Telihold

Erőteljes indításnak bizonyult Josef Nadj Telihold című előadása. Hatalmas energiákat megmozgató, zsigeri, elbűvölő produkció, amellyel az alkotók híres amerikai jazz-zenészek előtt tisztelegnek. Az előadás egy arctalan maszkot viselő figurával indít, aki nem más, mint maga a koreográfus, Josef Nadj. Behajlított térddel áll előttünk, mozdulatlanul, majd lassú, álomszerű, légies mozdulataival mintha a saját testébe zárt mozdulatait szabadítaná ki. Kezében penna, amellyel írni lehet, mozdulatokat rajzolni, történeteket mesélni, koreografálni. Egy személyben táncos és gondolkodó ez a rejtélyes figura. Egy másik kelléke a varázspálca, amelyből látványosan hull alá a por, ahogy kettétörik. Talán ő a mai idők Prosperója – gondolhatnánk, ha az előadás nem hagyná nyitva az értelmezési lehetőségek végtelen tárházát.

Josef Nadj számára minden elő­adás egyfajta szertartás. Az afrikai táncosokkal, akiket korábbi alkotásában, az Ommában láthattunk, ezúttal a távoli emlékezetet, a kortárs rítus mozdulatait kutatják, a tánccal kapcsolatos kérdéseket feszegetik. Váltakozó szólókat, csoportmozgás-szólamokat adnak elő. Mozdulataik szakadatlanok, hipnotizálóak, árad belőlük az élet, az őserő. A lecsupaszított, díszlet nélküli színpadon csupán a fény, a zene marad, meg a táncoló alakok mozgása, sziluettje.

Az ütőhangszerek dominálnak az előadásban, az egyszerűbb ritmusok egyre kifinomultabbá, bonyolultabbá válnak. Időnként őrült intenzitású ritmusok váltakoznak mélységes csendekkel. A holdfázisokhoz hasonlóan a mozgásfolyamatot is rend és ciklikusság uralja. A zene és a tánc folyamatos lüktetése a sejtjeinkben, mozdulatainkban őrzött kollektív emlékeinkhez vezet vissza, és pillanatokra úgy érezhetjük, hogy megtaláljuk magunkban azt a rituális lényt, akiről régen megfeledkeztünk talán, de ott él bennünk.

Blot

A Blot Simona Diaconescu és Vanessa Goodman közös projektjéből született. Alapja egy tanulmány az emberi testről, illetve arról, hogy miként születik a mozgás. Az alkotók a baktériumok világából indultak ki. Egy táncstúdióval is felszerelt mikrobiológia laboratóriumban kutattak Portugáliában. Saját baktériumtenyészetet hoztak létre a testükön élő baktériumokból, gondosan nevelgették, mikroszkóppal figyelgették őket. Kiderült, hogy testünk olyan egyedi mikrobiális lenyomatokkal rendelkezik, amelyek meghatározzák identitásunkat.

Ciprian Ciuclea egy holdbéli tájra emlékeztető, minimalista színpadképet tervezett az előadás számára. A laboratóriumok steril környezetét idéző fehér térben oldalt egy állványra helyezett mikroszkóp, a színpad előterében egy tévéképernyő, a háttérben sódűnék, középen pedig egy mennyezetről lelógó csöves szerkezet, amiben szintén só van. A só mint átalakító, tisztító és kötőanyag nélkülözhetetlen az emberi szervezet és a földi élet számára – hangzik el az előadásban, a produkció alatt pedig egy újabb kupacnyi só hull alá a mennyezetről lelógó szerkezetből. Egy emberöltő alatt kiizzadt sómennyiség. A táncosok mikroszkóp alá helyezett mikrobakultúráját a televízió képernyőjén követhetjük. A felnagyított, kivetített mikrovilág akár makrotáj is lehetne valahol a természetben.

A táncosok, Simona Dabija és Maria Luiza Dimulescu meztelenül, mintegy szociális szerepeiket levetkőzve követik a testükben végbemenő folyamatokat az előadás során. Karjukon egy-egy okosóra. Kitekeredő, majd visszarendeződő lassú mozgásaik a tenzegritás, a feszítés és egység elvét követik, azazhogy azt tanulmányozzák, a húzóerők ellenére hogyan képes a testük egyensúlyban maradni.

A táncosok másik mozgásformája az ugrókötelezés. Az ugrások közben végig számolnak, a számokhoz asszociációkat fűznek a test és a makrovilág területéről. Szövegeikben fogalmak meghatározását, biológiai folyamatok számszerűsített eredményeit idézik szigorú pontossággal. Megtudjuk, hogy mennyit izzadunk naponta, mekkora sótartalommal, mennyi baktérium él bennünk, és azok hogyan befolyásolják az izzadás, a szaglás, az immunitás, a szaporodás és a mozgás folyamatait. A test és a hozzá fűződő gondolatok, tanulmányok sora az előadás. Izgalmas utazás szervezetünk működésének látható és szabad szemmel láthatatlan rejtélyei között, egy olyan közegben, ahol mikro- és makroszinten minden mindennel összefügg, az ember meg egyszerre tűnik törékenynek és erősnek ebben a hatalmas univerzumban.

Shakespearia

William Shakespare női szereplőinek, Opheliának, Lady Macbethnek és Júliának a sorsa képezi a Shakespearia, a Krakkói Táncszínház előadásának az alapját. A szereplőket a várakozás, a függés, az elutasítástól való félelem, a fájdalomra és a veszteségre adott reakció határozza meg. Ezek a nők az őrület határán mozognak, ennek a határhelyzetnek a vizsgálata az elő­adás. Nincsen egyértelmű szerepekre és szereplőkre bontás, nincsenek történetek. Érzések és emléktöredékek villannak fel. Nem a cselekmény a fontos, hanem a táncosok kapcsolódása, reakcióik, az együttműködés, az empátia lehetősége. Látjuk a szeretet utáni vágyat, egymás megtartását és elengedését, a fájdalmat, az elbukás és felállás ismétlődő gesztusait és azt az erőfeszítést, amivel minden kudarcba fulladt próbálkozást újabb és újabb próbálkozás követ.

A díszlet két keretre feszített, függőleges csíkokra szabdalt, rugalmas vászonlapból áll. Amikor mozdulatlan, a vászon egységes egésznek tűnik, és csak érintésre kezd pulzálni, feszülni, görbülni. A táncosok ismételten belépnek és kilépnek a szövetcsíkok közül, a szerkezet fölé emelkednek, hol az egyik, hol a másik oldalán tűnnek fel. Gyakran csupán testük egy részét bújtatják ki a szalagok közül. Így időnként a két táncos olyan illúziót hoz létre, amiben úgy tűnik, hogy egy kéz leválik a test többi részéről és spontán más irányba vándorol, vagy egy (kibújtatott) fej lebeg a szerkezet felszínén. Egy testhez időnként három kéz vagy több láb társítható. A táncosok eltűnnek, majd ismét megjelennek, a mozdulatok megismétlésével mintha újra és újra átélnék, újrateremtenék a helyzeteket.

Az előadás a fokozatos dezintegráció folyamatát követi végig. Emlékezetes a fehér vászonra vetített, néma sikolyt idéző tágra nyitott száj, benne a szalagok közé bogzódott táncosok mintha saját gondolataik börtönéből keresnék a kiutat. Nincsen feloldozás, valóság és képzelet végképp összemosódik.

Boys

Ahogy a címe is jelzi, a férfilétről szól Frenák Pál előadása, a Boys. Az alkotók arra keresik a választ, hogyan feszül egymásnak a racionális és az ösztönlény egy testen belül. Három kötél lóg alá a mennyezetről, ezen tekergőznek, kúsznak felfelé a táncosok vagy akrobatákat megszégyenítően tartják meg egymást a levegőben. Mozgásuk határozott, dinamikus, pörögnek, olykor szinte úsznak a levegőben. A kötél időnként létra, időnként köldökzsinór, menedék vagy gúzsba kötöttség, amiből jó lenne szabadulni. Összeköti a fentet a lenttel, az eget a földdel, így az ábrázolt férfilét metafizikai síkon is értelmeződik. Látjuk a férfiakat társadalmi szerepeikben, egymással való viszonyaikban, ahogyan kíméletlenül letaszítják vagy kiközösítik egymást. Látjuk őket társas magányukban. Látjuk az önimádatot, a kiszolgáltatottságot, a férfias erőt, a félelmet. Az előadás talán legszebb és legszomorúbb jelenete, ahogyan három férfi ül háttal nekünk. Megvilágított felsőtestük csupa izom. Lassú mozdulatokkal ölelik át önmagukat. Együtt vannak, mégsem tudnak kapcsolódni. Egy másik jelenetben parabolaantennát cipel magával egy táncos, beleül és egy agresszív, erőfitogtató akciófilm párbeszédére tátog, miközben kontroll nélkül csúszkál ide oda a csészealjszerű parabolában.
*
Jelen írás csupán ízelítő mindabból, ami az 5. Flow fesztiválon történt. Friss, érvényes előadásokat vonultatott fel a rendezvény. Nézőként újra és újra megtapasztalhattunk az emberi test, a mozgás csodáját, különböző alkotói világokban merülhettünk el, szembenézhettünk önmagunkkal, fejleszthettük érzelmi izomzatunkat. Kívánhatunk-e ennél többet?

Nagy Enikő