Meleg a kő, a lépcső köve. Sárgásszürke homokkő, melyen a nemsokára delelőre érő Nap fénye megütközik, s barátságos meleget varázsol a hideg kőbe. Két lépcsőfok van. Mindkettő formátlan, megnagyolt lapos kődarab, melyet szapora léptek emberöltőnyi kitartó munkája koptatott simára, majd apránként kicsit homorúra. A felsőn ül, lábai az alsóbb fokon pihennek. Menne már. Indulna felfedezni a csodát. Felfedezni a Mindent, a végtelen messzeséget s a sziporkázó, részleteire szakadt közelit. De nem mehet. Nem szabad. Parancsot teljesít. „Ülj oda le, s el ne mozdulj, amíg nem jövök! Megértetted-e?”

Természetesen, apró világfelfedezőhöz illően, teljes akarattal ellenkezett a megfellebbezhetetlen döntés ellen: de én is akarok menni! S most ott ül a lépcső meleg kövén, s kényszerűen fürdőzik a nyári napfényben. Háta mögött a majdnem méter széles ajtó tágra nyitva, „hogy addig jöjjön bé egy csepp meleg”. Tapaszos, régi székely ház. Zsindelyes, de több már a tetőn a rálécezett kátránypapír. Fala fehérnek látszik a nagy fényben, de a gyerek tudja, hogy valójában nagyon halvány világoskék. Borús időben s esőben látszik csak a színe. S szürkületkor, „amikor jő a csorda”. „Varázsfesték”. Itt-ott málladozik, agyonrepedezett a tapaszolás, s a hátsó felén a tyúkok is kikezdték a meszet. Látott már szebb időket is. Mint ahogy a napszítta, sötétszürkére halt kapu is már csak roggyantan függ rozsdás sarkain, az évtizedek súlya alatt. S a kerítést is kiszívta a nap s a hó s a jég. Feketén-szürkén-szikkadtan próbál belesimulni a nyári pezsgésbe. Bizonytalanul állnak a sasok is a lábukon, ide-oda tántorodnának, csak a rájuk szegelt deszka tartja lábon őket. Balra, hátul vannak a tyúkok s a veteményeskert is. Oda egyedül nem szabad menni, ami elég nagy veszteség, mert felügyelettel nagyon beszűkülnek a felfedezhető területek és az eszközök is.

Kicsit már unja az üldögélést. Eszébe jut egy óvodai versike. Elszavalja, félhangon, csak úgy magának. Sokat tud, verset, éneket is. Csak nem szereti mondani, pláne ha kérik a felnőttek rá. Szégyelli. Vagy csak nem akar szerepelni. Nem érti a felnőtteket sem, s a világ is olyan hatalmas. Lehetetlenség mindet felfedezni, pedig fel kell! Az imént is milyen érdekes volt, amikor nagymamával megfenték a kést. A lépcsőn! Együtt csinálták: nagymama fent s ő jó szorosan állva figyelt minden apró mozdulatot. Megérdeklődte: azért kellett megfenni a kést, „mert nagymama le kell vágjon egy csürkét”. Már készült nagy örömmel a világrengető eseményre, erre ide parancsolták a lépcsőre. Kicsit bánkódott volna még, de ez a szép környezet rabul ejtette a figyelmét.

S most szeme-füle máshol jár. Lábain barna bőrszandál, jó szellős, nyári. Időnként mozdítania kell a lábait, mindig kerül egy-két légy. Nagyon tudnak csiklandozni. „Falun több a légy, mint városon.” Ezt is megjegyezte. Minden nap lemennek nagymamával a kútra vízért. Már első nap kiderült, hogy hol nem szabad menni. Az úton, ahol a lovak patkói s a vasalt kerekű szekerek feltörik a földet, s jó puha homokos por van mindenfelé. Jó mély, bokáig érő. Csak utólag derült ki, hogy a szandált nem egészen ilyen terepviszonyokhoz találták ki. „Megmondtam, ne menj belé, de nem ért magyarul!, s most mind megtelt a szandád porral. Állj ide ne, hogy ürítsük ki!” Aztán megtörtént a „kiürítés”. Már nem szúrt a szandál. S elhangzott a jövőre vonatkozó utasítás is: „ott mész előttem az ösvényen, szedjed a lábad!” Hogy lehet úgy felfedezni a világot, hogy az ember mindig új szabályokkal találja szembe magát?!

Már belenyugodott, hogy „csürkevágáskor” a lépcsőn kell ülni. Hogy miért: „mert azt mondtam!” Ez annyira nem volt érthető, de az a fajta hang volt, aminek engedelmeskedni muszáj. Ringatja a táj, a friss levegő s a napmeleg. Ásít, kicsit tompa a feje. De nem akar elaludni. Nem! Aludni éjjel kell. S most nappal van. „Már jöhetne nagymama. Meg kéne nézzem, mit csinál. Vágta-e már le a csürkét…” Nem mer hátramenni, szigorú volt a parancs. – Hát te mit csinálsz? Elaludtál? – távolról, az álmokon innen érkezik az ismerős hang.

Apró kis öregasszony, ráncos-vékony arccal. Fekete blúzban, szoknyában. Fekete a fejkendő is. A homloka fölött kilátszik alóla ujjnyi szélesen a hátrafésült szürkésfehér haj. Kezében a lábas, belőle kandikál a „csürke”. „De hát ez hús!” Ezt már én is felismertem, s tudtam, hogy finom. S ő ott mosolyog rám, mert elnyomott a lépcsőn az álom. Fiatalos-hirtelenek a mozdulatai. Beszéde is kicsit sietős. Már nem emlékszem a szeme színére. Talán kék volt, vagy szürkés, kicsit vize­nyős, mélyen ülő. Csak arra emlékszem, hogy jó volt azokba a szemekbe belenézni. Melegség, szeretet áradt belőlük. Felém mindenképp. És otthon melege áradt az egész lényéből. Biztonságban és szeretve éreztem magamat mellette.

Vártuk szürkületkor a csordát. Szerettem nézni azt a sok nagy állatot. Elég ijesztőek voltak a nagy szarvukkal. S büdösek is voltak, mondtam is: „kakaszagúak”. S azután mentünk a tejért. Igyekezni kellett, mert lefekvés előtt még fel kellett főzni a tejet. Imádtam, ha kifutott! Gázlámpa volt az asztal felett, az egész ház magába szívta az elégett petróleum szagát. Azóta is mindig eszembe jut az egerpataki kis ház, ha ilyen „lámpaszagot” érzek.
Túl hamar elment. Túl hirtelen. Nem emlékszem, hogy volt-e időm, eszem, szívem, tudatosságom ahhoz, hogy elmondjam neki: szeretem. Mert szerettem. Olyan mélyen és igazából, ahogy egy kisgyerek szerethet. Miután meghalt, sokáig az esti lefekvés után imába foglaltam ezt a szeretetet. Először volt a Mi atyánk. Azt is ő tanította. Aztán jött a frázis, amit én fabrikáltam, s amit hosszú éveken keresztül rendületlenül felküldtem az éterbe, míg a felnőtté válás ki nem lúgozta ezt is belőlem. Már nem mondom e szavakat ima után, de emlékszem mindre. Így hangzik: „Édes Jóistenem! Adj erőt, egészséget! Bocsásd meg a bűneinket! Nyugtasd jól szegény nagymamát, s adj mindenkinek szép álmokat!” Egyszerű szavak, egy gyerek szavai.

Zsuzsika néninek szólították az emberek. Nekem Nagymama volt.

Kisgyörgy Benjámin