Csak a hülyeségekkel foglalkoznak ott a képviselők, fontosabb a medvék védelme, mint az embereké, minduntalan felmerül, hogy betiltják az egyéni hőközpontokat, gázkazánokat, lehetetlennek tűnő környezetvédelmi előírásokkal lehetetlenítik el az ipart, gépkocsigyártást, közlekedést, felszámolnák a háztáji gazdaságokra épülő gazdálkodást, absztraktnak, távolinak tűnő vagy pedig nagyon szűk rétegeket érdeklő kérdésekkel foglalkoznak naphosszat, miközben a nemzeti kisebbségek védelmétől ódzkodnak, újabban pedig mindinkább egyfajta háborús pszichózis kezd úrrá lenni az európai eliten. Ilyen és ehhez hasonló vélemények fogalmazódnak meg sokakban az EP-választások előtti hetekben. És bizony, minden jel szerint igazuk van azoknak, akik ekként vélekednek napjaink Európai Uniójáról. Ugyanakkor nem egyszerűen hiba, de bűn lenne csak az érem egyik oldalát nézni, ennek alapján ítélkezni, és a fürdővízzel együtt kidobni a gyermeket is.

Romániának – benne Erdéllyel, Székelyfölddel – ott a helye Európában: ez nem csupán földrajzi realitás, de történelmi, kulturális okok miatt is egyértelmű. Az egyre inkább többpólusúvá váló világrendben sincs másutt helye szülőföldünknek, mint a nyugati civilizációs szférában – ide tartozunk, ide vágytunk évtizedeken, évszázadokon át, és ma sem Oroszországba vagy Kínába mennek ki tanulni az erdélyi fiatalok, dolgozni a székelyföldi munkavállalók. Az, hogy az uniós intézmények működésével nagyon sokan – teljes joggal! – elégedetlenek vagyunk, nem lehet ok arra, hogy az Európai Unió egészének hátat fordítsunk. Éppen ellenkezőleg, a mi felelősségünk mindent megtenni annak érdekében, hogy a magunk képére formáljuk az Európai Uniót. Olyan hellyé, ahol az egymás mellett élő népek, nemzetek tisztelik egymást. Ahol ugyanolyan jogok illetik meg a keleti és a nyugati országok polgárait, ahol a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösségek kultúráját megbecsülik, védik. Ahol az Európai Parlamentben az emberek dolgairól esik szó a parttalan ideológiai és kultúrharc helyett, ahol a béke megőrzésének módozatairól legalább annyit beszélnek, mint a szomszédban zajló háborúról, ahol a kisebb gazdaságokat nem akarják ellehetetleníteni, ahol környezetünk védelmére hivatkozva nem döntenek be teljes iparágakat és gazdasági ágazatokat, és abszurd intézkedésekkel nem keserítik meg az európai polgárok mindennapjait.

Kicsik vagyunk mi ehhez, illúziónak is tűnhet mindez sokak szemében – pedig nem az, van esély arra, hogy az EP-választások nyomán új többség alakuljon az Európai Parlamentben, és a jelenleg regnáló néppárti–szocialista–liberális nagykoalíciót egy jobbközép-jobboldali erőkből álló tömörülés váltsa. Aligha véletlen, hogy az újabb mandátumra törekvő Ursula von der Leyen máris helyezkedik, együttműködési ajánlatot tett Giorgia Meloni olasz kormányfőnek, körüludvarolta a konzervatívok frakcióját. Az Európa-szerte magasnak ígérkező szavazási hajlandóság, de a voksolás előtti felmérések is arról tanúskodnak: nagyon sokaknak nem tetszik az irány, amerre halad az Európai Unió. A nemtetszés kifejezésének azonban – és minden hibája ellenére ettől a világ legjobb helye Európa! – legdemokratikusabb, leghatékonyabb, legtöbb sikerrel kecsegtető módja még mindig a szavazás.

Ha lemondunk e jogunkról, ha nem megyünk el szavazni, annak esélyét dobjuk el, hogy a magunk képére alakítsuk az Európai Uniót. Küzdelem, ellenállás nélkül adnánk fel a jobb, normálisabb, szerethetőbb Európáért folyó harcot?

Szent István szobra a budai várban. Fotó: Farcádi Botond