De az is lehet, csak egy természetes folyamatot érzékelek rosszul, ahogy a domboldalban gyűlnek a néhai barátok, úgy fogynak az utcán szembejövő régi jó emberek. Hát ezért, hogyha ilyennel találkozom, szóba is elegyedem vele. Mint a minap Gy. bácsival, aki arra kért, ha sirámát megírnám (persze hogy megírom, újságírónak ez a kötelessége), hát nevét hallgassam el. Legyen ezért Sanyi bácsi a megszólítása a továbbiakban tisztes korú ismerősömnek.

Sanyi bácsi elektromos tolószékben ülve jött szembe a járdán, a Mikóval szemben keskeny a gyalogút, meg-megállva ad helyet a járókelőknek. A Diószegi-bolt előtt futunk össze éppen, a friss pékárutól illatozó üzlet lépcsőjének beszögellésében állunk meg, ott nem zavarjuk a forgalmat. Rég találkoztunk utoljára, akkor már bottal járt, a mankó most is ott van a kerekesszék oldalához beállítva. Még tud menni, de már egyre nehezebben, örökölt betegség az övé, gyógyíthatatlan, hát nem háborog sorsa ellen, a belenyugvás derűjével mondja, csak leugrott kenyérért. És mosolyog, tudja, mennyire ellentmondásos az általa használt kifejezés kénytelen állapotával.

Váltunk hát néhány szót erről-arról, amiről régi ismerősök szoktak, Sanyi bácsi közben elkezd kikászálódni a lábpótló alkalmatosságból. Segítek neki talpra állni, s bár nem állt szándékomban vásárolni, bekísérem az üzletbe. Szüksége is van a támogatásra, a lépcsőkön nehéz felmenni, korlát, ami biztonságot nyújthatna, nincs a lépcsőhöz pászítva. Amint felér a legfelső fokra, elengedem karját, gondolván, onnan könnyebben boldogul, de nem, mert befelé is nyúlik a grádics, hát utána nyúlok. Itt már tudok fogózkodni az ajtóban, szól vissza Sanyi bácsi, és bizonytalan léptekkel tapogatózik előre, nem hagyhatom botorkálni, bekísérem a boltba. Míg vásárol, a termékeket nézem, nem is tudtam, hogy ennyiféle finomság készül a városszéli pékségben. A látvány figyelmeztet, hogy akár vásárolhatnék is valami útközben elmajszolhatót, már-már választanék, az árcímkére csak megszokásból esik tekintetem – aztán ott marad. Egyetlen egyencédulára sincs magyarul felírva a portéka neve, s ez bizony nagyon-nagyon megkeseríti szájam ízét. Nem szólok Sanyi bácsinak, számára épp elég nyomorúság, hogy támaszt adó korlát nélkül kell ki-be járnia a boltba, tulajdonképpen ez lett volna az ő panasza, s ha már összefutottunk, hát nemcsak elmondta, de illusztrálta is. Sajátos helyzet az övé, teszi hozzá, nem sok mozgáskorlátozott él a városban, de nemcsak számukra problémás a korlát nélküli lépcsőkön való közlekedés, hanem minden idősebb, már nehezebben mozgó embernek, márpedig abba a boltba sok öreg is betér, látja nap mint nap, hiszen rendszeresen oda jár vásárolni.

Kifelé is segítek Sanyi bácsinak átjutni az akadályon, visszaül székébe, a pillanatnyi gyalogoshiányt kihasználva megfordul a járdán, köszön, ketten kétfelé indulunk. A Péter Pista-saroknál jut eszembe, ugyanarra kellett volna mennem, mint Sanyi bácsinak, de részint az ő panasza, részint a péktermékek magyar feliratának hiánya elterelte figyelmemet aktuális tennivalóimról. Próbálom mérlegelni, melyik a súlyosabb hiba, emberi mércével mérve talán a korlát hiánya nyom többet a latban, elvégre kérdezni magyarul is lehet, és a boltbéli kiszolgálás miatt igazán nem érheti szó a ház elejét. Engem azonban – fene ezt a székely fafejemet – mégis jobban bánt a magyar betű hiánya.

Fotó: Váry O. Péter