Ha Imre bácsi életútjára visszatekintünk, lelki szemeink előtt megelevenedik az elmúlt évszázad, szinte minden történésével, kínkeserves esztendejével, de örömteli pillanataival is, habár utóbbiakból jóval kevesebb adatott.

Visszaemlékezve most mégis egy kicsit Imre bácsi helyében szeretnénk lenni. Bárcsak érezhetnénk, mi járta át lelkét vagy milyen gondolatok foroghattak fejében, amikor 15 évesen Magyarhermányból, ahol gyermekéveit töltötte, a száldobosi-vargyasi keresztút felé tartott, hogy üdvözölhesse a bevonuló magyar honvédeket, akiknek tiszteletére székely kaput állítottak az erdővidékiek. Imre bácsi ott volt, integetett a honvédeknek.

De az öröm nem tartott soká. A következő években a háború megfordult, az addig színjelesen tanuló Imre bácsi pedig alig 19 évesen a fronton találta magát. A hazának akkor nem jó tanulókra, hanem jó katonákra volt szüksége.

Imre bácsi részt vett az 1944. augusztus 26-i úzvölgyi csatában, melyet a záporozó orosz puskagolyók mellett túlélt ugyan, de fogságba esett. Négy évet töltött a „szovjet paradicsomban”, 1948 nyarán szabadult. Idejét ott sem töltötte oktalanul, megtanult oroszul, szabadulása után elvégezte az egyetemet és orosz–német szakos tanár lett.

A baróti középiskolában, ahova 1957-ben kinevezték, negyvennégy tanévet szolgált, ezalatt mintegy negyvenezer órát tartott, közel tízezer diákot tanított.

2011-ben Barót város díszpolgári címével jutalmazták, pedagógusi munkáját a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2017-ben Ezüstgyopár-díjjal ismerte el.