A ki sokat jár, sokat lát. Jó, hall is, mert van, akinek nagyon fáj az élet, ordítva ténfereg az utcán, a kutyák megugatják, nem tudom, a kutyák miért utálják a részeg embereket. De ez egy ilyen nap, ma különösen sokan úsznak ködfelhőben, pedig nincs is fizetési időszak, s az ortodox húsvétra való tekintettel a postás is a szokásosnál hamarabb hordta ki a nyugdíjat. Hát csend van – kivéve azt a néhány felebarátunkat, akinek – sajnálom, meg kell ismételnem:– nagyon fáj az élet.
Délelőtt a parkban jártam, szabályos időközönként arra kell mennem. Nem, mintha bármi újat tartogatna számomra az Erzsébet park: ötvenhat évem alatt annyiszor újult meg és annyiszor változott vissza önmagává, hogy felidézni sem tudnám színeváltozásait. A szökőkútra a park színházzal átelleni sarkában nem emlékszem, néhány fénykép és egy képeslap idézi csupán emlékét, a sudár jegenyékre a Gyárfás Jenő Képtár vonalában annál inkább: ezeket már „az én időmben” vágták ki. Régen az országutak mentén is jegenyéket ültettek, visszaverő fa hírében állottak, azaz az útról lesodródó járműveket csak finoman fogták fel. Inkább a fa dőlt ki, semmint az autó szenvedjen súlyosabb károsulást. Aztán kiderült, mégsem alkalmas baleset esetén az útszéli jegenye, hát kivágták mindahányat. Emlékeim szerint a szépmezői út mindkét oldalát is ilyen fák szegélyezték, de az már nagyon régen volt, talán igaz sem volt.
Az Erzsébet park tehát, az állandóan megújuló és mégis mindig önmagához visszataláló műkert. Mert nem természet formálta alakját, teraszosított kiképzése emberi beavatkozás nyomát viseli magán, miként növényekkel való benépesítése is – úgy gondolom, a 19. század vége felé a korábbi főúri birtokok parkjainak változatos élővilága lebeghetett elődeink szeme előtt, amikor az egykori vásárteret parkosították, teleültetve mindenféle, őshonos és kevésbé őshonos növényekkel. Java részük, főleg a fák, amelyek felnőtték az egykori cserjéket, mára már száznál is több évesekké öregedtek, az aljnövényzet időközben – a természet törvényei szerint – az enyészeté lett. Hát így alakult ki az Erzsébet park mostani formája, egy tájidegen tavat emésztve-gyötörve, ha lenne lelke, rágódna is felette, s az égből idepottyant Holdat, mint idegen elemet, kivetette volna magából.
De nem, a Hold látványnak kellett, kellette is magát, nekem nem tetszett. Akkor már inkább a Nap, de abból nem volt kéznél látványnak való, hát maradt illúziója. Kinek a fény, kinek a sötét.
A park – ilyenkor – nem beszél. Őrzi csendjét, csak azok számára nyílik meg, akik – valahol mélyen, szinte öntudatlanul – hallják, érzik és átérzik lüktetését. A csend suhogását, a virágok nyíló bimbójának mély lélegzetvételét – a természet újraébredését. Elvégre tavasz van.
És akkor a képbe belerondítanak a galambok. A füvön szétszórt magokat csipegetik szorgalmasan, fejük fel-alá jár eszeveszett ritmusban, egyetlen van közülük, aki őrt áll. Ott, a szélen, fel sem tűnik a bólogató hadban, ha az ember tömegben csodálja őket, mind egyformák, szürke-sávosak, egyenruhásak. Pedig nem. Mint két egyforma zebra nincs, úgy két egyforma galamb sincs, ezt Édesapám óta tudom, aki értékes postagalambokat tartott mindaddig, míg Édesanyám egyikőjükből ebédet nem főzött. De ez olyannyira régen volt, hogy említésre sem érdemes, a lényeg, hogy a galambok túléltek minden kataklizmát, ott vannak ma is, a parkban, a templomok tornyaiban, hiába éles tüskék a könnyen megközelíthető peremeken, hiába madárfésűk az ereszek tövében, ők élnek és élni akarnak.
S ha van, ki segíteni akarja ebben őket, hát az csak jó lehet. Rosszul mondtam (írtam) az előbb: nem igaz, hogy a galambok belerondítottak a képbe. Ők teszik teljessé, élővé és értelmezhetővé a park hétköznapjait. Meg Marika. Aki magot szór a galambok elé, s aztán félénken visszahúzódva, mozdulatlan, akár a kivágott gesztenyefák, figyeli, amint a szürke-sávosak, egyenruhásak szorgalmasan csipegetik az általa szétszórt magokat. Ember nem élheti át azt a kéjt, mit akkor, ott a galambok.
A fényképezőgép lencséje csak pillanatnyi állapotot rögzíthet, az ember retinájában megrögzült kép előzményt és folyományt is belelát (beleképzel?) a szemvillanásnyi időintervallumba. A tökéletesség pillanatnyi illúziója villan fel bennem, aztán századmásodperc alatt tovaszáll az álom. Csak ennyi volt, csak ennyi egy töredéke a múló időnek.
A szerző felvétele