Pontosabban: gyásznap. Mert október hatodika nem csupán azért gyásznap, mert azzá nyilvánította a budapesti kormány 2001-ben, hanem azért, mert az Aradon 1849. október hatodikán kivégzett tizenhárom vértanú, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése mindenkor kegyelettel és tisztelettel felidézendő. Szívvel és lélekkel, nem azért, mert félárbócon leng a nemzeti lobogó, nem azért, mert ahol magyarok élnek, koszorúznak és tisztelegnek, hanem azért, mert október hatodika életünk része. Éppen 175 esztendővel ezelőtt a lendületes, Európát lázba hozó, reményt keltő forradalom és szabadságharc után a megtorlás, az eltiprás pillanatai következtek, és akkor úgy tűnt – mint azóta oly sokszor –, hogy nincs tovább, bevégeztetett.

Ám azóta, e közel két évszázad alatt oly sokszor az is igazolást nyert, hogy e szemléletmód, minden meghatározó, megrázó és jelentős veszteség ellenére, némiképp kicsinyes is egyben: a pillanatnyi, szinte minden reményt elsorvasztó csüggedésen évek, évtizedek – olykor talán még tekintélyesebb idő! – alatt valamilyen módon mégis sikerült felülkerekedni. Sikerült az akkori sebeket, ha nem is feledhetővé, de elviselhetőbbé, mi több, elfogadhatóvá tenni.

Tegnap, október hatodikán kegyelettel és tisztelettel emlékeztek az aradi tizenhárom vértanúra szerte a Kárpát-medencében, szerte a világban. Szentegyházától Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Kézdivásárhelyig. És természetesen, Aradon. A tizenhárom honvédtábornok – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner (Lahner) György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly – mellett az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának miniszterelnökére is emlékeztek – aki nem engedte a szemét bekötni, és maga vezényelt tüzet a kivégzőosztagnak „éljen a haza” felkiáltással!

Hogy a tegnap este Aradon a Szabadság-szobornál fejet hajthattak magyarok és románok (még ha utóbbiak kevesen is), ma már természetesnek, megszokottnak tűnik, pedig ez is egy küzdelem végeredményeként vált lehetségessé. Mint ismert ugyanis, a vértanúk emlékére Aradon 1890. október 6-án avatták fel Zala György alkotását, ám a Szabadság-szobrot az impériumváltást követően 1925-ben a liberális Ion I. C. Brătianu vezette kormány rendeletére eltávolították. Éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1999. október 6-án a Magyarország és Románia között létrejött egyezség alapján a parasztpárti Radu Vasile vezette kormány határozatára a Szabadság-szobrot a minorita rendház udvarára szállították, ahol elindították a restaurálást. Az RMDSZ kezdeményezésére 2004-ben a szociáldemokrata Adrian Năstase kormánya – több parlamenti képviselő tiltakozása ellenére – jóváhagyta, hogy a szoborcsoportot ismét felállítsák a román–magyar megbékélés emlékparkjában, ahol 2004. április 25-én leplezték le. Nem tekinthető tehát nyilvánvalóan akadálymentes folyamatnak, hogy e napon Aradon méltó módon fejet lehet hajtani. Mert közéleti szerepvállalás, kitartó egyezkedés, konokság kellett ahhoz, hogy a Szabadság-szobor kiszabadulhasson.

Éppen ezért a gyász és a szomorúság pillanatai mellett október hatodika a magyar nemzet mindenkori felülkerekedésének ünnepe is. A gyásznál és a szomorúságnál erősebb ugyanis a méltóság, az újrakezdés lehetőségébe és erejébe, az elkerülhetetlen küzdelem sikerességébe vetett hit.

Október hatodikai ünnepség Sepsiszentgyörgyön. Fotó: Albert Levente