Másfél óránkba még sohasem került ennek a rövid szakasznak a bejárása, bosszankodtunk is; szerencsére nem járunk nagyon gyakran arra. De így is nagyon csúnyákat gondoltunk a román államról, amely két évtized alatt is képtelen volt megteremteni a gyors összeköttetést két nagyváros, Nagyszeben és Temesvár között. Araszolás közben volt idő rákeresni: az A1-es autópálya szebeni körgyűrűként szolgáló első szakaszát 2010-ben avatták, a legutóbbit Dévától nyugatra 2019 végén. Azóta csak 9 kilométernyi hiányzik belőle, amelynek átadását 2026 végére ígérik, de a Pro Infrastructura Egyesület szerint nem fog elkészülni, és ez főleg azért baj, mert a határidő túllépésével elvesznek a ráfordítható uniós pénzek, saját forrásokból pedig aligha folytatja a kormány. Már most sem igyekszik: egyetlen markológépet láttunk menet, és jövet is csak hármat. A dél-erdélyi sztrádán az első kapavágást Klaus Iohannis szülővárosa mellett 2003-ban (!) tették meg, és 21 év után még mindig nem fejezték be. Pedig már javítani is kellene. Több helyen rongyos az úttest, néhol pedig annyira hepehupás, hogy az óránkénti 130 kilométeres megengedett sebességnél valósággal dobálja az autót.

Az utazás java azonban a nagylaki határátkelőnél jön: újabb 90 perces várakozás, mert a schengeni csatlakozással sem haladtak jobban a román kormányok, mint az útépítéssel; erre 2011 óta várunk. Beállunk a több kilométeres, kettős sorba a 35 fokos hőségben, és megkezdjük az újabb araszolást. Más átkelőknél próbálkozni nem érdemes, ahol kevesen vannak, oda túlságosan nagyot kell kerülni, időben és távolságban is. Állunk és várunk. Vándorárusok jönnek sakktáblákkal, ezzel-azzal, de nemigen vásárol senki. Valahol egy gyermek sír, csak tompán hallani, a légkondicionálók miatt minden kocsiablak zárva. Jobbról, a hőségtől meglágyult, kifodrosodott-gödrösödött leállósávon egymás után, gyorsan húznak el a smekerek; néha valaki megelégeli a szabálytalankodást és elállja az útjukat, de mégis mindig újraindul a bevágódósdi. A sorban állók dühösek, szidják a hatóságokat, és mintegy varázsszóra meg is jelenik a határrendőrség egy autója, de semmi haszna: csak úgy megáll egy bekötőútnál, a két egyenruhás fel sem emeli a fejét a telefonjáról, előttük-mögöttük zavartalanul poroznak el a mások rovására rövidítők.

Egy óra elteltével kiszélesedik a hely, a két sor hét-nyolcfelé oszlik, teljes káoszban. Innen ugyanis még nem lehet látni, hogy melyik sor megy egyenesen a határellenőrző kapuhoz, és melyik mellette, ahonnan be kell majd kérezkedni a többiek közé, ahogy a leállósávon pofátlanul előzők teszik; az is csak újabb méregforrás, ha valamelyik sor pillanatnyilag gyorsabban halad. Útjelzések nincsenek, és senki nem irányítja a forgalmat, szerencse kérdése, hogy öt-tíz perccel hamarabb vagy később ér a határőrbódéhoz valaki. Ivóvíz, árnyék, illemhelyiség sehol. Maga az ellenőrzés fél percig sem tart: futtában ránéznek az átnyújtott személyi igazolványokra, és mehetünk is. Ezért kellett 95 percet várni a tűző napon, sűrű benzingőzben? – nézünk össze vöröslő fejjel. Aztán eszünkbe jut, hogy egyszer azért rostokoltunk 70 percet egy határátkelőnél, gyér forgalomban, kora reggel, mert műszakváltás volt, és egy órán keresztül senkit nem engedtek át. Mi tartott ennyit, nem tudjuk, senki nem tartotta érdemesnek közölni velünk. Pedig akkor tényleg siettünk, éjjel is indultunk, hogy haladjunk. A határon azonban megértettük, hogy a mi ügyeink és szempontjaink nem számítanak. Hiába élnek az adóinkból, hiába van már demokrácia, harmadik évezred, EU- és NATO-tagság: nálunk a hivatal az első, az ügyfél egyáltalán nem fontos; csak azért van, hogy legyen, kivel packázni. A kutyát sem érdekli, hogy emiatt hány órás késéssel, milyen sötétben, mennyire fáradtan ér célba naponta több tízezer utazó.

Próbáltunk másról beszélni, de újra meg újra oda kanyarodtunk vissza, hogy a román állam teljesen semmibe veszi a saját polgárait, idejüket, pénzüket, idegeit. Mintha nem azért lenne, hogy megkönnyítse a dolgokat, köztük a közlekedést, hanem hogy megnehezítse az életünket és nem várt akadályokat támasszon. Az első összehasonlítás rögtön a határ után kínálkozott: Magyarországon nem volt kirojtosodva az aszfalt, pedig bizonyára ugyanolyan forróságot éltek át a nyáron, mint amilyen Románia pár száz méterrel hátrább levő részében volt. Került távolabbi példa is: egy dokumentumfilm, amelyben egy (amerikai) közúti híd tervezője elmondta, hogy az építkezés ugyan sokba került, de miután befejezték, a hídon átjáró emberek rengeteg órát, mindent összeadva éveket takarítottak meg azzal, hogy nem kellett többé nagyokat kerülniük. Kár, hogy a számokra nem emlékeztünk már. Ámbár minek is? Itt nem az a cél, hogy időt nyerjünk. Az államnak bőven van belőle, néhány évnyi órát biztosan összerabolt az elmúlt hetekben várakozásra kényszerült utasoktól.

A szerző felvétele