Nyolc esztendővel ezelőtt érkezett a kisborosnyói lány a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumba. Nem csak úgy becsöppent, tanítója, Zsigmond Réka biztatására és szülei támogatásával jelentkezett az ötödikes felvételire, rettenetesen izgult, és attól félt, cigány létére meg sem hallgatják. Nem így történt. Bekerült a zeneosztályba, tanára a hangszerek közül a hegedűt javasolta neki.
 

A három plusz három gyermekes család

Vivien édesanyja, Mónika Sepsikőröspatakon született, hétéves volt, amikor a háromgyermekes család Kisborosnyóra költözött, ahol még egy gyermek érkezett a családba. Négy osztályt járt iskolába, szülei külföldre mentek dolgozni, egyik napról a másikra vált testvérei gondozójává. Mosott, főzött, takarított, miközben még ő is gyermek volt. Vivien születése után, 2006-ban ment férjhez Ruzsa Istvánhoz. Még két gyermekük született, Erika tizenhét éves, a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskolában tanul cukrász szakon, a tizenhárom éves István Edvárd a nagyborosnyói Bar­tha Károly Általános Iskola tanulója.

Hogy miért nevel a Ruzsa család a saját három gyermeke mellett még hármat? Az édesapa nagycsaládos bátyjának halála után a három kiskorú gyermekét magukhoz vették, jelenleg Mónika a hivatásos szülője a tizenhárom éves Krisztinának, a tizenegy éves Vilmosnak és a nyolcéves Ivánnak. Ezáltal van Ruzsáéknak egyszerre két tizenhárom éves gyermekük.

Ruzsa István nem tagadja, soha nem volt könnyű az életük, de mostanra mintha rendeződnének dolgaik. A kétezres évek elején egy kézdivásárhelyi munkacsoporttal ment Magyarországra segédmunkásnak egy építkezéshez. Huszonegy évesen még csak négy osztálya volt, nem számíthatott arra, hogy itthon boldogul. A szerencse úgy hozta, hogy a munkaadója Budapest nyolcadik kerületében a Mátyás téri iskola igazgatója volt, aki biztatta, hogy estiben végezze el a nyolc osztályt, ezért nem kellett fizetni, beiratkozott, el is végezte.

Kedvet kapott a tanuláshoz, de hamar megnősült, felelősséget érzett a családért, itthon sokféle munkát elvállalt. Azt mondja, amíg a nagyborosnyói, lécfalvi, angyalosi, szépmezői gazdaságok működtek, nem volt munka nélkül a kisborosnyói ember, amióta ezek megszűntek, az egész kisboronyói cigány közösség nyomorba került, nincs napszám, nehéz a megélhetés.

A Ruzsa házaspár a kisborosnyói házuk udvarán

Az ember tegyen önmagáért

Ruzsa Istvánékhoz nem csak annak okán látogattam el, hogy megismerjem, honnan indult Vivien, hiszen a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány és Makkai Péter református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület cigánymissziós felelőse tevékenységei már korábban a kisboronyói cigány közösség felé irányították figyelmemet. Ruzsa István azt mondja, ez mindkét fél részéről jó találkozás volt, mert ő belülről kíván tenni a kisboronyói cigány közösségért, a Diakónia pedig kívülről érkezik támogatással, ő ennek a kapcsolatnak egyfajta közvetítője. Kovásznak tartja magát a közösségben, úgy véli, az emberek hallgatnak a szavára, kikérik a véleményét, és ahol tud, ott segít.

Több műtéten esett át, jelenleg nem dolgozik, a három nevelt gyermek után a felesége kapja a hivatásos nevelőszülőknek járó juttatást, a gyermekek ösztöndíjasok, megélnek ebből. Lakásuk takaros, minden megvan benne, ami kell. Erika lányuk a Diakónia segítségével bentlakásos Sepsiszentgyörgyön, Vivient Berszány Tibor, a Bertis cég tulajdonosa támogatja – mondja Ruzsa István.

„Annyi beszédet kaptunk, hogy ingyenélők vagyunk, csak a segélyből élünk, de amikor egy állásajánlatra bejelentkezünk telefonon, és azt mondják, másnap menjünk beszélgetni, és meglátják, hogy cigányok vagyunk, elutasítanak” – mondja Ruzsa István. Úgy érzi, csak akkor van  kiút ebből a kirekesztő magatartásból, ha kezükbe veszik sorsukat, közösen tesznek önmagukért és megmutatják, hogy ők is a társadalom értékes emberei.

Szeretné, ha a kisborosnyói gyermekek nem hagynák abba az iskolát nyolcadik osztály után, mesterséget tanulnának, egyetemre mennének. A kisborosnyói cigány közösség tagjainak 80 százaléka nincs megkeresztelve, nem járnak templomba, de év elejétől, amióta havonta egyszer Makkai tiszteletes számukra istentiszteletet tart, többen hisznek abban, hogy Isten gyermekeiként ők is értékesek és tenniük kell saját sorsuk igazításáért – állítja Ruzsa István.

A cigánymisszió és a Diakónia gyermek- és családsegítő programja együtt veszi célba az egész embert, az anyagi, fizikai résztől a szellemiig, az oktatásig, a munkához való hozzáállásig, a lelki érintettségig, ezért nagyon összetett – véli Makkai Péter. Nem felzárkóztatni akarják a cigányokat, nem a misszió változtatja meg őket, és nem is a szolgáltatások, hanem maga a hit és a Krisztussal való kapcsolatuk – mondotta. A Diakónia meleg ebédet biztosít minden kisborosnyói elemistának, a három tanító délután is foglalkozik a gyermekekkel. „Az egyház célja maga a krisztusi parancs, hogy elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, és ebben benne van a cigányság is. Télen lesznek családi találkozások, látogatások, ez egy felkészítő folyamat arra, hogy a közösség tagjai magukba fogadhassák Krisztust és a hitük által megváltoztassák az életüket” – érkezett a válasz.

Vivien a kisborosnyói református templomkertben

A tehetséggondozásnak nincs nemzetisége

Kezdetben csúfolódtak Viviennel az osztálytársai, de ő megvédte magát, és utólag úgy gondol erre az időszakra, mintha csak azért tették volna, mert nem tudták másként kifejezni, hogy különlegesnek tartják őt. Az is volt. Törékeny termetéből nem nézték ki a vasakaratot, amivel helyt kívánt állni a számára szokatlan környezetben, talán szépségét is irigyelték egy kicsit, idővel tehetsége is megmutatkozott, akkor már senki nem bántotta.

A zene egyetemes, a tehetséggondozásnak pedig nincs nemzetisége – állítja Lőfi Gellért. A Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanára ötödik osztálytól tanítja Vivient – az iskolában többnyire Mónikának szólítják –, négy évig énekelt az általa vezetett Campanella diákkórusban, jelenleg a Szerenád zenekar prímása. Az iskolának – nem hangoztatott – elve támogatni, mecénásokat szerezni olyan diákoknak, akik tehetségesek és olyan szegény sorból származnak, ahol a család nem bírná meg az oktatási költségeket – mondotta. Az iskola nem kéri tőlük a bentlakás költségének a megtérítését, étkeztetésüket, öltöztetésüket, a fellépő ruhákat a támogatóktól kapott összegből biztosítják. Lőfi Gellért szerint Vivien (Mónika) nagyon tehetséges, szerény, a tanulással nincsen gondja, reméli, hogy bejut az egyetemre, és akadnak további támogatói is, enélkül ugyanis nincs esélye, hogy kamatoztathassa tehetségét.

Makkai Péter és Ruzsa István a kisborosnyói református közösségi ház előtt

Vivien hetedik osztálytól tanítványa Petraschovits Eszter zenetanárnak, aki felismerte benne a tehetséget, de még inkább azt, hogy segítenie kell a hozzá hasonlókat abban, hogy kitörhessenek abból a közösségből, ahonnan támogatás nélkül az út sehova sem vezet.

Egykori tanítványa, a szintén hátrányos helyzetből induló Furus Ábel sorsa – jelenleg a brassói Transilvania Egyetem zene karán tanul –, lelki sérelmei, szenvedései indították el a Plugor Sándor Művészeti Líceum zenetanárát, hogy a Diakóniával együttműködve önkéntesen hegedűórákat tartson maksai diákoknak, de nyugdíjasként még óraadó a művészeti iskolában is, ő készíti fel az egyetemi felvételire Vivient. Szerinte a kisborosnyói lány jól halad a felkészüléssel, ott lenne a helye a brassói konzervatóriumban, sokat gyakorolnak, bízik a sikerben. Ha csak egyetlen tehetséges gyermeket is a pályára tudnak állítani, az is nagyszerű eredménynek számít, de ennél sokkal többre van szükség, arra, hogy senki ne vesszen el – véli Petraschovits Eszter.

Jó lenne belelátni Vivien gondolataiba, érzéseibe, megtudni, mit gondol önmagáról, sorsa nem mindennapi alakulásáról, jövőjéről. Vivien zárkózott, rövid ismeretségünk alatt csak annyit mond: köszön mindent mindenkinek. Cigány nemzetisége hátrányait megszokta, előnyeire nem számít, csak a hegedűje fontos, annak világában érzi jól magát. Tudja, hogy szülei mellette állnak, támogatják, testvéreinek is példakép kíván lenni, mert szerinte Kisborosnyón is lehet nagyot álmodni.