Indult Bardocról

– A Háromszék 1999. május 13-i, csütörtöki lapszámából idézek: „A Magyar Táncművészeti Főiskola határon túli fiatalok számára felvételit hirdet a főiskola balettművész és néptáncszínházi táncszakára, amelynek képzési ideje tíz év. (…) A felvételi három részből áll: az arányos test, a szép tartás vizsgálata; a tágság, hajlékonyság, rugalmasság, ritmusérzék vizsgálata; a mozgásfelfogó képesség, koordinációs készség, művészi hajlam vizsgálata.” A nyolcvanas évek közepe táján született bardoci kisfiú hol tanult meg úgy táncolni, hogy ezen elég szigorú, összetettnek hangzó követelményeknek eleget tegyen?

– Röviden válaszolva: sehol. Jóformán teljes előképzettség nélkül vágtam neki ennek a felvételinek. Annyit tudtam, amennyit modern táncból Dimény Olga néninél rövid idő alatt felszedtem Baróton, meg József Lenkétől tanultam egy kis néptáncot, de nem volt komoly előképzettségem. Igazából csak egy román dolgozatot szerettem volna megúszni azáltal, hogy a felvételire elmegyek édesanyámmal. Természetesen mozgékony típus voltam, rengeteget sportoltam, fociztam, pingpongoztam, futottam, bajnok voltam különböző távokon, jó mozgáskészségem volt, és ebben bízva elmentünk erre a felvételire, amelyen nagyon sokan vettünk részt. Végül csak három lányt és két fiút választottak ki. Én voltam az egyik fiú, a másik meg Kiss Ernő Zsolt, aki azóta a Madách Színházban színész.

– Mi volt az a plusz, ami miatt ti lettetek a kiválasztottak?
– Az alapkövetelmény nem az volt, hogy tudj legényest táncolni vagy tudj balettozni, hanem inkább azt vizsgálták, arra próbáltak rájönni, kiben van cseppnél több tehetség. Azt nézték, jó-e a hangod, mennyire nyúlékony, mennyire hajlékony a tested. Egy balettmester bejött, megnézte a békánkat, beállított a rúd mellé, tágságot vizsgáltak, énekhangot és mozgásmintákat mutattak, amelyeket vissza kellett táncolni. Mivel jó a memóriám, gyorsan tanultam, ezért jól sikerült ez a felvételi. Jóformán rögtön meg is kaptuk a hírt: kimentünk, vártunk fél órát, és szólítottak. Nem is tudtuk, miért, mit akarnak ilyen gyorsan, de aztán kiderült. Édesanyámék meg is lepődtek rendesen, mert ők sem gondolták, hogy fel fognak venni. Közölték velem: hát akkor, kisfiam, nem fogunk elengedni, mert a bátyád Csíkszeredában van, a nővéred Kolozsváron kollégiumban – egyetemista volt mindkettő –, hát ha a harmadik gyerek is elmegy a háztól, mi lesz velünk. Édesapám kicsit humorosan viszonyult a dologhoz, mint mondta, akkor kell egy negyedik gyerek, aki otthon marad...

– Mégis elengedtek a szüleid, pedig Budapest nincs a szomszédban, mint Kolozsvár vagy Csíkszereda…
– Számukra nagyon nagy dilemmát jelentett, hogy miként döntsenek. Nagyon tiltakoztak, mert arról volt szó, hogy Sepsiszentgyörgyön folytatom tanulmányaimat és informatikus leszek. Végezetül a nővéremnek sikerült meggyőznie a szüleimet. Azt mondta, ha itthon maradok, az a művészi hajlam, amely bennem most már bizonyítottan megvan, egészen biztosan elkallódik, Budapesten meg ki tud bontakozni a kreativitásom. Ennek hatására még egyszer átgondolták a dolgokat, és rábólintottak, hogy na, próbáljuk meg. Az is számított, hogy a nővérem, aki államközi ösztöndíjat nyert és az ELTE-n doktorálni készült, vállalta, hogy ő majd felügyeli az én ottlétemet. Bár nagyon messze voltunk egymástól, Pest két végében laktunk, ritkán találkoztunk, de azért mégis ott volt a tudat, ha kell, ha szükség van rá, azért ott van.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes sepsiszentgyörgyi előadásán. Fotó: Facebook / Háromszék Táncszínház. Toró Attila felvétele

Székely legény a pesti forgatagban

– Alig legényként miként találtad fel magad a budapesti forgatagban?
– Nem volt egyszerű ismeretség nélkül, de mivel nyitott személyiség vagyok, a kollégiumban nagyon könnyen szoros barátságokat kötöttem. Az első két-három hétvégén a konyhás nénivel és a portás nénivel maradtam az üres kollégiumban. Kiültem az erkélyre, és sírtam, vártam, hogy megjelenjen egy fehér Dacia, hátha jönnek a szüleim... Aztán a hétvégéket általában a haverjaimnál töltöttem. Szó szerint hazavittek hétvégére, bemutattak a szülőknek, és közölték, maradok. Az ekkor kötött barátságok nagyon szorosak, komolyak lettek, azóta is a legjobb barátok vagyunk például ifjabb Zsuráfszky Zoltánnal, Kása Kelemennel vagy Széchenyi Krisztiánnal, akiknél nagyon sok és szép napot töltöttem Zánkán és Tor­dason.

– Olyan volt ez az iskola, amint gondoltad, mint remélted? Kik voltak a tanáraid, kinek mit köszönhettél?
– Amikor én kikerültem, nem tudtam, hogy ez milyen rendszerben működik, nem is nagyon volt információm a Balettintézetről és a Táncművészeti Főiskoláról, úgyhogy ott szembesültem ennek a struktúrájával, ennek a nagyon-nagyon komoly iskolarendszerével. Reggel a közismereti tantárgyaink voltak, délután kettőkor végeztünk, egyórás ebédszünet következett, utána pedig a szakmai tantárgyak. Mindig másfél órás balett, majd néptánc, utána modern tánc következett. Rengeteg különböző táncstílust, modern technikát és színészi játékot is tanultunk. A mestereim közt voltak: Zorándi Mária, Végső Miklós, Brieber János, Fodor Gyula, Koren Tamás, aztán később becsatlakozott Ónodi Béla. Ők mindannyian hivatásos táncosok voltak, akik ahogy idősödtek és pedagógusdiplomát szereztek, úgy kerültek vissza tanítani a Táncművészeti Egyetemre, tehát megvolt nekik a profi pályafutásukkal járó hatalmas tapasztalatuk, ami sokat jelentett nekünk, mert szóltak a pálya akadályairól és nehézségeiről is, amivel felkészítettek a profi létre. 

– Mi volt az első siker, amikor úgy érezted, jó úton jársz, hogy ez a te sorsod?
– A legelső sikerem talán az volt, amikor teljes előképzettség nélkül bekerülve az intézetbe első év végén kiválasztottak öt párt, akik Japánba utaztak három hétre, és engem is beválasztottak az öt fiú közé. Ez egy nagyon nagy elégtétel volt nekem, hogy egy év alatt behoztam minden hátrányomat és lemaradásomat. Volt, aki ötéves korától, azaz már kilenc éve táncolt, és mégis én mehettem!

Bardocon. Fotó: Emlégyár

Munka, munka, munka

– Mennyire nehéz a táncos pálya, illetve miben az?
– Nagyon nehéz, összetett és sokrétű, de élvezetes és színes is, hiszen körbeutazzuk a világot. Viszont ehhez elmaradhatatlan a mindennapi izzadás, a fáradságos munka, amit nem lehet kikerülni, azt bele kell tenni, mert áldozatok nélkül nincsenek sikerek. Nagyon változatos, tehát nem egy irodai munkával összehasonlítható, hiszen nem ugyanazt csinálod mindennap. Mást ne mondjak: mindig más a párod, mindig más lánynak fogod meg a derekát. Sokat segít viszont, hogy az együttes tényleg olyan, mint egy nagy család. Mindenki tud mindenkiről mindent, ismerjük egymás kis rigolyáit, ki kivel szeret táncolni, mennek az összekacsintások, a viccelődések és ugratások.

– Mennyire megterhelő a táncolás? Fizikailag bírni kell a sok mozgást, néha balesetek is hátráltatják a táncosokat. Hogyan lehet ezeken a minden bizonnyal lelki megterhelést is jelentő korszakokon keresztüllendülni?
– Sajnos, megtapasztaltam többször is, ugyanis háromszor volt nagyon komoly törés a szakmai életemben. Huszonöt évesen, amikor szakmai pályafutásom csúcsán és erőm teljében voltam, egy autoimmun betegséget diagnosztizáltak, ami miatt két év kihagyás és komoly kezelések következtek. Úgy nézett ki, többet nem táncolhatok. Nagyon hosszadalmas és kitartó munkával sikerült csak felállnom ebből a vesztesnek tűnő helyzetből. Aztán utána voltak kisebb-nagyobb sérüléseim: az elmúlt négy évben kétszer is kiszakadt a gerincsérvem, úgyhogy a bal lábam alig mozgott, hónapokig pihentem, viszont ebből is felálltam, és mindig újult erővel és még nagyobb hittel és még nagyobb akarással futottam neki a következő akadályoknak. Ez megerősített engem abban a hitemben, hogy igazából nincs olyan dolog, amiből nem tudok felállni. Ezek a nehézségek nagyon erős motivációk voltak számomra – mindig meg akartam mutatni, át tudom ugrani az akadályokat és le tudom győzni a félelmeimet.

– Sosem merült fel benned, hogy ebből elegem volt, összeszedem játékaimat és hazamegyek?
– De, sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, feladom, szakmát váltok. Pedagógus végzettségem van, tudnék tanítani vagy koreografálni. De azt érzem, még nem aknáztam ki teljesen a testem adta lehetőségeket, ezért megteszek mindent, nagyon komolyan nyüstölöm, rákényszerítem magam… Mindennap alkalmazom a Wim Hof-technikát, ezt a hideg sokkterápiát, amely a kardiovaszkuláris rendszernek tesz nagyon jót, a fókuszáltságot segíti, meg a sérüléseket jól karban tudja tartani, az izomzatnak nagyon jó. Rá vagyok kényszerülve, hogy napi szinten egy-két órát tornásszak, de én ezt a kényszerűséget pozitívumként élem meg, mert tudom, általa jót teszek a testemnek, annak erősítése pedig hozzájárul ahhoz, hogy kimaxolhassam előadói pályámat.

Fotó: Facebook / Háromszék Táncszínház. Toró Attila felvétele

Saját nyelvezetet létrehozni

– Nem csak a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjaként lépsz fel, hanem saját projektjeid is vannak. Kérlek, néhányat említs meg közülük.
– Vannak alkalmazott színházi munkáim, voltak rendezői lehetőségeim, voltam a Nagyvárad Táncszínháznál műsort készíteni, voltam a Miskolci Balettnél, készítettem koncertszínházat énekeseknek. Jelenleg is van felkérésem. Most a Budapest Táncszínháznak, Földi Béla kortárstánc-társulatának készítettem olyan előadást, amelyben a néptánc őserejét próbáltam meg egy kicsit fuzionálni a kortárs tánccal, koherensen összemosni és egy újfajta táncos nyelvezetet kialakítani. Mellette dolgozom a TranzDanz kortárstánc-együttessel. Fut egy nagyon sikeres monodrámám Hermész címmel a Nemzeti Táncszínházban, amelyet meg is turnéztattunk. Sok fesztivált megnyertem vele előadóként, koreográfusként. Mellette koreográfiai ismereteket tanítok az egyetemen, bár csak helyettesítést vállaltam.

– A néptáncot a kortárs tánccal miként lehet elegyíteni? Az ember azt hinné, nem is lehet, hiszen annyira különbözőek, vagy mégsem?
– Hát nem annyira különbözőek. Hogyha valamit ki akarok fejezni, úgy érzem, az korlátoz, hogyha csak a néptáncból akarom megoldani… És akkor elkezdtem mozgásminőségeket keresni, új mozgásokat kialakítani, aztán kezdtem a néptánclépéseket egy picit átgondolni, absztrahálni, kicsit megváltoztatni a dinamikáját. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy legényes pontot táncolok, és akkor utána Graham-technikával folytatom, hanem ennél sokkal komplexebben kell ezt összemosni, összefolyatni, és akkor ebből alakul ki egy új nyelvezet.

– A Magyar Táncművészeti Egyetemen koreográfus szakot is végeztél. Koreográfusként mi érdekel?
– Az újítás érdekel minden szinten. Sokszor mondtam már, hogy egy Tarkovszkij-idézettel tudok nagyon egyetérteni, sőt, azonosulni: nem az a dolga a művészetnek, hogy koncepciókat hirdessen vagy gondolatokkal álljon elő, hanem hogy felszántsa a nézőnek a lelkét, bevesse és megtermékenyítse azt. Ez a célom, hogy felszántsam a nézők lelkét, és egy útravalóval engedjem el, akár gyomorgörccsel, akár egy nagyon vidám üzenettel vagy pozitív kicsengéssel, de hogy hassak rájuk.

– A koreográfia szak elvégzése valamilyen szinten készülődés a táncművészi korszak utáni életre?
– Igen, így van. Mindig is érdekelt a koreografálás, viszont először, vagy sokáig, úgy voltam vele, hogy az előadó-művészetre akarok koncentrálni, és abban elérni a csúcsra. Negyvenéves vagyok, tudom jól, esztétikailag már nem mutat jól egy ötvenéves ember a színpadon. Tisztában vagyok azzal, hogy véges, illékony ez az előadó-művészet, muszáj gondolnom a jövőre. Nem csak a megélhetés miatt, hanem inkább a kreativitásom megélése, kiélése miatt is orientálódtam a koreografálás felé, és hát végül is nem a papír miatt, mert ezt nem lehet feltétlenül megtanulni. Ehhez vagy van érzéke az embernek, vagy nincs. Persze, minden szakmát magas szintre lehet fejleszteni kellő gyakorlással meg tanulással, de úgy érzem, hogy van keresnivalóm a koreográfus szakmában is. Ha meghallok egy zenét, már rögtön képek jelennek meg a fejemben. Vizuális típus vagyok, és ezeket a képeket kell csak felrakni a színpadra, tehát igazából ez egy élvezetes munka számomra.

– A Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetőjével, Zsuráfszky Zoltánnal rég együtt dolgozol. Mennyire érződik ez a koreográfus Tókos Attilán?
– Nagyon sokat tanultam Zsuráfszky Zoltántól, az egyik legnagyobb mesteremnek tartom, viszont nagyon igyekszem, nehogy valamilyen szinten is utánozzam, nehogy azt érezze bárki is, hogy hoppá, ezt már láttam a Zsurától. Minden erőmmel azon vagyok, hogy teljesen mást hozzak létre, inspi­rációt máshol leljek, minél több újdonság legyen előadásaimban. Amit viszont remélek, az az, hogy munkáimban lesz annyi energia, erő és dinamika, mint az övéiben. Zsurában táncosként és koreográfusként is példaképet látok, előadásai tele vannak vehemenciával, be tudja fűteni az embereket, be tudja hergelni a táncosokat, amit jól érez a néző is. Na, ebben szeretnék rá hasonlítani. Nagyon-nagyon sokat tanultam tőle, van is mit kamatoztatnom belőle, de semmiképp nem utánozom őt, hanem megpróbálok újfajta minőséget teremteni. Ezt dicséretként már tőle is megkaptam: örül, hogy nem utánozom, hanem másból inspirálódom, és másfajta képeket hozok, mint amit ő.

Fotó: Emlékgyár

Az elismert művész

– 2014-ben az Évad Legjobb Férfi Táncművésze és Junior Príma díjas, 2017-ben a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjével és 2018-ban Harangozó Gyula-díjjal kitüntetett táncművész lettél. Fontos egy művész számára, hogy díjazzák?
– Kiegészíteném, hogy 2024-ben Érdemes Művész lettem! Természetesen fontos valamilyen szinten, bár a díjakat – van egy ilyen közhelyes mondás – adják, nem kapják. Remélem, hogy én megérdemeltem. A szakmai visszajelzések azt igazolják, hogy igen, és nagyon sok gratulációt kaptam ezek után a díjak után. Ez egy visszaigazolás a táncosnak, hogy jó úton jár, hogy folytassa. Nem feltétlenül amiatt csinálom, hogy elismerjenek, igazából a magam örömére táncolok, de azért jólesik az embernek a visszajelzés.

– Vajon mi lett volna Tókos Attilából, ha nem veszi észre anno azt a bizonyos hirdetést a Háromszékben vagy nem választják ki? A tánc az élete része lenne?
– Valószínűleg nem derült volna ki, rejtve maradt volna, hogy van affinitásom, ritmusérzékem, kreativitásom a tánchoz. Lett volna belőlem egy középszerű informatikus, aki szabadidejében focizott volna. Nagyon köszönöm a nővéremnek meg a szüleimnek, hogy akkor bíztak bennem, és elengedtek a messze idegenbe, tanáraimnak, mestereimnek, együttesvezetőimnek, akik folyamatosan segítették a munkámat, lehetőségeket adtak. Mert ezeket a díjakat nem lehetett volna például elérni, hogyha én szabad­úszóként tevékenykedem, és nem egy ilyen anyaegyüttesben, nem egy ilyen műhelyben töltök el húsz évet, akkor ezekre esély nincs. Rengeteg olyan szabadúszó művész van, aki hasonló díjakat megérdemelne, és nagyon magas minőségben táncolnak, de nincs mögöttük egy olyan szervezet, amely akár felterjeszti, akár lobbizik értük, tehát kell a szerencsés csillagállás, kell egy ilyen együttes, amely mögötted van.

Újra itthon

– Milyen érzés Bardocon fellépni? (Vasárnap volt az előadás, a beszélgetés pénteken készült – szerk. megj.)
– Huszonnégy évvel ezelőtt az akkori néptánc tagozat másodéveseiként már táncoltunk a bardoci közönség előtt. Brieber János és Zorándi Mária megszervezte, eljöttünk Sepsiszentgyörgyre és Bardocra, azaz Kiss Ernő Zsolt szülővárosába és az én szülőfalumba. A kultúrotthonban telt ház előtt léptünk fel. Igazából akkor még nem tudtunk táncolni, de mi tizenöt évesen azt hittük, nagyon tudunk. Azóta eltelt huszonöt év, húsz évet profi együttesben töltöttem, és most megadatott, hogy visszamehetünk Bardocra. Helyi szinten Tókos Jenő iskolaigazgató kezdeményezte, és Zsuráék voltak olyan kedvesek, hogy erre rábólintottak. A bardoci közönség nagy érdeklődéssel várja az előadást – úgy tudom, a több száz jegy egy óra tíz perc alatt elkelt! A Kalotaszeg műsort visszük, és tizenhat párt próbálunk meg felfértetni arra a pici színpadra. De meg fogjuk oldani! Mindenki azon van, a műszak, az öltöztetők, mindenki azon van, hogy ez minél jobb minőségben, minél komolyabb szinten meg tudjon valósulni.