Georgia lett a világ közepe az elmúlt napokban: ugyan az Európa és Ázsia határán elterülő kis, alig 3,7 milliós állam sorsa európaiak millióit aligha tartja lázban, az egy héttel korábbi választások nyomán hirtelen a Tbilisziben történtek kerültek a politikai viták középpontjába.
A voksolás eredménye szerint ugyanis 53,9 százalékkal győzött a Grúz Álom nevű, immár 12 éve kormányon levő párt, amelyet az ellenzék, az államelnök, a nyugati sajtó jelentős része és az Európai Unió oroszbarátnak tart. Az ellenzéki alakulatok 37 százalék körüli eredményt értek el. Utóbbiak szerint azonban a választást elcsalták a Moszkvához közel álló erők. Mindeközben Magyarország ismét külön utat jár: Budapest az elsők között gratulált a Grúz Álom győzelméhez, Orbán Viktor pedig Tbiliszibe utazott. Az EU soros elnökségét betöltő Magyarország miniszterelnökének lépését 13 uniós tagállam külügyminisztere bírálta.
Világnézet rovatunkban az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a georgiai választás apropóján kirobbant politikai vitákat kontextusba helyezzük, az egymástól eltérő értelmezésekbe, narratívákba bepillantást nyújtva közelebb kerüljünk a helyzet megértéshez.
Már megint az oroszok
Az embernek lassan az az érzése, hogy szinte mindegy, a világ mely országában tartanak választásokat, a fő törésvonalak mindenütt ugyanazok: egyik oldalon ott vannak a demokrácia iránt elkötelezett, nyugati orientáltságú, „Európa-párti” erők, akik valamiféle modern keresztes hadjáratban megütköznek a Keletre kacsingató, autokráciákat építgető oroszbarát pártokkal, vezetőkkel. Az „orosz szálat” ma már szinte mindenütt előrángatják, legyen szó német tartományi szavazásokról, francia vagy osztrák parlamenti voksolásról – esetünkben pedig román elnökválasztásról. Az „orosz szál” szerepének megítélésében azonban fontos különbséget tenni azok között az országok között, ahol Moszkva vélt vagy valós befolyásolási törekvése tényleges jelentőséggel bír, konkrét következménye lehet az államok geopolitikai irányultságára – és azok között az államok között, ahol az „oroszbarátság” felemlegetése inkább csak afféle kampányban használatos retorikai elem, amellyel riogatni lehet a választókat.
E tekintetben Vlagyimir Putyinnak és rendszerének alighanem maga az Egyesült Államok tette a legnagyobb szolgálatot, amikor Donald Trump 2016-os győzelmét követően nyilvános vizsgálatot kezdeményeztek arról, hogy miként befolyásolhatták a választás eredményét az oroszok. Kaphat-e ennél komolyabb elismerést, megerősítést Putyin és rendszere annál, ha a világ legerősebb állama ország-világ előtt azt pedzegeti hónapokon át, hogy legszentebb aktusát, a demokrácia alapjának számító választást egy idegen, rivális ország „meghekkeli”? E semmilyen eredményre nem vezető vizsgálat amúgy jóformán csak arra volt jó, hogy feltárja a világ előtt az akkor még nagyjából egyedüli nagyhatalomként elismert Amerikai Egyesült Államok gyengeségét, és „felhozza”, magával egy szintre emelje Oroszországot.
De hasonlóan kontraproduktív az oroszokkal való riogatás olyan államokban, amelyek nyugati beágyazottságának még csak a megkérdőjelezése is abszurd: nyilvánvalóan nem fogja Németországot Moszkva szárnyai alá terelni pár keletnémet tartomány parlamentje, bárki is győzne a választáson, mint ahogy Franciaországot sem tudná orosz bábállammá változtatni a Nemzeti Front akkor sem, ha – a voksolás eredményei alapján amúgy teljesen jogosan – kormányra kerülne. Ráadásul hosszabb távon igen kockázatos az orosz veszélyre hivatkozva úgymond elszigetelni a győztes erőket – gyakorlatilag a voksolás eredményét zárójelbe tenni! –, hiszen ez a társadalmak demokráciába vetett bizalmát alapjaiban rengeti meg.
Amerikával, Franciaországgal vagy Németországgal szemben azonban az Oroszországhoz földrajzilag is közel álló kelet-európai térségben már igenis releváns felvetés az egyes politikai erők Moszkvához fűződő viszonya. Georgiában ezért – akárcsak a Moldovai Köztársaságban, ahol egy héttel korábban választást és népszavazást tartottak az uniós csatlakozásról – lehet arról beszélni, legalábbis első ránézésre, hogy a választás tétje az ország geopolitikai irányultsága, az tehát, hogy Európához közelít-e, vagy pedig inkább Oroszországhoz.
A kormány bűnlajstroma
A nyugatról, az Európai Unió tagállamainak többségéből és az Amerikai Egyesült Államokból nézve tehát a georgiai választás tétje az volt, hogy a magukat Európa-pártinak, oroszellenesnek valló ellenzéki erők győznek-e, vagy pedig marad hatalmon a Grúz Álom nevű kormánypárt, amelyet a kampányban, de az azt megelőző években is oroszbarátnak, demokráciaellenesnek bélyegeztek meg.
Egyik legfőbb hivatkozási alapjuk a külföldi ügynöktörvény megszavazása volt, amely a bírálók szerint moszkvai sugallatra és mintára készült, és amely ellen több tízezres tüntetések is voltak korábban Georgiában. De felróják még a Grúz Álomnak a szexuális kisebbségekkel szembeni magatartását is: állításuk szerint a melegpropaganda terjesztése ürügyén több civil szervezet működését lehetetlenítheti el a kormány.
A Grúz Álom bűnlajstromán szerepel még az ellenzékkel szembeni fellépés is: adott pillanatban a kormányfő például felvetette: a párt kétharmados győzelme esetén több ellenzéki pártot betiltanak – köztük az ország nyugati orientáltságát döntően meghatározó 2003-as rózsás forradalom főszereplőjét, a Miheil Szaakasvili volt kormányfő és államelnök vezette Grúz Nemzeti Mozgalmat.
De ki szereti itt az oroszokat?
Oroszbarát kormány versus Európa-párti ellenzék, Kelet vagy Nyugat, demokrácia vagy tekintélyuralmi rendszer – a jó és a rossz harcáról szóló narratíva minden eleme adott, és harsogja is azt Brüsszeltől Berlinig számos politikai vezető és geopolitikai elemző. Az egyszerűnek látszó képletet azonban a valóság és a közelmúlt tapasztalatai azonnal összekuszálják, alaposabb vizsgálat során pedig kiderül: ennél sokkal árnyaltabb a kép.
Anton Bendarzsevszkij geopolitikai elemző – akit oroszbarátsággal legádázabb ellenségei sem vádolhatnak – Facebook-bejegyzésében számos olyan tényre hívja fel a figyelmet, amely amúgy sok elemzőnek, újságírónak és politikusnak feltűnhetne, ha nem Disney-mesét keresnének, hanem próbálnák megérteni a grúz valóságot. A legnyilvánvalóbb ellentmondás a nyugati narratívában az, hogy miként támogathat a társadalom egy oroszbarát pártot – a Grúz Álom 12 éve van hatalmon, eddig három választást nyert – egy olyan országban, amely csak az elmúlt száz évben négyszer vívott háborút az oroszok ellen – legutóbb alig 16 éve, 2008-ban! –, és ahol a legfrissebb, idei felmérések szerint a lakosság több mint kétharmada (69 százaléka!) szerint az ország legfőbb ellensége Oroszország? A társadalom ilyen fokú oroszellenessége mellett lehetetlen lett volna három választást is nyernie a Grúz Álomnak – márpedig a csalás vádját csak a mostani esetében hangoztatják ennyire eltökélten.
Bendarzsevszkij – az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója, a posztszovjet térség szakértője – arra is emlékeztet: Georgia éppen a Grúz Álom vezetése alatt érte el a legtöbb eredményt a nyugati integráció folyamatában: a grúzok megkapták az európai vízummentességet, megkötötték a társulási megállapodást, megkapták az EU-tagjelölt státuszt, és idén megnyitották számukra a csatlakozási tárgyalásokat. A Grúz Álom 12 éve van hatalmon, ha nem azonosultak volna az ország nyugati kurzusával, akkor már rég letértek volna erről az útról – véli az elemző.
Az utálatnál csak a félelem erősebb
Anton Bendarzsevszkij úgy látja, a jelenlegi kormánypárt Moszkva-politikája nem oroszbarátságról szól, hanem óvatos egymás mellett élésről, miközben bizonyos grúz üzleti körök – magával a kormánypárt elnökével, Bidzina Ivanisvilivel az élen – gazdasági érdekeltségeik miatt is érdekeltek a normális viszonyban a szomszéddal. Ugyanakkor a politikájuk lényege: lassú közeledés az EU-hoz és a NATO-hoz, a Moszkvával való üzleti és gazdasági kapcsolatok fenntartása mellett.
Rávilágít Georgia kiszolgáltatott földrajzi helyzetére is: Ukrajnával ellentétben az EU-val közös határuk nincs, Brüsszel, London és Washington nagyon messze van, Oroszország pedig nem fog csak úgy eltűnni a szomszédságukból.
Bendarzsevszkij szerint ugyanakkor politikai szempontból a Grúz Álom okosan használta ki az Ukrajna elleni orosz agressziót. A kormánypárt – mindamellett, hogy maguk is az európai integráció híveinek vallják magukat, rendezvényeiken is kitűzik az uniós zászlókat – elsősorban a béke ígéretével kampányolt, kiaknázva, hogy a georgiaiak emlékezetében élénken él még a 2008-as esztendő, amikor Oroszország lerohanta Grúziát. Megkopott népszerűségük ellensúlyozására azt hangoztatták, ők azok, akik meg tudják akadályozni, hogy Georgiából második Ukrajna váljon. A taktika bevált, hiszen a georgiai társadalomban az oroszok utálatánál csak egy érzés erősebb: az oroszoktól, a háborútól való félelem.
Csalás vagy csak rendellenességek?
Ami a választások korrektségét illeti, a helyzet itt is felemás. „Georgia nem Belarusz, ahol a 30 éve regnáló diktátornak, Aljakszandr Lukasenkának dolgozó Választási Bizottság a valódi választási eredményektől teljesen független eredményeket tesz közzé, ezt Georgiában nem lehet megtenni. Viszont itt-ott »ügyeskedni« és így hatással lenni az eredményekre egyáltalán nem kizárt” – sommáz Anton Bendarzsevszkij.
De fontos ezt is kontextusba helyezni: „Georgia nem egy érett demokrácia, ráadásul az ország teljes megreformálásában óriási érdemeket szerző Miheil Szaakasvili hatalma utolsó éveiben nagy sebeket hagyott maga után. A Nyugat-barát, erős amerikai kapcsolatokat ápoló Szaakasvili tíz év után sokkal durvábbá vált, mint amit a Grúz Álomtól látunk most: autoriter kormányzati módszerek felé fordult, többek között a szólásszabadság korlátozásával és az ellenzék elleni kemény fellépéssel. 2011-ben a rendőrség erőszakkal oszlatott fel tömegtüntetéseket, 2012-ben nem sokkal a választások előtt pedig fény derült a grúziai börtönökben lévő fogvatartottak kínzására, ami az utolsó kegyelemdöfés volt Szaakasviliék számára. Nem véletlen, hogy a választásokon pártja, Georgia korábbi legerősebb politikai ereje csupán 10 százalékot szerzett a hétvégi választásokon” – fejti ki az elemző.
Az ENSZ mandátumával működő EBESZ múlt vasárnap közzétett részletes jelentésében azt állapítja meg, hogy lejtett a pálya a kormánypártnak, s tett több erős kritikai megjegyzést is: bizonyos intézményeket nyomás alá helyeztek, szavazatvásárlásra is kerülhetett sor, de választási csalást nem találtak. A grúz ellenzék, az Európai Unió és az Egyesült Államok is úgy látja: a választások során „rendellenességek” történtek, többen orosz beavatkozási kísérletet emlegettek. A Kreml természetesen cáfolta, hogy befolyásolni próbálta volna a választást – az ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Moszkvában jobban örülnek a Grúz Álom győzelmének, mint a harcos ellenzék esetleges hatalomra kerülésének.
A legfrissebb hírek szerint egyébként a grúz választási bizottság úgy döntött, a szavazóhelyiségek 14 százalékában újraszámolják a szavazatokat, és ha rendszerszintű visszaélést, tévedést tapasztalnak, akár teljes újraszámlálás is jöhet. Közben Tbilisziben tüntetők ezrei vonultak utcára tiltakozni, a történetnek tehát korántsem biztos, hogy vége van.
A magyar szál és a demokrácia
A georgiai választások kapcsán további vitákat gerjesztett Magyarország reakciója. Budapest az elsők között gratulált a kormánypártnak, értelmezésük szerint a béke-, család-, szuveranitáspárti erők arattak győzelmet a liberális alakulatokkal szemben, Orbán Viktor pedig Tbiliszibe utazott, hogy személyesen is kifejezze jókívánságait a kormány képviselőinek.
Minthogy Magyarország tölti be az Európai Unió soros elnökségét is, szinte menetrendszerűen érkeztek az elítélő reakciók az uniós tagállamok egy részétől. 13 uniós állam – Franciaország, Németország, Lengyelország, Hollandia, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Írország, Litvánia, Luxemburg, Portugália és Svédország – külügyminisztere közös állásfoglalásban ítélte el a választásokon a nemzetközi szabályok állítólagos megsértését, és úgy ítélték meg, hogy az „összeegyeztethetetlen az európai uniós tagjelölt országgal szembeni elvárásokkal”. Korainak ítélték és bírálták Orbán Viktor látogatását is – a magyar miniszterelnököt egyébként a georgiai ellenzék által utcára hívott tüntetők ki is fütyülték Tbilisziben.
Orbán Viktort ez szemmel láthatóan nem zavarta: Georgiában tartott sajtóértekezletén bejelentette, hogy Budapest megállapodott Tbiliszivel a két ország közötti együttműködés bővítéséről, és megemlítette azt a tervet, amely arról szól, hogy a Kaukázusban megtermelt zöld áramot eljuttatják az Európai Unióba – ebben a projektben négy ország működik együtt: Azerbajdzsán, Georgia, Románia és Magyarország, és már létre is hozták a négy ország közös vegyes vállalatát, amit döntő lépésnek nevezett. A georgiai helyzet komplexitásáról, no meg az energetikai projekt fontosságáról is árulkodik egyébként, hogy a máskor a brüsszeli fősodorhoz azonnal igazodó román diplomácia ezúttal nem sietett felzárkózni a nagyok mellé, Bukarest nincs a 13 tiltakozó tagállam között.
Következtetések helyett
Jól látható tehát, hogy a georgiai helyzet nem fekete-fehér, nem angyalok és démonok küzdelméről szól. Az egyértelmű, hogy az állam földrajzi helyzete miatt Georgiában valóban fontos kérdés, milyen az Oroszországhoz fűződő viszony, e szempontból jogos lehet tehát mind a hazai választók jelentős részének, mind az EU és USA aggodalma. Ugyanakkor hiba lenne e politikai küzdelemre egyszerűen csak az oroszbarát és az Európa-barát erők csatájaként tekinteni, hiszen a grúz társadalom elsöprő többsége Nyugat-párti, az oroszokkal szembeni ellenérzés pedig óriási – egyebek mellett a nem oly régen, 2008-ban az oroszokkal vívott háború nyomán is.
Ami a választási csalással kapcsolatos vádakat illeti, ezeket sem árt kontextusba helyezni: a georgiai nem egy angliaihoz hasonló konszolidált demokrácia, de nem is egy diktatúra – ezt talán nem ártana szem előtt tartani mind az elvárások, mind a kifogások megfogalmazása során.
Mindenekelőtt pedig azért sem ártana némi körültekintés, visszafogottság – elsősorban a nyugati vezetők nyilatkozataiban –, mert azzal, hogy a választás eredményét megkérdőjelezik, a demokrácia iránti bizalmat ássák alá egy olyan államban, amelyben ez maradandó károkat képes okozni. Az elhamarkodott nyilatkozatok tényleg azt a látszatot keltik, hogy a Nyugat számára csak akkor fontos a demokrácia, ha azok győznek a választásokon, akiket ők támogatnak.
