Pálmai Tamás
Az emberfia – ha van annyi mersze, hogy bár pár pillanatra ki merjen lépni a számára oly jól kitalált mókuskerékből – csak gondolkodik és csodálkozik. Ez különleges dolog ám, hisz az egész evetszerkezetet éppen azért dolgozták ilyenre ki, hogy ne legyen ideje használni a még ki nem mosott agyát teremtő tevékenységre – értsd, értelmes gondolatok megszülésére –, hanem az csak befogadó szervvé silányuljon, mely a politika irányította média ragacsát legyen csak képes magáévá tenni s ezáltal teljesen letapadni receptori szinten.
De semmi sem tökéletes – hála a Jóistennek –, így e körmönfont gépezet is hibázhat, és ilyenkor a sokszor csak résnyi lehetőséget kihasználva adódik lehetősége az emlegetett emberi lénynek kreativitásra termett szervét arra használni, amire valójában hivatott. Így történhet meg az, hogy elkezdheti törni a buksiját: mi végre vagyunk is e világon, s ez a világ miért olyan, amilyen, sőt, valóban olyan-e, amilyennek láttatják vagy sem? Ha nem, akkor miféle is, és ha valóban ily mértékben rossz, akkor hogyan is lehetne megjavítani?
Nehéz terep ez. Átlátni szinte lehetetlen, ám kicsit elábrándozni a megreparálás módján igencsak lehetséges. Agytekervényeink ilyetén – végre izzadságos – megdolgoztatása során olyan profán dolgok jutnak eszébe Ádámunk e kései ivadékának, hogy: minek annyi fegyver, amennyivel a Föld lakosságának többszörösét is ki lehetne úgy irtani, hogy közben golyóbisunkat is végleg tönkretegyük? Vagy: hogyan is éltünk meg, amikor nem voltak multik, csak kis sarki boltok? Amikor nem volt műtrágya. Amikor nem volt minden műanyagból. amikor nem voltak adalékanyagok, íz- és vágyfokozók. Amikor nem tudtuk meg azonnal, hogy a világ másik végén miként szellentett 90 decibelnyit egy celeb. Amikor még nem is voltak celebek! Amikor azért dolgoztunk, hogy tartósat termeljünk, és nem fogyasztói társadalom voltunk. Amikor nem dobtuk ki az élelmiszerek harmadát úgy, hogy közben a világ másik fele éppen éhen hal. Amikor egy ország nem kizárólag a hadiiparából él meg, vagy az ott megtermelt kábítószerből. Amikor este könyvet olvastunk, a szappant mosakodásra használtuk, nem opera készítésére. Amikor nem megbomlott elmék akarták nagyhatalmak vezetőiként hagymázas álmú filozófusok eszméit életmódként ránk kényszeríteni. Amikor az iskolában írni, olvasni, számolni tanultunk, és nem lettünk pszichológusra szoruló lelki rokkantak egy taslitól, egy tenyerestől, no meg nem terveztük tanárainkat és osztálytársainkat gépfegyverrel kiirtani, sérelmeinket megtorolandó.
A sor végtelen, és – mint a fenti röpke mintavételből látszik – a megoldandó bajok halmaza irdatlan. De még nem kásahegy! S bár a bontási meló nem egyszerű, az első lépés mégis az: egyszerűen neki kell fogni.
Fotó: Farcádi Botond
