– Első nyarát éli meg a Székely Nemzeti Múzeum épületének felújításával párhuzamosan újjászülető múzeumkert. Minden úgy alakult, ahogyan megtervezték?
– Összességében igen, egy kert azonban soha nincs készen. A kerttervezésben ugyanis az a nagyon izgalmas, hogy nem egy 3D-s műfaj, jelen van az időfaktor, plusz – mostanában nagyon sokat gondolkodom rajta – a hely atmoszférikussága. Ez valamilyen módon nem térbeli-időbeli dolog, hanem az a bennünk megszülető érzet, amely akkor alakul ki, amikor egy helyhez kapcsolódunk. Ahogy nőnek a növények és egy társasággá alakulnak, alakítják egy hely vagy kert atmoszféráját.

– Milyen impulzusok érték, amikor immár hivatalos felkérésre először járta be a múzeum kertjét?
– A kert hangulata már gyerekkorom óta élt bennem, szüleim ugyanis nagyon sok helyre elvittek. Édesanyám gyergyói születésű, és bár kislány korában Budapestre került, a gimnáziumot is ott kezdte, nekem, a budapestinek majdnem minden nyaram, a nagy családi események egy része Székelyföldhöz kapcsolódik. Szüleim sok történeti helyszínre elvittek, így Sepsiszentgyörgyre is, és én emlékeztem erre a gyönyörű épületre. A gyermekkori emlékben egy villa állt, mint egy régi nagy udvarház vagy egy vár és annak a kertje. Igazából ezt a célt is szolgálta, a két múzeum­őri lakás ugyanis nem múzeumnak, hanem ténylegesen lakásnak épült. A felkérést követően egyféle vizsgadrukk-állapotba kerültem, hogy úgymond Kós Károllyal kell dolgoznom, aki egy meghatározó korban kortalan, meghatározó épületet álmodott meg. Ugyanakkor nagyon érdekel és foglalkoztat Erdély története, ezen belül Székelyföldnek a tájban rögzült kultúrája, tájépítészeti öröksége.

– Korábban több múzeum kertjét is az ön által vezetett műhely alakította ki. Miből szoktak kiindulni egy-egy hasonló munka kezdetekor?
– Igen, annak idején indultunk a Nemzeti Múzeum pályázatán, és mi csináltuk meg a szombathelyi múzeum kertjét is. Amikor a Nemzeti Múzeum a kerttel együtt megépült, a kert maga is gyűjteményi helyszín volt, és publikus tér, az épület szellemi tartalmának éteri burka. Jómagam elég sokat foglalkoztam a reneszánsz, főleg a kora reneszánsz kertművészetével. Az első gyűjtemények kertben voltak, utána a művészetek „bevonultak” a kőépületbe, a múzeumoknak ez a sorsuk, érdekes módon azonban legtöbb esetben megmaradt a múzeum kertje, amely képes volt befogadni további tárgyakat. A szentgyörgyi múzeum kertjében kőtöredékek, kopjafák találtak helyet. Ugyanakkor szinte valamennyi kert növényritkaságok vagy ásványok gyűjteménye is. A Nemzeti Múzeum alapításában például jelentős szerepet játszik a gróf Festetics Júliától adományban kapott ásványgyűjtemény. Sok múzeum kertjében megvannak az úgynevezett gyűjteményes kerti növények. Sepsiszentgyörgy zöld felületi rendszerének vizsgálata is azt bizonyította, hogy a múzeumkert jelentős közkerti lépték, ez volt a tervezési szempont harmadik aspektusa.

– Az elmúlt bő fél évszázad során azonban a szentgyörgyi köztudatban a múzeumkert nem közkertként élt. A múzeumlátogatók közül is csak nagyon kevesen mentek hátra, de igazából nem is invitálta őket senki, hogy ott hátul is van látnivaló.
– Az első vizsgálatok során számunkra is kiderült: a terület nincs úgy kialakítva, hogy közkertként lehessen használni. Nem is létezett igazán koncepció a tereprendezésre. Miután elkészítettük a megvalósíthatósági tanulmányt és költségbecslést, kiderült, hogy az időeltolódással, az események sűrűsödésével, az inflációval az elnyert pályázati pénzek mégsem elegendőek a megtervezett feladatok ellátására. Adott pillanatban úgy nézett ki, hogy a forráshiánynak a kert esik áldozatul – ahogy számtalan más esetben előfordult. De aztán valamilyen „számmisztika” lépett érvénybe, és előbb lett kész a kert, mint az épület. Példaértékűnek tartom, hogy szerencsés együttállás valósult meg ebből a szempontból.

– Hol kellett a legnagyobb átalakításokat végrehajtani? Miért került például a játszótér épp oda, ahová?
– Azt láttuk, hogy a terep igényli a legnagyobb átalakításokat, ott, ahol új beépítés is volt, például hátul a műhelyeknél. A terepadottságok kínálták magukat, annak lehetőségét, hogy a kert egészen a hátsó kerítésig megteljen funkcióval, érdemes legyen hátramenni, arra is számítva, hogy a hátsó kiskaput is megnyitják. Ebből kiindulva körvonalazódott, hogy ha gyerekfoglalkozás van a műhelyekben, múzeumpedagógiai tevékenység, legyen a közelben játszóhely. Mert ha előre tesszük a játszóteret, jóval kevesebben mennek újra hátra. Nagyon szép, csendes pont, játszóhelynek épp megfelelő. Tervezőként nem szeretem a konkrét játszótereket, a finom tematikai játszóhelyeket annál inkább, amelyek inkább felvillantják a játék lehetőségét. Az Ilona-malom Stúdióval együttműködve alakítottunk ki egy nagy sárkányt, egyben egy olyan faépítményt, amely pad is, asztal is, gyerekeknek játszóhely is. Igyekeztünk Szent Györgyhöz kapcsolódó ikonográfiai elemeket is felvonultatni.

– Milyen adottságokban tűnt leginkább ígéretesnek a park?
– A park legnagyobb értékét a nagy fák jelentették. Teljesen hiányzott viszont a cserjés, az évelő szint, amitől egy kert térstruktúrát kap, hangulatot, amitől színek, fények jelennek meg, ahova beköltöznek a madarak és a rovarvilág. Az évelőágyak már egy év alatt kezdtek összeérni. A kert egész évszakos műfaj. Míg a múzeumba ritkábban megy be az ember, a kertbe mind a négy évszakban elmegy. A kertturizmus a turizmus új aspektusa, nagyon felfutóban van. Reméljük, a szentgyörgyi múzeumkert is olyan kert lesz, ahova évente többször is elmegy az ott élő közönség. Ebben nyilván fontos szerepet játszhat, hogy elindult a Zakariás Attila tervezte szabadtéri színpad. Ebben a tekintetben is fontosnak tartottuk azonban, hogy ne legyen egy nagyon szabadtéri színpados dolog, gondolva a télre, mely hosszú tud lenni. A kert viszont lehessen a találkozások tere akkor is, amikor nincs színházi előadás. Ennek a lehetőségét próbáltuk megteremteni azzal is, hogy egy föld alá rejtett szabadtéri mosdóhelyiséget is kialakítottunk, lehessen úgy külső programokat szervezni, hogy közben ne kelljen feltétlenül bemenni a múzeumba. Szerintem lényeges szempont ez egy kert használata esetén.

– A fogadótér milyen indíttatásból született meg?
– Köztudomású, hogy egy hölgy a múzeumalapító, és én nagyon sokat „beszélgettem” Zathureczky Emíliá­val, miként „hozná be” a hajdani nagyasszonyok kultúráját, a szellemi társadalmi szerep felvállalását és reprezentálását az asszonyi létben, ami mindig is jelen volt a kultúránkban. A 16–17. századi udvarházak vezetését a nők végezték, kiválóan képzett, iskolázott, könyvelést, a gazdálkodás minden csínját-bínját ismerő nagyasszonyaink voltak, akik egyben az oktatás, a gyereknevelés és a higiénia központjainak is számítottak. A magyar kerthagyományunkban nyomon követhető a leírásokban, hogy ezek a nagyasszonyok voltak e tudás átadásának, megőrzésének főszereplői, a kertkultúra és a nagy díszes haszonkertek világában mindezt tovább tudták örökíteni. Ez a táblás kertek világa, ami egyszerre jelent virágoskertet, haszonkertet és gyógynövényes kertet, a 16. század biokertjeit. A reneszánszban és azt követő korszakokban nem vált szét ilyen értelemben a dísz- és a haszonkerti funkció, ami ötvözi a szépséget, hasznosságot, jóságot. A táblás kertek különböző geometrikus formákba osztott kertek, mi is különböző szegélyekből alakítottuk ki, tulajdonképpen történeti töredék bontott gerendákból, különböző színű kövekből. Ezekben a keretekben a magyar és erdélyi kertkultúra kínálatát jelentő növénykultúrát jelenítettük meg: zsálya, levendula, cickafark, liliom, rózsa, de a petrezselyem és lestyán is.

– Mi volt az eredeti cél: mit lásson a látogató, mi fogadja, amikor kilép a kertbe?
– Harmónia, nyugalom, hogy rögtön át tudjon lépni a természeti világba, annak megidézésébe. Hogy archetipikus legyen. Hogy egyszerűen otthon érezze magát, hogy Székelyföldön van, egy örökség folytatásában. Hogy szabad, át tudja azt élni, hogy egy kultúra része. A táj a mi kultúránk is, minden a táj kultúrájából nő ki, amelyben az egyén vagy az előző generációk is benne vannak. Ez a fajta otthonosságérzet, a szabadságélmény a külső térben is nagyon fontos. És benne az ember. Mert folyamatosan azt keressük, hol vagyunk otthon igazán, melyek a bennünket körülvevő terek.

Dr. Herczeg Ágnes
Mőcsényi Mihály-díjas táj- és kertépítész, vezető tervező, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa. Budapesten született 1959. november 30-án, a Budapesti Kertészeti Egyetem Táj- és Kertépítészeti szakán diplomázott, kandidátusi fokozatát 2003-ban szerezte meg. A Pagony Táj- és Kertépítész Kft. alapítója és vezetője, 2016 óta a MATE Tájépítészeti, Településtervezési és Díszkertészeti Intézete Kertművészeti és Kertépítészeti Tanszékének docense. A Magyar Kertörökség Alapítvány elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Díjak, elismerések: Mőcsényi Mihály-díj (2019), Herman Ottó Innovátor-díj (2024).