Szégyen, nem szégyen, székelykeresztúri diákként soha nem jártam Petőfi sírjánál. A keresztúrinál. Ugyanis neki itt is van sírja, a kisváros köztemetőjében. S van máshol is, mondják, szerte a nagyvilágban. Mint ahogy egyébként szülőhelye is.
Én először valamikor a múlt század hetvenes éveiben hallottam bővebben erről a legendás sírról, volt tanárom, a neves lélektanász, Gálfalvy Sándor beszélt a nagy költő keresztúri legendájáról a nagyajtai unitárius templomban oly lenyűgözően, hogy onnan sokan indultunk el aztán csodát látni a timafalvi temetőbe. Hogy miként történt az a temetés, érdemes most is felidézni a tanár úr színes, lenyűgöző történetét.
A vesztes csata után két huszár szekérrel menekül Héjjasfalva irányába, s adott pillanatban egyikük sebesült tisztet vesz észre az árok szélén. Megdöbbenve ismerik fel benne a költőt. Szekerükre veszik, s vágtatnak Keresztúr felé. Sajnos, menekülés közben elhunyt a tiszt, azaz Petőfi, s ők megrettenve bekopognak az első keresztúri portára. A házigazda a kert hátsó sarkába vezeti őket, itt ássák meg sírját a neves elhunytnak. Nyilván mindezt a legnagyobb titoktartás mellett, hisz veszély fenyegette azt, aki a forradalom hőseit rejtegette, védelmezte. Különösképp Petőfit! Így hát a keresztúri atyafi egyedül maradt a nagy titokkal, hogy aztán évtizedek múltán mindezt elárulja két fiának, nem tudván, hogy már nem tiltott dolog a forradalomról és hőseiről beszélni. A két fiú tehát, nyilván mások segédletével, a település timafalvi temetőjében ásott újabb sírt az általuk még mindig Petőfinek hitt halott számára. A tanár úr azzal zárta emlékezetes történetét, hogy amikor 1902-ben újra eltemették a kert sarkából előkerült csontokat, mindenki szent meggyőződéssel hitte, hogy az tényleg Petőfi holtteste. Ma már közismert, Keresztúron is, hogy az nem lehetett a költő, de minden keresztúri ma is úgy érzi, hogy a nagy költő ott pihen az ő sírkertjükben.
Petőfi mellszobra a róla elnevezett iskola előtt. Márkos András alkotása
Ám a legenda ezzel nem ér véget. Pár héttel ezelőtt Zagyi Ferenc barátom, volt keresztúri osztálytársam, a keresztúri kultúrmindenes újabb paksamétával lepett meg, s abban egy szép színes emlékező lappal az egyik valamikori Petőfi-ünnepségről, Sándor Zsigmond Ibolya tollából. A fentebb leírtakkal szemben ebben az áll, hogy azon az éjszakán két huszár és egy sebesült honvédtiszt Lázár Márton vendéglős istállójában keresett menedéket. Hadd írjam ide szó szerint:
„A vendéglős vak szolgája hallani vélte, amint a huszárok Petőfinek szólították a tisztet, aki reggelre meghalt, a két huszár pedig továbbállt. Lázár Márton titokban a kertjébe temette el a Petőfinek vélt halottat. A titkot Lázár Márton haláláig síri csend fedte, aztán 1902-ben egy szegedi újságban közzétett cikk fényt derített rá. A hír Keresztúrra is eljutott, és Bálint Dániel, a városért folyton buzgólkodó temetkezési vállalkozó és segítőtársai felásták a Lázár-kerti sírt. Odagyűlt a város színe-java, s valóban ott volt a csontváz, mire a sírásók sírva fakadtak, és elénekelték a Himnuszt. Aztán odahívták az öreg Sipos Sándort, aki félszázaddal azelőtt Petőfi Sándort a térparancsnokságra kísérte, s ő is megerősítette, hogy a csontváz csakis a költőé lehet. Szentül hitték. Bálint Dániel első osztályú temetést rendezett Petőfi vélt hamvainak. Nyolc tanítóképezdei diák vitte vállán a nemzeti színű szalaggal átkötött koporsót, majd ünnepélyes, lassú gyászzenével eresztették a timafalvi temetőben ásott nyughelyre. A tisztnek járó sortüzet is leadták, miközben örök álomra helyezték Petőfijüket. Szóltak a harangok.”
A Gyárfás-kúriában töltötte utolsó estéjét (éjszakáját Szakál János vendéglőjében)
Egyébként a második elhantolás is a ház gazdájához kötődik, aki nem sokkal az első elföldelés után a kert díszesebb részén ásott új gödröt, fenyőfa koporsóba helyezte a holttestet, az új sírba helyezte, leányai pedig virággal borították.
Ebben a paksamétában azonban egyéb is volt: versezetbe szerkesztve a keresztúri Petőfi-legendák, amelyben a szerző bőven, az eddig ismerteket jól kibővítve adja elő a költő utolsó, keresztúri napját, a nap végén pedig visszaérkezését utolsó állomáshelyére. Hajnalban kemény elszántsággal indult a csatába, s halni tért vissza Keresztúrra. Jó szándékkal elbeszélő költeménynek mondható az alkotás, persze, nem irodalmi értéke teszi becsessé, hanem néhány mozzanatnak a rímbe szedése, amelyek emlékezetessé tették Petőfi itt-tartózkodását. Az írás azért is érdekes és némileg hiteles, mert szerzője vallomása szerint igyekezett lejegyezni ezeket a történeteket. Nagyapja egyébként 1849. július 30-án Petőfit elkísérte a térparancsnokságra a keresztúri főúton, ő pedig, 1902 júliusában a harmadik, végleges temetéskor egyike volt annak a 8 tizennyolc éves tanítóképezdei diáknak, akik a koporsót vállukra emelték a temetőben.
Petőfi körtefája
A költemény szerzője egy nyugdíjas tanító volt, Farkas Gábor, akinek elismerés jár a keresztúri, Petőfivel kapcsolatos mesés történetek, legendáknak is nevezhető, folklorizálódott feljegyzések, szóbeli közlések lejegyzéséért, versbe foglalásáért.
Péter Sándor
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
