Egység és sokszínűség

Benkő József válogatott művei címmel új kötetet vehet kezébe az olvasó. A baróti Tortoma Könyvkiadó – amelynek nevéhez a kiadás köthető – az elmúlt évek során is kiemelt figyelmet szentelt Benkő József személyének és munkásságának, hiszen több kötet is megjelent az utóbbi két évtizedben a kiadó gondozásában. Ilyenképpen említhetjük Benkőnek Erdély című honismereti munkáját, amely 2014-es kiadási évszámmal ugyan, de 2016-ban jelent meg. A kötet fordítását Szabó György végezte, megjelenését – 2011-ben bekövetkezett halála miatt – nem érhette meg, a kiadó azonban, a Székely Nemzeti Múzeummal közösen megtalálta azokat a szakembereket, akik befejezték a munkát, így 2016-ban először vehettük kézbe magyar nyelven középajtai Benkő József legismertebb munkáját. Ugyancsak a Tortoma Könyvkiadónál jelent meg Kolumbán Vilmos József Benkő József, az erdővidéki polihisztor című munkája vagy Benkő Mihály Hunok és székelyek ‒ Tanulmányok Benkő József halálának 200. évfordulójára című kötete.

A Háromszéki téka című sorozat elindítása szintén a kiadó nevéhez kapcsolódik, amely az értékmentés szándékával kívánja új köntösbe öltöztetni azon szerzők munkáit, akik Háromszéken születtek vagy Háromszéket jelenítették meg munkáikban. Középajtai Benkő József (1740–1814) a 18. század egyik legjelentősebb tudósaként tartható számon, így nem meglepő, hogy művei helyet kapnak a sorozatban. Benkő neve nem ismeretlen a nagyközönség előtt, hiszen munkásságáról már Mikó Imre is átfogóan írt a 19. század közepén.

A sokoldalú tevékenységet folytató Benkő történészi mivoltát leginkább Szabó György láttatja az Erdély-fordítás előszavában, botanikai érdeklődését Kiss Székely Zoltán és Ernyei József ismertették, Éder Zoltán nyelvészeti munkásságának szentelt kötetet, jelen sorok írója pedig irodalomtörténet-írói tevékenységét méltatta. A sorozat ezen kötete Benkő sokoldalúságának szinte minden vetületét láttatja: az egyház- és helytörténészt, az irodalomtörténet-írót, a botanikust, a prédikátor-tanítót és művelődéstörténészt. Célunk az volt, hogy olyan műveket válogassunk össze, amelyek eddig csupán kéziratosak voltak – így került be az Additamenta ad Notitiam Scriptorum Historiae Hungariae… című tudósnévsor vagy a Baróti Béthel avagy Isten Háza című templomszentelő beszéd –, de olyanok is vannak itt, amelyek a 18. század utolsó évtizedeiben jelentek meg, kis példányszámban, így ma alig néhány lelhető fel belőlük a közkönyvtárakban. Ilyenek a Téli bokréta, a Közép-Ajtai Dohány és A’ közép-ajtai szkumpia, vagy esmeretesebb néven etzet-fa és annak kordovány bör készitésre valo haszna című írásai. A kötetben egyetlen, második nyomtatott kiadását megérő mű a Filius posthumus vagyis attya halála után született gyermek, ez 2004-ben látott először nyomdafestéket. Ennek kapcsán úgy véltük, helytörténeti szempontból is fontos kiadvány, ezért érdemes újra közrebocsátani. (…)
 

Ars poetica a Filius posthumusban

Benkő József Filius posthumus vagyis attya halála után született gyermek című munkájának újabb kiadását veheti kezébe az olvasó. (…) arra helyezzük a hangsúlyt, hogy bemutassuk, miképpen kapcsolódik a Filius Benkő más műveihez, s hogyan rajzolódik ki belőle történészi hitvallása.

A „Kegyes olvasónak” szánt bevezetőben ezt írja: „Úgy tetszik énnekem igazat szólott, az ki azt mondotta, hogy az még csak gyermek, az ki a maga ideje előtt történt dolgokat nem tudja: minthogy, ha a régi dolgokat tudjuk, olyan az, mintha azon régi időbéli embereknek szemeiket is, az mi szemeink mellett viselnők, és az önnön idejekben folyt dolgokat valósággal szemlélnők.”

E néhány sor jól láttatja Benkő szemléletét arra vonatkozóan, hogy a múlt és jelen közötti átjárás nemhogy lehetséges, de szükséges is, ez pedig olyan „nyomok” révén valósulhat meg, mint amilyenek a tanúk, az írásos beszámolók és korabeli elbeszélések. Ennélfogva a régmúlt és közelebbi múlt eseményeinek átmentése a család esetében generációkon át ível, hiszen Benkő József így ír:

„[…] tiszteletes Benkő Mihály uram, esperesi intéssel serkentette ezen Erdővidéki eklézsiákat arra, hogy mindenütt légyenek eklézsia könyve (!), melyekbe az emlékezetes dolgok béirattassanak, és a születtek s megholtak feljegyeztessenek. (…) hogy ebbe [a könyvbe] az most és ezután élő papok nevei s emlékezetes egyházi dolgok bé-irattassanak emlékezetre. (…) a mostani némely dolgokat pedig, melyek időnkben történtek, ha kicsin[y]eknek látszanak is beírtam, mert mint a vad alma az hidegtől megcsippetvén, életre való lészen, ezek is megavulván, újság gyanánt lésznek és megmaradván, a posteritas csemege helyett vészi.”

Úgy véljük, az idézett részlet a szerző ars poeticájának tekinthető, megalapozottá teszi történészi, forráskiadói tevékenységét. A régi kéziratok gyűjtése szenvedéllyé, sőt, élethivatássá vált számára, s ezek kiadásának igénye éppen a „posteritas” kíváncsiságának és felvilágosításának kielégítését tűzi ki célul. Ezt támasztja alá az, hogy Benkő megvásárolta nagybátyja, Hermányi Dienes József kéziratos hagyatékát és könyvtárának egy részét – még akkor is, ha emiatt nevetség tárgyát képezte –, ez ösztökélte őt arra, hogy bekapcsolódjék az erdélyi Kéziratkiadó Társaság tevékenységébe, hogy nemesi, vitézi és tudósjegyzékeket állítson össze, vagy éppen hogy megírja egykori alma matere, a székelyudvarhelyi gimnázium történetét.

Benkő a Filiusban leginkább az erdővidéki egyházmegye történetét osztja meg a mindenkori olvasóval, szól a reformáció erdővidéki történetéről, a felekezeti viszályokról, templomfoglalásokról, s teszi ezt úgy, hogy munkája nem válik hitvitázó irodalommá, mi több, felekezeti elfogultsággal sem lehet vádolni a szerzőt, hiszen mindkét fél túlkapásairól említést tesz. Benkő toleráns voltának bizonyításaként a következő példákat említhetjük: a reformátusok túlkapásaként egy magyarhermányi történést említ, amelynek során a református lelkész a katolikus kereszteket a szénakazal tetejébe tűzte. Ezen annyira megbotránkozott a lakosság, hogy annak jelentős része visszatért a katolikus hitre. A katolikusok részéről tapasztalható, vallási átállást eredményező eseményről is szól, bemutatja Kálnoky Ádám 1718-as templomfoglalását, amely során a miklósvári református templomot vette vissza a katolikusok számára. Az itt említett esetek jó példái annak, hogy Benkő József igyekezett – történészi mivoltából fakadóan – objektíven ítélni meg az eseményeket, ugyanakkor tevékenysége a 18. század második felére tehető, tehát a vértelen ellenreformáció időszakába (1711–1780) tagolódik be, ami ugyan nem volt mentes Mária Terézia diszkriminatív valláspolitikájától, de ekkor már nem beszélhetünk például gályarabságra hurcolt lelkészekről, ezért is megalapozott a mérsékelt álláspont a szerző esetében. (…)

Stílusát tekintve könnyed olvasmányként tarthatjuk számon e munkát, hiszen ezt földijeinek, lelkésztársainak szánta a szerző. Az áttekinthetőséget szolgálja az a szerkesztési forma is, amelyet választott. (…)

Struktúráját tekintve három tömbről beszélhetünk: az elsőben általánosságokról olvashatunk az erdélyi református egyházközségekre vonatkozóan: kik a püspökök, hány lelkes egyházközségek vannak stb., ezt követően tér át az erdővidéki egyházmegyére. Ebben szól Erdővidék megnevezéséről, a református vallás térnyeréséről, történeti eseményekről úgy, hogy ezek mellé magyar és latin nyelvű leveleket, végzéseket, rendelkezéseket másol be a történeti hitelesség és hűség alátámasztása végett, majd a harmadik részben külön-külön szól az egyes erdővidéki településekről, egyházakról. Ez utóbbiak esetében említést tesz a települések elhelyezkedéséről, népszámlálási adatokról, felekezetekről, a lelkészek neveiről, ezek fizetéséről, patrónusokról és helytörténeti érdekességekről is. A 17–18. századokban virágkorukat élő hon- és államismereti munkák mikroszintű példája Benkő József Filiusa, hiszen annak ellenére, hogy egyháztörténeti munkáról beszélünk, földrajzi adottságokról, történelmi eseményekről, statisztikai, népességi adatokról szerzünk tudomást, tehát egy igen komplex munkáról van szó. Benkő úgy írja meg Erdővidék mikrohistóriáját, hogy saját családfáját is bemutatja, ugyanakkor nem elégszik meg azzal, hogy névlegesen említse a nemesi családokból származó patrónusokat, hanem bővebb leírást közöl róluk.

Ugyanez a séma érvényesül a honismereti kötetben is, csak még nagyobb részletességgel, hiszen itt a nemesi családok részletes genealógiájával, felekezeti szempontból felosztott tudósjegyzékekkel, iskola- és nyomdatörténetekkel találkozunk.

Itt kell megjegyeznünk, hogy Benkő külön el akarta készíteni az erdélyi nemesi családok, grófok, bárók, vitézek életének leírását – amint ezt megvallja Teleki Sámuelhez írt egyik levelében, ezek a tervek azonban vagy nem valósultak meg, vagy a Benkő-hagyaték többi részével együtt megsemmisültek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során keletkezett nagyenyedi tűzvészben. Abból fakadóan, hogy ezek a tervezett kiadványok mára nem ismeretesek a nagyközönség előtt, felértékelődnek azok, amelyek ezekkel összefüggésbe hozhatók, így a honismereti kötet De re litteraria in Transsilvania című fejezete, illetve az a kézirat, amely – ehhez hasonlóan – tudósneveket rögzít, és amely Bod Péter Magyar Athenas című kötetének kiegészítéseként szolgál.

A Magyar Athenas pótlása, az Additamenta

Benkő József Additamenta című kéziratos munkáját ma a kolozsvári Akadémiai Könyvtár kéziratgyűjteményében lelhetjük fel. Kiadására ez idáig nem került sor, ennélfogva a nagyközönség által ismeretlen, de jelentőségét tekintve nem elhanyagolandó műről van szó, hiszen fontossága az irodalom tudománytörténete vonatkozásában ragadható meg. Az Additamenta azt a folyamatot láttatja, amely során az irodalomtörténet-írás kialakult a névjegyzékeket és műjegyzékeket rögzítő lajstro­mokon át a mai értelemben vett irodalomtörténeti szakkönyvekig.

Benkőnek három, az irodalomtörténet-írás vagy szakszóval a historia litteraria tárgykörébe sorolható írása van: ilyen a Transsilvania kötet De re litteraria in Transsilvania című fejezete, az Additamenta és a Sófalvi József levelének végére illesztett szerző- és műjegyzék.

Noha jelen kötetben az Additamentával találkozik az olvasó, nem tekinthetünk el attól, hogy Benkőnek ezt a kéziratát, röviden ugyan, de a másik két, hasonló jellegű írásának kon­textusában ne vizsgáljuk. A fentebb említett alakulástörténeti folyamat fontos állomása volt a 18. század és a 18. századi Erdély, az erdélyi református papság. Bod Péter Magyar Athenas című tudóslexikonjának 1766-os megjelenése mérföldkőnek számított és elindította azt a munkafolyamatot, amelyhez erdélyi és a Magyar Királyságban élő lelkész-literátorok egyaránt csatlakoztak, hiszen a megjelenést követően a református klérus és tudós értelmiség nagy hévvel látott hozzá a magyarigeni prédikátor munkájának kiegészítéséhez.

Ilyenképpen említhetjük Szerencsi Nagy Istvánt, Sófalvi Józsefet, Szathmári Pap Mihályt, Keresztesi Józsefet és természetesen Benkő Józsefet is. Benkő levelezése is ezt támasztja alá, hiszen az előbb felsorolt református lelkészek közül hárommal is levelet váltott ebben az ügyben, legkorábban Sófalvi Józseffel. (…) Sófalvi levele arra enged következtetni, hogy Benkő volt az, aki egy korábbi levélben felvetette a tudósjegyzék kiegészítésének témáját, és Sófalvi anyagának megküldése fejében a saját jegyzékét ajánlotta fel összevetés és kiegészítés céljával. Ez nem meglepő, hiszen Teleki Sámuelnek címzett, 1777-es levelében egy önálló tudóslexikon tervéről is említést tesz. (…) Világossá válik, hogy az 1778-ban megjelent Transsilvania című kötet művelődéstörténeti fejezete tehát csak előmunka ahhoz képest, amit Benkő tervezett. A kötet megjelenési éve, illetve a Telekinek címzett levél is megerősíti a tényt, miszerint Benkő jóval korábban foglalkozott a tudósjegyzék anyagának gyűjtésével, mint 1783, amikor Sófalvi József levele kelt.

Szathmári Pap Mihály 1786-ban ír Benkőnek e témával kapcsolatosan: „Egyszer’ smind pedig jelentem azt-is, hogy Tiszt. Doktor Pataki Uram látván feles Jegyzésimet, mellyeket tettem a’ néhai Tiszt. Bod Uram Magyar Athenássára, kért hogy azon hasznos Munkát, minthogy felettébb szorgattatik Ö Kglme Magyar-Országról, készíteném ujjabb ki-nyomtatásra, nem bánná Ö Kglme ha három, vagy négy Darabra telnék-is, örömest ki-nyomtattatná. Én ezen ö Kglme helyes tetzésének engedtem, és a’ Munka már nötön nö-is kezem alatt. Mellyre nézve kérem szívesen Tiszteletes Uramat-is, hogy ha mi ide tartozó Jegyzései lennének Tiszt. Uramnak, azokat-is ugyan, de kivált a’ maga életére, és Munkáinak esméretére tartozó Jegyzéseket velem közleni ne terheltessék.”

Ugyanezen évben keresi meg őt a győri lelkész, Szerencsi Nagy István is: „A’ Napokban Bétsben meg-fordulván éppen akkor jött-ki a’ N[agy] Tiszteletű] Bod Uram M[agyar] Athénásának újra lehető nyomtatására való engedetem: Kérettettem azért némelly érdemes Uraktól, hogy itt Győrben jó módom lévén benne vállalnám-fel megbövitéssel való ki-adását. Én ezt nem annyira tehetségemben, mint meszsze ki-terjedett Tudós Urakkal való esméretsé­gemben bízván, magamra válaltam, és Munkába-is vettem. Azok közzé a’ Tudós Jó akaró esmeröim közzé, meg pedig a’ lég első Classisba, számlálom Tiszt. Ésperest Uramat-is, a’ ki a’ köz jóra született és szüntelen arra-is törekedő esméretes tehetsége szerint, nékem ezen jó igyekezetemben különös nagy segítséggel lehet, melly felöl nagy embersége kételkednem nemis hágy. Tudom azt bizonnyal, hogy szélessen ki-terjedett Tudománya szerint, leg több segítséggel lehet kivált az Erdellyi Tudósok felöl való Relátiokban.”

Az idézett levélrészletek bizonyítják, hogy az 1780-as években felélénkült az Athenas újrakiadásának igénye, azok pedig, akik Benkőt megkeresték, tudatában voltak annak, hogy rendelkezik különösen erdélyi tudósokról szóló adatokkal.

Az Additamentát először Mikó Imre mutatta be részletesen Benkő József élete és munkái című kötetében, majd Bretz Annamária is szólt erről Bod Péter irodalomtörténet-írói tevékenységét vizsgáló doktori értekezésében, jelen sorok írója pedig részletesen vizsgálta a jegyzéket más, Benkőtől vagy kortársaitól származó, hasonló jellegű írások kon­textusában.

Az Additamenta 88 írói nevet sorol fel, mellette a szerzők egy-egy művét, ezek mellett a „Nevetlen könyvek” kategóriájában 13 tételt számlálhatunk.

Vizsgálataink rávilágítottak arra, hogy az itt jegyzett nevek mintegy kétharmada – a Transsilvania című kötet művelődéstörténeti fejezetéhez képest – új információ, ez tehát azt bizonyítja, hogy Benkő ezt a név- és műjegyzéket 1778 után, pontosabban 1778–1781 között állította össze – legalábbis erre enged következtetni az, hogy az Additamentában jegyzett könyvek esetében az utolsó megjelenési dátum 1781. Ezen év és 1783 között valószínűleg Benkő nem foglalkozott új adatok felvételével, lendületet a folytatásra a Sófalvival való levélváltás adott. (…)

Az Additamentában Benkő szerzői neveket, műcímeket, egyes művek második-harmadik kiadásának évét jegyzi, máshol fordításokról tesz említést, egy-egy szerzőt méltat vagy éppen marasztal el. Az olvasó számára bizonyára a név- és műjegyzék száraz olvasmánynak minősül, azonban ne feledjük, jelentősége irodalomtörténeti kontextusba ágyazva nem elhanyagolható. Benkő Bod Péter Athenasát vette alapul, az onnan hiányzó adatokat jegyezte fel ebben a lajstromban, azonban felekezeti szempontból sokkal toleránsabb, mint Bod. Benkő esetében tapasztalható a világi tematikájú művek irányába való nyitás is, hiszen kuriózumjellegű írásokat is felvesz a jegyzékbe, mint amilyen Varjas János Megtért embernek énekje című, „e” és „é” magánhangzókat tartalmazó verse, de említést tesz Olaszteleki Kolumbán János tréfás históriákat tartalmazó írásáról is.

Az Additamentával szemben a Sófalvi levelének végére illesztett név- és műjegyzék majdnem teljes mértékben új adatokat tartalmaz, ez tehát függetlenül készült az előzőtől, annál is inkább, mert itt leginkább kortársak nevével találkozunk és olyan művekkel, amelyeket Benkő ismert, akár Teleki Sámuel vagy Kendeffy Ráhel könyvtára vagy könyvtári katalógusa révén, akár a Magyar Hírmondóban megjelent könyvismertetések által.

Miért voltak jelentősek ezek a ma már száraz olvasmánynak tűnő listák? – teheti fel a kérdést az olvasó. A felvilágosult külföld, a Nyugat számtalanszor illette a hungarus társadalmat a civilizálatlanság, műveletlenség vádjával. Ezek a tudóslexikonok, jegyzékek, így az Additamenta is, arra hivatottak, hogy megcáfolják ezeket a vádakat, és bizonyítsák, hogy a hazai tudományos élet létezik és időről időre fejlődik, még ha ennek a fejlődésnek az üteme némiképp lassúbb is, mint más országok esetében.

Benkő, Bod Péter, Horányi Elek piarista szerzetes, Weszprémi István orvos és mások ilyen jellegű munkái tehát egyfajta „bizonylatként” szolgálnak a hazai kulturális-tudományos élet előmenetelére vonatkozóan.

Csata Adél