Azt éreztem, hogy az az idő, ami alatt eljutunk az osztályteremtől a lépcsők aljáig nem arányos azzal az idővel, ami alatt hosszasan készültünk rá. Azt hittem, hogy majd megáll a Föld arra a pár percre, amíg a csengő hangja végigkísér. Azé a csengőé, amit annyi éven át álmosan, nyűgösen és valljuk be, elég gyakran szitkozódva hallgattunk. De akkor, azon a napon, utoljára majd másképp szól. Így képzeltem. Aztán mire elérzékenyültem volna, máris leérkeztünk az udvarra, és arra gondoltam, hogy ez tényleg csak ennyi? Lezárul az életemnek egy igen hosszú, fontos, meghatározó időszaka, és igazából nem is érzékelem a pillanatát. Hogyan és miért van ez? Pontosan emlékszem a csalódottságra, mert tényleg azt hittem, hogy hosszabban fog tartani. Hogy igenis, nem forog tovább a Föld, és megáll kicsit az idő. Csak addig, amíg kifárad az a sokat szidott csengő. Egy pillanat volt, mint utána annyi minden. De a pillanat értelmével először, azt hiszem, akkor ott, a lépcsők aljára érve találkoztam. Furcsa volt, mellbevágó.

Pedig már vártam, vártuk, hogy felnőttként elkezdjünk végre „élni”, tervezgettünk ezerrel, készültünk. A hegy lábánál álltunk, még mindent elképzelhettünk, még bármi lehetett belőlünk. Aztán elhallgatott a csengő, jöttek a beszédek, a díjak (már akinek, nekem pont nem), a sok virág, fényképezés, a meghatott rokonság, barátok.

Sok minden változott azóta, és nincs két egyformán sikerült ünnep. Az elmúlt évek alatt sok ballagáson álldogáltam, már nem a hegy lábánál tervezgetőként. Nagyobbik gyermekem már a hegyen araszolgat, a kisebbik most nézeget felfelé.

Az ő pillanatát próbáltam átérezni minap egy ballagáson. Vártam, hogy leérkezzen, vártam, hogy láthassam. Lestem minden mozdulatát, rezdülését. Nem is tudom, hogy mit éreztem. Talán, mert annyi minden torlódott, hogy hirtelen nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Mondhatnám most, hogy semmihez sem fogható meghatottságot, büszkeséget éreztem. Mondhatnám, hogy drukkoltam, hogy nagyon jól sikerüljön ez a nap, az ő napja. Mondhatnám, hogy azt kívántam, ott és akkor is, hogy a legmerészebb álmai, tervei valóra váljanak. Mondhatnék sok mindent, és minden igaz lenne. Közben folyton ott bujkált bennem az a régi érzés, hogy az utolsó csengő hangja alatt milyen gyorsan leér az ember a lépcsők aljára. És hogy nem áll meg a Föld, és az idő erre a pillanatra? Vagy megáll?

Fotó: Albert Levente