Mikor a tudós bagoly, aki egész éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak: álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban. Lassú horkolás hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról. A sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a csörgő patak partján. Bezzeg Mackó bácsi akkorákat szusszan az erdő mélyén, hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a tányértalpú, s most a vad méhecskék elől menekszik esze nélkül.

Meleg napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd, nyirkos hideg. A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében elsóhajtja magát:

— Hu-hu, jobb nyáron! Hu-hu, de fázom!

— Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen — recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali csendbe.

A tudós bagoly ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben a cudar időben?

Harkály mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén. Piros sapkája csak úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét jobbra-balra.

— Nini, Harkály mester — mondja neki a bagoly —, de korán kialudtad magad! Tán valami szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?

— Huj-huj — ujjong a mester —, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz.

— Bizony rád is férne — szánakozik a bagoly —, mert olyan vagy már, mint a hét szűk esztendő.

Az erdők tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája, szép zöld kötője csakúgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon tengődik a jámbor.

— De érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz — biztatja magát a mester, s nyakába veszi az erdőt: hátha kerülközik egy kis munka valahol.

Először a fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpille könnyű hernyója, nincs annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához való esze: olyan mélyen bevette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ácsbalta, ha tövig kopik is.

— Mindegy az, mégiscsak valami szerencse ér ma engem — csóválta a mester a piros sapkát, s nekifeszíti a vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár, bizony azt is jó lenne kávézni.

— Ki-jő, ki-jő! — kiabálja Harkály mester diadalmasan.

De bizony nem jön ki az az ármányos ormányos.

Sebaj, hiszen még a bükkfák hátra vannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a százlábú bogár.

— Gyer-gyer, gyer-gyer! — kopácsol a mester. De nem hiába van száz lába a százlábú bogárnak, úgy elindul velük, hogy nyoma se marad.

Pedig lefelé csúszkál már a napocska az égen, s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek. Ej-ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is drága koszt ebben a szűk időben.

— Kipp-kopp, kipp-kopp — dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de semmi sincs alatta. Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak a hangyák, ahol nincsen ács a faluban.

— Hű-hű, hű-hű — sóhajt szomorúan a mester — miből éljen meg most már a szegény mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi becsülete az iparosnak.

Pedig dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta:

— Ugyan mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.

— Kérem alássan, kérem alássan — szorgoskodott a mester, s úgy beácsolta a tetőt, hogy tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:

— Hohó, barátom, hát a napszám hol van?

— Napszám — meresztgette a csiga a szarvait —, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is fizessek érte?

— De mindjárt, de tüstént! — rikoltozott a mester — háziúr létedre elvennéd az ingyen munkát a szegény embertől?

— No, majd nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem — integetett nagy kegyesen a csiga, s azzal kotródott be a száraz levelek közé.

— Úgy? Majd a nyáron? Ha el nem felejted? — ugrott utána a mester, s sutty! úgy kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna.

— Kirántott csigát is régen vacsoráltam — bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte —, de éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.