Jobb felkészülni, mint fel nem készülni – jelentette ki Klaus Iohannis államfő 2016-ban egy árvíz után, amely azért volt olyan pusztító (több száz családot kellett kilakoltatni, szerencsére emberéletben nem esett kár), mert a védelmet biztosító gát építése félbemaradt, és a hatóságok késve reagáltak, miután a sajtó bemutatta a katasztrófát.
A felkészülés szükségessége – különféle témákkal kapcsolatosan – amúgy visszatérő motívum az elnöki nyilatkozatokban, amelyek az utóbbi időben még jobban megritkultak. De nem azért, mert Iohannis készült valamire: habár legalább két éve kiszemelte magának a NATO főtitkári tisztségét, meglehetősen csúfos kudarcot vallott.
Eleinte még nem tűnt lehetetlennek a kinevezése, hiszen külföldön láthatóan jobb megítélése volt, mint belföldön. A határokon kívül még rangos kitüntetéseket kapott, miután itthon már valódi német alapossággal lejáratta magát, hiszen sem a jól végzett munka országa, sem a normális, sem a képzett Románia nem valósult meg. Ellenkezőleg: visszahozta a Szociáldemokrata Pártot a kormányzásba, hogy ő maga elereszthesse a gyeplőt, és olyan luxuskirándulásokra utazzon a feleségével közpénzen, amelyeket jóléti államok vezetői nem engednek meg maguknak. És két vakáció között sem szaggatta a hámot, sokszor napokra, hetekre eltűnt a közéletből minden magyarázat nélkül. Még súlyosabban nyom a latban, hogy tízévi regnálása után ott sem vagyunk, ahol voltunk: az országot hozzá nem értő bólógatójánosok vezetik, a költségvetési hiány és az államadósság teljesen elszabadult, reformnak se híre, se hamva, a korrupció mindent behálóz, az oktatási eredmények katasztrofálisak, az egészségügyben hónapokat kell várni egy kivizsgálásra, az igazságügy minden, csak nem független, minden harmadik embert szegénység fenyeget, a magyarellenesség pedig ismét olyan magas szintű, mint a 2000-es években, ami egy 6,2 millió szavazattal megválasztott kisebbségi államelnök mellett igazán szégyen.
Vajon miért gondolta Iohannis, hogy ilyen teljesítménnyel megérdemel egy még magasabb rangot? Ráadásul Románia, sőt, egész Kelet-Európa nevében lépett fel, bár, mint kiderült, anélkül, hogy bárkivel tárgyalt volna. Holott a NATO-főtitkári rang személyre, nem országra szól, és az sem igaz, hogy kihagyták volna belőle térségünket, hiszen a katonai szövetség második embere öt éve Mircea Geoană; az pedig egyenesen zsarolásszagú, hogy az idén leköszönő államfő egy európai uniós tisztséget is elfogadott volna vigaszként (de ott sem áll nyerésre). Vereségét ugyanúgy nem volt bátorsága felvállalni, mint annak idején Laura Codruța Kövesi korrupcióellenes főügyész menesztését: akkor is, most is elbújt. Ezúttal is egy hivatali közleményből, többnapos késéssel értesült a lakosság arról, hogy a nagyravágyó Iohannis csatát vesztett, és anélkül, hogy visszalépéséért cserébe kialkudott volna valamit Románia számára, ahogy Orbán Viktor tette Magyarország támogatásáért; egyelőre úgy fest, hogy kizárólag az államfő alaptalan ambíciói miatt lettünk kerékkötői az új NATO-főtitkár kinevezésének a háború szomszédságában.
Iohannisnak már csak pár hónapja van államfőként. Utána a vízözön, de nem ezt bánja.
Mark Rutte leendő NATO-főtitkár és Klaus Iohannis, egy kudarcos állam elnöke 2022-ben. Fotó: presidency.ro