Arra a téves elképzelésemre cáfol rá Zsigmond Győző most megjelent könyve, a Veszélyes humor, hogy olyan jó vicceket, mint amilyeneket 1990 előtt hallottam, már nem fogok hallani soha.
A szerző maga is elismeri ugyan, hogy: „a zavaros 90-es évek eleje nem kedvezett a vicctermésnek”, viszont azzal vigasztal, hogy „a köztudatban lappangva bár, létezik viccrepertoár, ami állandó, és a műfaj maga tovább él”. A forradalom előtt – amely áldozatokat is követelt, sok helyen viszont utólag termett (ál)forradalmárokat, akik hasznot húztak és húznak máig is forradalmárigazolványuk lobogtatásából – veszélyes volt politikai vicceket mondani, és lehet, hogy éppen az adta a varázsát a viccmondásnak, hogy sokan szerették a veszélyt és az általa okozott izgalmakat. A forradalom után már nem kellett titokban mesélni a Nagy Vezérről, a Kárpátok Géniuszáról, a Scornicești-i Tölgyről és feleségéről szóló vicceket, mert őket szitává lőtték, hanem – akárcsak napjainkban – komolyan lehetett szidni az ország vezetőit vagy a hatalomra ácsingózókat.
A kötetben Sárosi Csaba rajzai szerepelnek, a legtöbb alkotáson az egykoron mindenható Román Kommunista Párt (PCR) jelvénye látható.
A szerzőnek az első viccgyűjtemény-kötete a Három kismacska, egy közülük kommunista címmel jelent meg. Zsigmond Győzőnek olyan szaktekintélynek számító személyiséggel sikerült együttműködnie, mint Katona Imre, aki elismert szakértője a „vicces” témáknak.
Az aranykorban, 1989 előtt, még az a vicces mondás járta, hogy: hárman politikai vicceket mondanak és egy közülük besúgó. A szerző most már be meri vallani, hogy a vicceket az 1970-es évek utolsó harmadában kezdte gyűjteni, titokban. Első kötetének azt a címet szánta, hogy: Első díj: húsz év. Ez annak járt, aki nem csak hallgatta, hanem még mondott is politikai viccet. Erre az időszakra én a következőképpen emlékszem: A bíró jön ki a tárgyalóteremből nevetve, és ismerőse megkérdi, mit kacag? Mire a bíró azt válaszolja: Hallottam egy jó viccet. Mondd el – unszolja ismerőse, de a bíró hajthatatlan: nem mondhatom el, mert most adtam érte öt évet. Az egy rendes bíró volt, mert adhatott volna többet is...
A szerző az előszóban sorra veszi a viccek motívumait, témáit, amelyek szereplői a különböző időszakokban mások és mások voltak. Tudományos igényességgel elemzi a vicceket. Azok nem tisztelik, hanem kigúnyolják a történelmi személyiségeket, és a politikai határoknak nincs korlátozó szerepük a terjedésükben, de feltételeznek történelmi ismereteket, és sok vicc esetében helyismeretet is. De ha még e kettő meg is van, nem biztos, hogy ha valaki nem itt vagy a környéken, itteni környezetben él(t), megérti az itteni vicceket. Erre akkor jöttem rá, amikor német barátaimnak elmeséltem a következő viccet (amelynek egyik változata a könyvben is szerepel).
Elmegy Ceaușescu a pápához, aki kezet csókol neki. A pápa mellett levő magas rangú egyházfik tiltakoznak, és kérdik, miért tette? Erre a szentatya azt válaszolta: Azért, mert Isten után ő következik, mivel jászolban született, barmok közt nevelkedett és 23 milliónyian várják mennybemenetelét. A németek arcán még mosolyt sem tudtam ezzel a viccel fakasztani.
Az utószót a kötethez egy szaktekintély, Voigt Vilmos írta, aki azt említi, hogy az első viccgyűjtemény a bizánci Philogenos A nevetés barátja című, a 4–5. században keletkezett. Tehát a viccgyűjtemények nem mai találmányok.
Arról nem sokat tudok, hogy régen mivel büntették a viccmondókat, hallgatókat, de az uralkodók biztosan nem lelkesedtek az őket kigúnyoló viccekért. (Esetleg fejüket vétethették?) A „viccelődés” ugyanis, tudtommal, csak az udvari bolondoknak volt megengedve.
Az utószó szerzője szerint is Zsigmond Győző kötete a kor hűséges tükre, egyszersmind kiválóan szórakoztató olvasmány.
A kötetben 389 vicc, 13 anekdota sorakozik. Az erdélyi politikai viccek külön fejezetben kaptak helyet, és a kötet az amerikai Ikertornyok tragédiájával kapcsolatban született vicceket, valamint diákbakikat is tartalmaz. A szerző feljegyezte több vicc esetében azt is (bár sokszor csak nevének kezdőbetűivel), hogy kitől hallotta, mivel foglalkozik a viccmondó és hol hangzott el. (Talán attól tart, hogy netán egyszer elővehetik az illetőt?)
A Veszélyes humor című kötet Sepsiszentgyörgyön a gróf Mikó Imre utcai Libri könyvüzlet és kávézóban vásárolható meg.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.