– A téma érzékenységére való tekintettel igyekezzünk mindjárt tisztázni: milyen szempontok, illetve körülmények állították ilyen mértékben a figyelem középpontjába a medvét?
– Az Európai Unióban tíz medve magpopuláció él. Az egyik ilyen országban, Szlovákiában épp mostanában váltottak arra a szakaszra, amelyben mi is voltunk a közelmúltig: semmilyen indokkal nem lehet medvére lőni. Nálunk jóval korábban, 2016-ban érkezett el ez a fordulat. Miután október első napjaiban kiadták az éves kilövési keretet, a környezetvédelmi minisztérium élére Cristiana Pașca-Palmer asszony került, aki egy sajtótájékoztatón minden érvelést mellőzve kijelentette: visszavonja elődje medvekilövési keretre vonatkozó döntését. Akkortól kezdődött a nagy változás, bár már korábban kezdtek felerősödni a hangok, miszerint a veszélyeztetett fajjá nyilvánított medvére szinte szent állatként kell tekinteni. Holott a medvepopuláció számának alakulása valójában semmire vonatkozóan sem indikátorjelentőségű mutató – hacsak arra nem, hogy nincs szakszerű állományszabályozás.

– Az ügyben immár nyolc éve csapnak össze a pró és kontra vélemények, ütköznek meg a különböző lobbicsoportok. Az emberek többsége ugyanakkor egyértelműen kárvallottja a medvék egyre sűrűbb megjelenésének kártételeinek. Mi szól az egyik és mi a másik tábor mellett?
– A zöld lobbinak a medveállomány teljes védelmét célzó érvrendszerét több okból nem tudom elfogadni, ezért nem is kommentálom. A gazdaságokat, a vadásztársaságokat ért rengeteg kár, az emberi áldozatok, az annak következtében egyre romló, esetenként egyenesen medveellenessé váló közhangulat viszont önmagáért beszél. A károk értéke már évi négymillió euró körül jár, ami egyrészt a károk kifizetésére elköltött milliókból, illetve a tiltások nyomán kieső jövedelmekből áll össze. Ha csak évi 400 medve kilövésével számolunk, az is 2–3 millió euróra rúg. Az ily módon beérkezett – és évek óta hiányzó – pénzt a vadgazdálkodásra fordítottuk, fizettük az embereket. Mindent összeadva közel nyolc vagy annál is több millió eurós kiesésről beszélhetünk, ami okos gazdálkodással megspórolható lett volna, és ami által akár önfenntartó is lehetne a fajjal való vadgazdálkodás.

– Melyik az a pont, ahol a leghevesebben ütköznek a vélemények?
– Egyértelműen a medveállomány megfelelő szinten való stabilizálása. Kérdés persze, hogy melyik az a szint? Az élőhely eltartóképességét – ami arról szól, hogy a medve mint faj országosan mekkora, számára még használható életteret tud belakni – egy 2002-es, nyilvánosságra is hozott felmérés már feltérképezte. Akkor 4400 medvére állapították meg az élőhelybontást. A 2016-ban megismételt vizsgálat – amelynek az eredményét sejthető okokból nem hozták nyilvánosságra – már csak 4000 medvére állapította meg az élőhely kapacitását, tehát egyértelműen élőhelyromlás ment végbe. Ennek számtalan oka van, közülük a legfőbb az élettér fogyása, elsősorban a rengeteg turisztikai építmény révén, amelyeket jellemzően az erdő közepén vagy annak közelében hoztak létre. Ez oda vezetett, hogy az élőhely ma gyakorlatilag tíz százalékkal kevesebb medvét bír el. A területfoglalásokkal, az építkezésekkel párhuzamosan egyre nő az antropogén nyomás, az állandó emberi jelenlétből származó kiszorítósdi. Az erdőben kihelyezett kameráim szinte naponta rögzítenek motorosokat, kirándulókat, pásztorkutyákat stb. Ez a jelenség tekinthető a legnagyobb élőhely-elfoglalásnak, mert ahol rendszeresen felbukkan három-négy csapat, azt a területet nyugodtan el lehet felejteni, mint medve által használt búvóhelyet vagy élelemszerző helyet. Ha a fajpopuláció léptékét lehoznánk a korábbi, optimális szintre, az folyamatosan nullszaldós vagy pluszos helyzetet teremtene, de a társadalom többségének környezetpszichológiai komfortérzete miatt ezt nem lehet megcsinálni, így képtelenség egyik napról a másikra lehozni az állományt az optimális szintre. Mert itt nem csak annyiról van szó, hogy 400 medve van pluszban.

– Hanem miről?
– Az éves szaporulat, illetve a sokat támadott 400-as kilövési keret alkalmazása is legfeljebb csak a medveállomány létszámának jelenlegi szinten tartására lenne képes. Mindeközben még a legutóbbi kutatás sem azt az eredményt célozta meg, hogy pontosan hány medve is él az erdeinkben. A kutatás nyomán egyelőre a bizonyítottan létező minimális egyedszámot lehet meghatározni. A 20 ezer fölötti begyűjtött genetikai minta bizonyos része ilyen-olyan okokból – például szennyeződés miatt – nem használható. Kezdetben úgy vélekedtem, körülbelül 6000, bizonyítottan létező medvét tudunk azonosítani, most azt mondom, hogy a fogás-visszafogás statisztikai módszerét alkalmazva pontosíthatjuk a felmérést, ami által kiderülhet, hogy az állomány létszáma akár 8000 fölött is lehet. Ezt éppen a nemrég kiadott 428 egyedes kilövési keretből származó genetikai minták teszik lehetővé, amelyeknek a nagy adatbázissal való összevetése mértéket szolgáltat arról, hogy mennyire talál a már korábban azonosított egyedek mintáival. Ám ha az eredmény nem is fogja pontosan tükrözni a medvék számát, vallom, azért is meg kellett csinálni, mert így rendelkezésünkre áll majd néhány konkrét és cáfolhatatlan adat. A bizonyítottan létező egyedszám máris magasabb, mint amennyit a környezet optimális eltartóképessége „engedélyezne”, és ha már az eseményekből nem nyilvánvaló, ezzel bizonyítható, hogy sürgősen kezelendő problémával van dolgunk.

– Mit remélnek a genetikai minták elemzésétől?
– Például azt, hogy egy Málnásfürdő határában, majd Kirulyfürdőn vagy Kovászna környékén begyűjtött, ugyanattól a medvétől származó minta alapján megállapítható lesz, milyen időintervallumokban mekkora távolságokat tesz meg az adott élőhelyet használó egyed. Vagy egy fenyőerdőben, illetve egy zabtábla közepén talált minta alapján arra vonatkozó következtetéseket lehet levonni, hogy hol él a medve, amikor még nincsenek mezőgazdasági termények. A késő őszi, a telelő helyek irányába zajló vándorlás alapján ki lehet számítani, milyen átlagos életteret használ mondjuk egy éven belül. Ilyen volumenű genetikai mintagyűjtésre még nem volt példa, 500–560 vadászterületen, az ország 26 megyéjében zajlott, tehát gyakorlatilag mindenhol, ahol medve jelenlétéről tudnak.

– Mi a legmeglepőbb helyszín, ahol előfordult a medve?
– Ha viccelődni akarnék, azt mondanám, hogy egy vendéglő vagy egy motel konyhája. Az ily módon szocializálódott állatok viselkedése alapvetően megváltozik annak hatására, hogy számukra az ember már jó ideje nem potenciális ellenség. Sőt, nagyon „rendes” faj, amellyel érdemes és ajánlatos barátságot kötni. Ezek annyira kapcsolódnak az ottani táplálékforrásokhoz, hogy az alapvetően megváltoztatja a viselkedési mintáikat. Mindez egyes megfigyelések szerint a metapopuláció szaporodási közösségén kívüli egységet hozhat létre, így idővel ezt a kondicionált viselkedést a génsodródásnak nevezett jelenség követheti, ami viselkedésevolúciós hatás alatt áll.

– Ha természetes ellenségként a medve „elveszítette” az embert, mi tarthatja karban a medvék létszámát?
– Bár azt tartják, hogy a medvének nincs természetes ellensége, ha egészen pontosak akarunk lenni, mégis csak van. Találtunk például farkas gyomrában pici medvekarmokat, a falka valószínűleg elkapott egy bocsot az anyja mellől – ha elég sokan voltak, természetesen megtehették. Létezik egy másik fajta ragadozás is, amit kannibalizmusnak hívunk, magam is meggyőződtem a létezéséről. Ez annyit jelent, hogy a felnőtt állatok, elsősorban a domináns kan medvék elpusztítják és felfalják a fiatal egyedeket. Mindezek mellett a ragadozó fajok és a zsákmányállatok között egyensúlynak kellene lennie, amit manapság már az embernek kell megteremtenie, egyszerűen azért, mert a medve hatékonyabban kerüli a természetes veszélyt, mint bármelyik más vadfaj, lévén opportunista, alkalmazkodó faj, az emberi környezettel szükségszerűen megbarátkozik, elfoglalja azt. Sokan jönnek azzal, hogy nincs szükség vadgazdálkodásra, az egyensúlyt azonban a természet ma már nem tudja biztosítani, erre a másik legjobb példa az invazív fajok – például az aranysakál – rendkívüli mértékű terjedése. Az ember olyan mértékben beavatkozott a környezetbe, hogy nincs más megoldás, továbbra is jelen kell lennie, a rászoruló fajt erőnek erejével is meg kell próbálnia megtartani az optimális szinten. Ehhez hozzátartozik a túlzott ragadozói nyomás elleni vadászati beavatkozás is.

Benedek Barna
Sepsiszentgyörgyön született 1967. augusztus 28-án. Szülővárosa faipari líceumában (3. számú Ipari Líceum) érettségizett 1985-ben. A Soproni Nyugati Egyetem Erdőmérnöki Karán diplomázott 2003-ban, majd 2010-ben mesteri fokozatot szerzett vadgazda mérnökként. Erdészként dolgozott az állami erdészetnél (Romsilva), majd közbirtokossági erdők felügyeletét látta el. 2010 óta a Pro Silva Vadászegyesület elnök-igazgatója. Több szakmai dolgozat szerzője, erdészeti-vadászati felmérések aktív résztvevője. Nős, két gyermek apja, két unoka nagyapja.