A tanfelügyelőség felfigyelt rám, és a rendszeressé vált prémiumok után immár szaktanfelügyelőként akartak látni, habár még csak három éve tanítottam, és a tanfelügyelői tisztséghez legalább ötéves szolgálati idő kellett. Az, hogy ezt a megbízatást visszautasítottam, megdöbbenést váltott ki, elsősorban Simon főtanfelügyelő részéről. A felajánlásban benne volt az a lehetőség is (bár kimondatlanul), hogy felvesznek a kommunista pártba mint kitűnő tanárt. Én azzal érveltem, hogy tanítani akarok, nem másokat ellenőrizni.

Ekkortól megfagyott a levegő körülöttem. Megszűntek a dicsérő hangok, tanár kollégáim nem értették, hogy ilyen lehetőséget miképpen lehet visszautasítani. A néma fejcsóválások ideje jött el. Már nehezebben sikerült tanár-diák színdarabot rendeznem, kevésbé lelkesedtek kollégáim a költőink megismerését célzó rendezvényeim iránt, kísérleti kertem sem kapott több dicséretet, és líceumi állásomra láthatóan szemet vetett a kis iskola szaktanára. A magánéletem is szemet szúrt: kiderült, hogy egy „nagybirtokos” (hol volt az már) lányának udvarolok, ám egyes tanártársaim úgy vélekedtek, hogy egy illegalista pártember lányának is csapom a szelet, érdekből (akkor még legényember voltam). Mások „barátilag” sajnálkoztak „rossz” döntésem miatt: szerintük el kellett volna fogadnom a (természetrajz és vegytan szakos) tanfelügyelői állást. És halmozódtak a kegyvesztetteket sújtó jó- és rosszindulatú vélemények, különösen idősebb kollégáim részéről. A számtantanár, aki azelőtt Székelyudvarhelyen is tanított, említette nekem, hogy a pályáját ott kezdő édesapám milyen előnyöket élvezett, amikor 1925-ben oda nevezték ki tanárnak, és hogy a román nyelv ismerete milyen előnyökhöz juttatta.

Aztán a tanév végén 1958-ban felhívtak a tanfelügyelőségre, ahol már nem akartak szaktanfelügyelőnek kinevezni, hanem megkérdezték (rendszerellenes magánbeszélgetéseimre utalva), hogy mit választok: vállalom-e, hogy áthelyezésemet kérjem Csíkdánfalvára (ezt jóhiszeműségük bizonyítékaként tálalták), mert ha nem, akkor megszűnik a tanári állásom, elbocsátanak. A két rossz közül a kisebbiket választottam, áthelyezésemet kértem Csíkdánfalvára.

Ott tartóztatott le a Securitate 1959. május 12-én. Rá négy hónapra, éppen a tanévkezdés napján (ami akkor mindig szeptember 15. volt) 20 évi börtönre ítéltek, öt csíkszeredai tanártársammal és öt diákunkkal együtt. Megtéve engem fővádlottnak. Előtte – még szabad emberként – azt is meg kellett érnem, hogy a bosszút forraló és majd a törvényszéken ellenem tanúskodó Horváth igazgató megtiltotta számomra a líceum látogatását.

Öt év után az általános amnesztiával elhagyhattam a börtönt, de tanár többet nem lehettem. Helyemre a természetrajz katedrára a kis iskola szaktanára került, akitől „rossz” magatartásom és pártellenes véleményem híre származhatott. Ő lett az utódom.

Olvasó! Ne kételkedj az itt leírtakban. Tisztességes embernek ismerem magam: minden leírt szó igaz.

Puskás Attila