A Keskeny út közönségéből többen is kérdeztek a ma már egykori alkoholistáktól. Általánosságokat firtattak arról, mit jelent a kóros ivászat: kit lehet alkoholistának tekinteni, mennyi az a napi adag, amely alatt/felett még nem vagy már alkoholista valaki, az érintettek között mennyi a nő.
Az általánosságból egy házaspár – talán csíkszeredaiak voltak – célratörő kérdései igencsak kiemelkedtek; látszott, valamiképp ők is érintettek, szeretnének segítséget kérni, de nem tudják, hogyan kell. A sátorban jelen levők nagy nyilvánossága nem megfelelő, hogy személyes drámáról számoljanak be.
Aztán csak kibökték: az a helyzet, hogy unokaöccsük már jó ideje észrevehetően többet iszik a kelleténél, és féltik az amúgy rendes fiatalembert: mi lesz vele, ha így folytatja? Miként lehetne szólni neki úgy, hogy hallgasson a szép szóra? Mert szólni kell, nem vitás, szembesíteni kell azzal, hogy a család úgy látja, rossz útra tévedt. A sok ital most és később még inkább meg fogja keseríteni az életét, tönkreteszi a jövőjét. Ezt valahogy szépen kellene elmondaniuk, mert az is megtörténhet, határozott fellépésükre még jobban elzárkózik, magába fordul és esélyt sem ad magának a gyógyulásra – sorolta aggodalmát a középkorú házaspár férfi tagja.
Válaszféléket kaptak. Meg kell próbálni egy segítő telefonszámát diszkréten odaadni neki, egy szórólapot mágnessel a hűtőre helyezni, hátha felhívja, felkeresi, hátha hajlandó lesz neki(k) kicsit megnyílni. Hátha elismeri, baj van, kész segítséget kérni. Hátha igent mond egy felkérésre és elkíséri hozzátartozóját egy támogatócsoportba, ahol hasonló cipőben járókkal ismerkedhet meg, azok példája pedig jótékonyan hat rá. Hátha vállalja, hogy valamelyik rövidebb-hosszabb, azaz négy- vagy tizenkét napos vagy akár 6–9 hónapos bentlakásos terápián részt vesz. Hátha…
A kapott válaszok a maguk nemében jók voltak, tényleg a segítő kiútnak részei, de látszott, a kérdezőket ezek a mondatok nem nyugtatták meg. Valami azonnal ható gyógyszert szerettek volna, amellyel segíthetnének szeretett unokaöccsüknek és az ő szüleinek is. Valami olyant vártak, amitől varázspálcaszerűen minden jóra válik, s minden olyan lesz, mint régen.
Ilyen varázspálca nincs – tudta ezt mindenki, aki végighallgatta az egykori alkoholisták beszámolóit. Hókuszpókusz helyett bánat, fájdalom és lemondás van, egy sors megváltoztatásához pedig reményből kell nagyon sok, erőből és akarásból pedig rengeteg. A szenvedély rengetegéből egy út, sőt, inkább ösvény vezet ki, de az keskeny, sokszor eltűnik, könnyű elveszíteni.
Fotó: Pixabay.com
