Potápi Árpádban sokan nézhettek a mindig kész támogatóra, hiszen szerte Kárpát-medencében az ő döntésén is múlott, hogy a nemzetpolitikai gondoskodás legkézenfekvőbb és leglátványosabb eszköze, az anyagiakban kifejezhető támogatás hová, milyen ütemezéssel érkezik. Az az arányaiban is jelentős támogatás, amely annyi közösség javát szolgálta.

A nemzetpolitikáért felelős államtitkárként Potápi Árpád János is majd minden létesítményavatón a szalagvágók között tette nyilvánvalóvá a támogatási program nagyszerűségét. Hihetetlen munkabírással a Kárpát-medence legmesszibb pontjain is felbukkant, legyen szó frissen épített bölcsőde avatásáról vagy éppen lovas zarándoklatról, vagyis a látható és a láthatatlan építmények majd mindenikénél bábáskodott.

És soha nem rejtette véka alá a jól végzett munka büszkeségét, beszédeiben, interjúiban a jól ismert nyugodt hanglejtésével mindig kifejezte annak bizonyosságát, hogy érdemes volt. Büszkeséggel, ám soha nem hivalkodóan beszélt mindarról, amit sikerült megvalósítani.

Büszkeséggel, de soha nem hivalkodóan – mint egy jófajta székely mesterember, aki úgy ül saját kezével készített szekerén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mert a „szekérkészítés” tudományát nem csupán elleste, hanem génjeiben hozta magával, a megtanulhatatlanra építve a józan észből táplálkozó tudást.

Nem csoda hát, hogy barátként, a veszteséget személyesen átérezve, megrendülten, de hálával búcsúzunk tőle. Az embertől, aki vezetőként Kharón ladikjában is bizonyára büszkén, de nem hivalkodva utasítja a révészt.

Potápi Árpád János. Fotó: Albert Levente