Belém van kódolva rendesen, ha meghallom azt, hogy Anya, felkapom a fejem. Kicsi korukban, például játszótéren, strandon elég kimerítő volt minden anyját szólongató, visítozó gyermekhangra ugrani. Pihenésről, gondtalan üldögélésről, medence körüli laza napozásról ilyenkor amúgy sem lehetett szó. Azóta eltelt jó pár év, mostanra csak annyi változott, hogy nem gyermekhangokra kapom fel a fejem. De ha elhangzik a bűvös szó, már szinte ugrok, és az a sanda gyanúm, hogy ez még sokáig így lesz. A gyalogátjárón megesett reakciómat meg is mosolygom, majd rögtön – hogy hű maradjak magamhoz – tovább variálok a fejemben.

Mert mindenféléről eszembe jut valami egyéb, és különös „képességem” van ahhoz, hogy jól belebonyolódjam a dolgokba. Most épp az villan az agyamba, hogy a nevünkre is milyen zsigerből reagálunk. Amikor elhangzik, akár minket szólítanak, akár nem, felkapjuk a fejünket. Ez idáig még rendben is van, itt még nincs tovább „agyalás”. De a következő gondolatom már a kémeknél vagy védelmi programokban elhelyezett, új identitással élőknél tart. (Lehet, hogy túl sok filmet nézek.) Hogyan tudják újrakódolni az agyukat, hogy teljesen más névre hallgassanak? Hogy ne a régire, hanem az újra kapják fel a fejüket? Még tovább, hogyan szokja meg valaki, ha valamiért süketnek kell tettetnie magát? Mikortól sikerül nem reagálni egy ajtó becsapására, egy földre ejtett hamutartóra, például? Hogy az esetleg elhangzó nevét ne is említsem!

Filmen, színházban látunk ilyen helyzeteket, de azért az mégis más. Nekem nem volt szerencsém süket, vak karakterekhez, de játszottam olyan előadásban, ahol a kolléga megkínlódta a magáét. Bár igen ügyesen meresztgette a szemét a semmibe – utólag a fényképeket nézegetve is –, nem lehetett az valami maradéktalanul hiteles vakság. Igen tehetséges kollégám mentségére legyen mondva, akkor még főiskolások voltunk. Mindenképp izgalmas kihívás lehet egy ilyen szerep, és nem lehet könnyű eljutni a hitelességig. De az mégiscsak egy szerep, amelyet az ember egy jól bejáratott rutin mentén, rövid időre magára ölt, aztán leteszi. Nem hosszú távra kell átprogramoznia az agyat. Azok előtt viszont, akiknek valamilyen okból teljes újrakódolásra van szükségük, hát le az összes kalappal!

Az én agyamból ennyire telik, mindenféle köröket képes lefutni egy gyalogátjárón elhangzott szó kapcsán (is). Amikor már kezdek túlságosan belebonyolódni valamibe, és attól tartok, hogy nagy a baj, olyankor szoktam leállni. Szóval most...

Fotó: Pixabay.com