány váltó forintokot tett le a haza oltárára. E páratlan hazafi, kinek Háromszék mindent köszönhet, a főhadnagyságnál sokkalta többet érdemel.” Majd így folytatja a sorait: „Ép ma van készen 6. hatfontos ágyunk. Gyárunkból minden nap ha anyagunk van kettő kijöhet, s ha az idők nehezednek, többi harangjainkot is ágyúvá kovácsoljuk.” Azaz január 22. és február 22. között Kézdivásárhelyen hat darab hatfontos löveg készült el. A napi két ágyú elkészítése a helyi üzem rendkívüli teljesítményét mutatja, ez azonban a nyersanyag- és pénzhiány miatt többnyire kihasználatlan maradt.

A kézdivásárhelyi üzem sikereinek függvényében Gál Sándor ezredes, Székelyföld katonai parancsnoka terveket dolgozott ki Mikó Mihály csíkszéki és Németh László kormánybiztosok bevonásával a székelyföldi hadiipar kibővítésére. Egyrészt intézkedtek a br. August Heydte császári őrnagy által elpusztított magyarhermányi vasöntöde helyreállítására, és e célból 2000 forintot utalványoztak Bodor Ferenc bányaművezetőnek. Gál ezredes kezdeményezésére a csíkszentdomokosi rézbányán is megkezdték egy ágyúöntő és lőporkészítő üzem felállítását. (…) Az eredeti terven rövidesen módosulások történhettek, mert az ágyúgyár székhelyéül Csíkszeredát, míg a lőporgyáréra Csíkmadarast jelölték ki. Az előbbi létrehozásában Gál ezredes komoly szerepet szánt Gábor Áronnak, aki a csíkszeredai várban felépítendő két kemence céljaira 300 forintot vett fel. Noha Gál a terveihez a központi pénzsegélyt nem kapta meg, a munkálatokat a lehetőségeinek függvényében folytatta. Azonban a csíkszeredai ágyúöntőt nem helyezték üzembe, adataink szerint itt csak a kész lövegek felszerelése folyt.

A csíkszéki próbálkozásoktól függetlenül Kézdivásárhelyen a termelés folyt tovább. Gál ezredes március 22-én kelt jelentése szerint ebben az időszakban négy újabb löveget szereltek fel. A kimutatás szerint ekkor mintegy 10 löveg volt Háromszéken.

Gábor Áron ettől az időszaktól kezdve vitathatatlanul az erdélyi magyar hadiipar vezető személyisége lett. Fentebb már ismertettük, hogy a végül meg nem valósult csíkszéki ágyúöntésben is vezető szerepet szánt neki Gál ezredes. Így nem tekinthető véletlennek, hogy amikor Udvarhelyszéken a lövétei vashámorban is felmerült az ágyúöntés lehetősége, annak megvizsgálásával Gábor Áront bízta meg Csány teljhatalmú országos biztos. Sokkal fontosabb volt azonban az a megbízatás, amely a Kolozsváron létrehozandó ágyúöntő gyár létrehozására irányult. A feladat koordinálásával Csány ismételten Gábor Áront akarta felkérni. (…)

Gábor Áron április 26-án már Kolozsváron volt, innen keltezte ugyanis azt a levelét, amelyet Csányhoz írt a helybeli ágyúgyár létrehozásának feltételeiről. Legelőször felhatalmazást kért arra, hogy az üzembe, akit szükségesnek tart, felvehesse. Mivel a városban kevés mesterember volt, elsősorban a besorozott szakemberek munkájára kívánt támaszkodni. (…)

A nagy reményekkel és kormányzati támogatással induló gyár terve azonban füstbe ment. Gábor Áron tárgyalásai a kolozsvári mesteremberekkel ugyanis nem vezettek eredményre. A kudarcért a felek természetesen egymást okolták. A legnagyobb ellentét a munkabér mértékében volt, az utóbbi ugyanis Kolozsváron lényegesen nagyobb volt, mint Székelyföldön. A vita a helyi sajtóban, az erdélyi magyar kormányzat orgánumának tekinthető Honvéd hasábjain folyt.

Csány elfogadta Gábor Áron érveit, és a május 2-án Kossuthhoz írt levelében így fogalmazott: „A salétromkészítés megy, de az ágyúöntést itt meg nem kezdhetem, mert minden elővigyázat, alkudozás dacára is hatszor, mondom, hatszor annyiba kerülne az álladalomnak, mint Kézdivásárhelyt. Azért oda szállítom az anyagokat. Gábor Áront, a csuda székely művészt kiküldöm körültekintés végett Nagyváradra.”

Az ágyúöntés tökéletesítése érdekében Gábor Áron kezdeményezte Csánynál, hogy Nagyváradra utazhasson, tanulmányozva az ottani gyártási technológiát. Az erre vonatkozó rendeletet a teljhatalmú országos biztos május 4-én állította ki. (…)

Gábor Áron a debreceni látogatása folyamán Kossuth Lajos kormányzóval is tárgyalt, aki elfogadta Csány javaslatát a kézdivásárhelyi üzemek fejlesztése érdekében. A célra hatvanezer forintot biztosított, melyből tízezret azonnal kiutaltak. A kormányzónak egyetlen kérése volt a tüzér őrnagyhoz: készítsenek számára két hatfontos löveget, amelyeket fúrással öntsenek. Ebben az időszakban született meg Gábor Áron őrnagyi kinevezésének megerősítése, és ekkor tanulmányozta a nagyváradi üzemben a hadiröppentyűk gyártását. (…)

Gábor Áron hazatérése után nagy intenzitással kezdte meg a hadiüzemek fejlesztését, az újabb lövegigények kielégítését, valamint a tüzérek kiképzését. Rövidesen azonban kiderült, hogy a pénzhiány miatt a kiutalt tízezer forintot más célra kell felhasználni (pl. tüzérek kiképzése), így a hadiüzemek kibővítése végül elmaradt.

Gábor Áron 1849. június 5-én, a székely tüzérség parancsnokaként, arról tájékoztatta Csány utódját, Szent-Iványi Károlyt, hogy Czetz János tábornok, az erdélyi hadsereg ideiglenes parancsnoka rendelete következtében megkezdte egy hatfontos ágyúüteg készítését, amelyet Nagyszebenben tüzértartalékként kívántak felhasználni. A hat lövegből négyet már útnak indított. Emellett szintén Czetz utasítására megkezdték két 10 fontos tarack készítését a gyulafehérvári ostromsereg részére. Az utóbbit, illetve a hatfontos ütegből elmaradt két ágyút is rövidesen indítani fogják a rendeltetési helyeikre. Ezzel párhuzamosan Gábor Áron 40 mázsa vörösrezet rendelt meg Zakariás Antal tulajdonostól a csíkszentdomokosi rézbányából. 1849. június 10-én elkészültek az első „székely” hadiröppentyűk, amelyek három- és hatfontosak voltak. Az utóbbiak csapatpróbájára 1849. június 10-én került sor Kézdivásárhely határában.

A kézdivásárhelyi üzemben – Orbán Balázs szerint – 60-nál több ágyút öntöttek. Turóczi Mózes 64 ágyúról ír. Bodola Lajos a háromszéki hadiipar összteljesítményét 70 lövegben határozta meg. Ezzel szemben Kossuth Lajos kormányzó az 1849. június 21-én Görgei Artúr hadügyminiszterhez írt levelében az alábbiakat írta: „Bemnek Erdélyben 36 000 gyalogsága van, de e közt mintegy 10 000 nem rendes erő – haszontalan szabadcsapatok. – Van ehhez 90 ágyúja, de közte 12 rakett – mit ő nem szeret és 30 kézdivásárhelyi – mi csak ott helyben használható – különben igen tökéletlen...” A korabeli számadások hiányában, csak az utólagos visszaemlékezésekre hagyatkozva, a Háromszéken öntött lövegek pontos számát megállapítani sajnos nem lehet. (…)

1849. június 19–20-án az orosz csapatok betörtek a Tömösi-szoroson Erdélybe és szétverték a brassói hadosztályt. Június 23-án Kökös és Prázsmár között megverték a székelyföldi hadosztályt, majd június 25-én elfoglalták Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt, az itteni hadiüzemeket pedig feldúlták. (…)

1849. július 2-án az Uzon és Kökös között vívott harcokban életét vesztette az erdélyi magyar hadiipar legnagyobb alakja, Gábor Áron tüzér őrnagy. Halálával a háromszéki ágyúgyártás története is véget ért. (…)

Süli Attila