Nem tudom, ürült-e még ki úgy a SepsiBook valamely kiadójának polca, mint a Gutenbergé, amelyen Zsidó Ferenc könyvét helyezték közszemlére. Mert A fák magukhoz húzzák az esőt című regény utolsó példánya aközben fogyott el, miközben Zsidó Ferencet a Porondon Miklóssi Szabó István faggatta, s mire véget ért beszélgetésük, már csak arra inthette a moderátor a betűre szomjazókat, hogy majd a második kiadásból vásárolhatnak. És ez, manapság, nagyon nagy dolog.
Zsidó Ferenc nagyon ráérzett valamire. A történelem során sokan, sokféleképp igyekeztek meglovagolni bizonyos divathullámokat, többnyire gyenge utánzások vagy még gyengébb utánérzések születtek ilyenkor. Zsidó Ferenc regényét is egy ilyen jelenség ihlette: a városról falura való visszaköltözés manapság tapasztalható divatja, csakhogy ő nem a megelégedettséggel teljes napos oldalt, nem is a kudarcoktól beárnyékoltat, hanem a valósat írta meg.
Nosztalgiázunk, ehhez nagyon értünk, kell is a múltból táplálkozni, de ha a székelység kimerül abban, hogy bús népdalokat ordítunk bele az éjszakába, akkor nagy baj van, fogalmazta meg a szombat délutáni könyvbemutatón. A székely identitás meghatározásához a vissza a gyökerekhez elv nagyon fontos, tette hozzá, de ha ez csak nosztalgiából táplálkozik, nincs tartalom mögötte, akkor könnyen előfordulhat, hogy hülyét csinálunk magunkból.
Sok kritikában, recenzióban leírták már, miről is szól A fák magukhoz húzzák az esőt: egy ízig-vérig városi fiatalember visszaköltözik nagyszülei falusi házába, azzal az elhatározással, hogy ősei életmódját követi. Az a világ azonban rég letűnt, hiába próbálja feltámasztani, az általa megálmodott jövő megteremtését lehetetlenné teszi részint az ő eltávolodása attól a világtól, részint a valóság. Önkritika is a könyv, ismertette az eseményen Zsidó Ferenc, ő maga is vásárolt egy falusi házat, és ugyanazokat a buktatókat élte át, mint amelyeket regényének főszereplője is – csakhogy azokat korábban megírta, mintsem vele megtörténtek. A regényben nem történik semmi különleges, mondta el, „simán realista regény”, valóságos helyzeteket, valóságos figurákat alkotott meg, talán csak az általuk beszéltetett nyelvjárás okozott kis fejtörést számára, végül azt az ő-ző tájnyelvet választotta, melyet ő is beszél (akárcsak nálunk az erdővidékiek), de amelyet – mint a felolvasott részlettel ő maga, majd a más dialektust beszélő Miklóssi Szabó István felolvasása is bizonyította – minden székely ember megért. Helyszínként egy peremvidéki kis falut választott, hiszen ezeknek a jövője a legkiszámíthatatlanabb, magyarázta, elnéptelenednek vagy skanzenné, esetleg kétlaki üdülőteleppé válnak, a történetet tíz évvel ezelőttre időzítette, mert „tízévnyi distancia kell ahhoz, hogy rálássunk magunkra”. Végül az elvarratlan szálak is szóba kerültek, több olvasó számonkérte rajta, miért hagyott félbe történeteket, sőt, azok továbbvitelére javaslatokat is tettek neki, de ő nem tervezi folytatni a regényt, jelentette ki, „mindenki folytassa magának, és akkor a regény éli világát”.
