A Kálnoki Unitárius Egyházközség szombaton az őszi hálaadó istentisztelet alkalmával nem csak az egész éven átívelő gondoskodást köszönte meg Istennek, hanem temploma fennállásának 350. évfordulóját is ünnepelte. A hajlékától megfosztott közösség földi javait összeadva alig egy év alatt építette meg új templomát egykor. Hálát mondtak az építőket követő nemzedékeknek is, melyek lehetővé tették, hogy az istenháza megmaradjon, szépüljön és tartalommal, élettel teljen meg.
Épült erős összefogásból
Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke előimádkozásként a hajlékért és annak évszázadjaiért mondott köszönetet Istennek. Mint fogalmazott, nem a kövek a legfontosabbak, hanem a lélek, amely belakta a helyet, vigasztal, reményt és otthont adott annyi időn át.
A hálaadó igehirdetésben – a Zsolt. 100, 1–5 igére alapozva – a templom életünkben betöltött szerepét hangsúlyozta. Imádkozhatunk akár otthon is, hiszen Isten képes mindannyiunk imáját egyszerre meghallgatni, mondandónkra odafigyelni, képes egyenként szemünkbe nézni. Mégis akkor tudunk szinte ujjongva örvendeni, amikor közösségben vagyunk.
Kovács István nem csak a kálnokiak templomépítéséről szólt, hanem a reformáció korát, majd a 17. század végét is felidézte. A hitviták idején a piactereken, utcákon és közhelyeken nagyobb hevességgel vitatkoztak a vallás kérdéseiről, mint manapság a politikáról. A más-más nézetet vallók együtt, közösségben éltek, de időnként egymáson sebet ejtettek. Az unitáriusokat türelem jellemezte – elég arra gondolnunk, Dávid Ferenc nem támogatta János Zsigmond kezdeményezését, hogy erőszakosan térítsenek –, de amikor el akarták venni azt, amit magukénak éreztek, virulensekké váltak, erőteljesen vágtak vissza, súlyos szavakat használtak, amelyekkel a másik felekezet tagjain oktalanul sebeket ejtettek.
Ünneplőbe öltözött kálnokiak a templomban
A viszálykodás Kálnokon is éreztette hatását. A korábbi katolikus templomot hosszú időn át közösen használták a felekezetek. Sokáig az unitáriusok voltak többségben, de Keserüi Dajka János püspöki vizitációja megtette hatását, sokan reformátusokká lettek, a többségi elv alapján pedig vitték magukkal templomukat. Az unitáriusok próbálták jogi úton visszaszerezni, de a törvénykezés a reformátusoknak ítélte azt. „De jön mindig a gondviselő Isten, és erőt ad a továbblépésre, erőt ad a felülkerekedésre, és az indulat, a bosszú és a gyűlölet energiája helyett adja az újat, az előrehaladást, az építkezés lehetőségét. Eldöntötték, új otthont építenek, templomot, sajátot, erővel, hitből, lelkesedésből, dacból, kitartásból, csak azért is, de nem csak azért is, hanem a Jóistenért és önmagunkért elsősorban” – fogalmazott Kovács István.
A 17. század közösségének rendelkezésére nem állt sem a ma ismert technológia, sem a könnyen szerelhető anyag, nem volt – mai szóval élve – kihez pályázniuk és támogatást kérniük, de voltak jó emberei – a vargyasi Daniel István udvarhelyszéki főkirálybíró ilyen volt –, akadtak elszánt unitáriusok, akik készek voltak a hosszú időn át megteremtett javaikat feláldozni, csakhogy újra legyen, ahol közösen imádkozzanak. Az összefogásnak és tenni akarásnak hála megtörténik a csoda, alig egy év alatt megépült új otthonuk. „Idővel a közösségek is visszataláltak a békébe, a vallásszabadság törvényének jegyében együtt éltek, egymás tiszteletével, egymás megbecsülésével, a különbözőségek megtermékenyítő hatásával, és elfogadva azt, hogy a Jóisten felé több út van” – fogalmazott az unitáriusok püspöke.
Kálnok jó lelkészei
Szabó Adél Júlia helybeli lelkész az ősök hite, imádsága, kétkezi munkája eredményének tulajdonítja, hogy ma Kálnokon unitárius közösség él. Két lelkész elődje, az első világháború ideje alatt szolgáló Székely Zsigmond és Nemes Dénes helytállását emelte ki.
A háború alatt élelmet és pénzre váltható kincset kereső katonák vallatták keményen Székely Zsigmondot, hogy adja ki javait. A katonák nem voltak tekintettel arra, hogy öt gyermeket nevel, élelmét elvették, őt puskatussal ütlegelték. A bánásmód megrendítette családját, felesége összeroppant, de Székely tiszteletes maradt, cipelte keresztjét, nevelte gyermekeit. Maradt, mert kötődött a faluhoz, az elődök által épített templom falaihoz; vigaszt vitt a hozzá hasonlóan a háború veszteségei által meggyötörteknek. A hűséges ember örök álmát a templomkertben alussza.
Az eseménynek emléket állító táblát megáldja Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke
A 105. életévét „ép ésszel és derűvel” megélő Nemes Dénes lelkész elvárta, hogy minden hónapban felkeressék és tudjon a gyülekezet életéről. Ő is sokat mesélt – volt is, miről. Volt idő, amikor naponta zaklatták és fenyegették – holnap nem alszik itthon, tiszteletes! – és lehallgatták, mégsem volt sosem panaszos, soha rosszat nem mesélt. Harmincnyolc esztendőt szolgálta a kálnokiakat zokszó nélkül, nagy szeretettel. „Tőlem sok mindent kérdezett, de lélek szerint mindig csak egyet, és az örökre berögzült a szívembe: Otthon vannak-e Kálnokon? Az elején nem válaszoltam, elhallgattam a kérdést, csak néhány év múltán, amikor már tudtam a választ. És akkor ő is elmondta: mennyire fontos, hogy otthon legyen a lelkész az ő gyülekezetében, abban a közösségben, abban a templomban, abban a paplakban, az utcán, az udvaron, mindenféle téren, temetésen, otthon levő emberek között. Ez volt a legnagyobb kérdésem, amelyre sokáig várta a választ” – mondotta a helybeli lelkész.
Itthon van ma Kálnokon a lelkészi család, háromszázötven éve áll templomuk, 456 éve él az unitarizmus és épül a közösség. A makacs, imádkozni és dolgozni tudó nép nem csak templomot emelt, hanem Mária Teréziáig ment, és engedélyt szerzett, hogy haranglábat építsen – sikert értek el, mert hitték: van, lesz holnap. A ma közösségének is hinnie kell a holnap erejében: amíg álmaink, terveink vannak, s merünk válaszolni a kihívásokra, nem újabb háromszázötven évet hoz a jövendő, hanem sokkal többet – jelentette ki Szabó Adél Júlia lelkész.
Tartsák meg templomukat
Az ünneplő egyházközséget köszöntötte Bíró Attila, a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör esperese, aki a közös imádkozás fontosságáról és a hálaadásról beszélt. Legyen elegendő erő, kitartó és következetes hitük, hogy gyönyörű templomukat megtartsák: az imádkozó ember rendet tud tenni gondolatai között, tisztább lélekkel tér onnan haza – foglamazott.
Kisgyörgy Sándor, Sepsikőröspatak polgármestere felemelő érzésnek nevezte, hogy részt vehet a kálnoki unitáriusok ünnepén. „Hálásnak kell lennünk azoknak az embereknek, akik felépítették a templomot és a csodás haranglábat, de azoknak is, akik évszázadokon át vigyáztak rá” – emelte ki. „A 17. században akadt egy bőkezű adakozó és egy nehézségektől vissza nem riadó közösség, amely kész volt templomot építeni, de változtak az idők, s ma pályázatokból lehetett felújítani a templomot és a haranglábat. Ne felejtsünk el hálát adni azoknak, akik megírták és lefolytatták a pályázatot, és azoknak is – a távolabb élő nemzettársakat nem felejtő nemzeti kormány –, akik kiírták” – mondotta a polgármester.
Az úrasztalánál Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, háttérben Szabó Adél Júlia helybéli lelkész
Erdő B. Vilmos felügyelőgondnok a templom érdekében önzetlenül tevőknek mondott köszönetet, s kérte a ma emberét, hogy a fiatalokat olyan szellemiségben neveljék, ami a jövőben is megtartja a közösséget.
Orbán Dezső valamikori kálnoki lelkész olyan történeteket osztott meg, melyek szolgálatának húsz éve alatt következtek be, s elmondta: közösen cselekedve, apró lépésekkel tudták a templomot gondozni, szebbé, gazdagabbá tenni, és többek közt megírhatta az egyházközség monográfiáját is.
A házigazdák nevében Ütő Judit gondnok köszönte meg a felszólalók sok szép szavát, és meggyőződését fejezte ki, az ősök szellemisége ma is él: a kálnokiak hozzájuk hasonlóan ragaszkodnak hitükhöz és templomukhoz. Az ünnepségen Furus Ábel Etele szavalt, Kecskés József és Bedő József keblitanácsosok zsoltárt hegedültek. Az eseménynek emléket állító, a templom bejárata felett elhelyezett táblát Kovács István püspök és Bíró Attila esperes áldotta meg.
