Megkérdeztek volt kétszáztízezer embert, akarja-e a Székelyföld autonómiáját, s szinte mindenki igennel felelt. Az ötletet feldobó és a témát következetesen napirenden tartó Székely Nemzeti Tanács ki is dolgozta a jogi statútumtervezetet, több dokumentumában megfogalmazta, s a közember számára érthetően kibocsátotta a tizenkét pontos kiáltványában.
Az autonómia ügyét felkarolni látszott az RMDSZ is, ám csak kampányfogásként vette elő a kártyát, választások után szőnyeg alá söpörte azt. Most, hogy ellenzékbe került a szövetség, bátran hirdeti az autonómiát, felvette az autonómiaharcot. Miről is lenne szó? Azért kell nekünk autonómia, hogy ne Bukarestből irányítsanak, hogy lebontsuk a központosítást, hogy helyben oldjuk meg ügyeinket (ez eddig a szubszidiaritás elve), s a területi autonómiát még megfűszereznénk nemzetiségi jogokkal.
Ám a gyakorlat ellentmondani látszik az elméletnek. Amit ki akarunk harcolni az államtól, azt nem engedjük meg a kisebb közigazgatási egységeknek?! Itt van például Vargyas esete. Az RMDSZ megorrolt arra a tagjára, aki a Magyar Polgári Párt támogatásával került alpolgármesteri tisztségbe. Nem boncolgatjuk most annak módját, törvényességét, csupán egyetlen halk megjegyzésünk lenne. Mégpedig annak kapcsán, hogy az RMDSZ területi szervezete nyilvánosan felszólította a vargyasi önkormányzatot, rúgja ki az alpolgármestert. Lehet, hogy a kérés jogos, de álljunk meg egy szóra! Ha autonómiáról, a döntéshozatal leosztásáról beszélünk, hagyjuk meg ezt a jogot másoknak is. Hagyjuk, hogy a vargyasi önkormányzat vigye az ügyet dűlőre, ne szóljon bele fentről senki. Ha nem sikerül, hát süljön meg saját zsírjában, de akkor is az ő döntése. Hogyan várjuk el, hogy a román állam ne szóljon bele a székelyföldi ügyek rendezésébe, ha mi magunk nem vagyunk képesek saját elvrendszerünk tiszteletben tartására?!
