László Zsuzsa
A kis piros autómat becézem így. A nevét pár éve kapta, amikor egy igen kedves kolléganővel egy közeli kisvárosba jártunk próbákra, előadásokra. Gyakran utaztunk az én autómmal, és esténként, miután a lakása előtt kiszállt, utánaszóltam, hogy: „nyomd le a kis pöcköt, légyszi!” Amikor már kérés nélkül is lenyomta az ajtózárt, ő szólt vissza kacagva, hogy: „tudom, tudom, pöcök”. Így kapott nevet a kis piros.
A kis piros pöcök sok éven át kiszolgált, de amint ezt így leírtam, máris tudom, hogy rosszul hangzik. Mert mi inkább összenőttünk. Nem valami „menő” autó ő, de jól ment, és korához képest még mindig bírja. Nekem az autó mindig csak annyira volt fontos, hogy biztonságosan elvigyen Á-ból B-be, és ha megengedhettem volna magamnak, hogy puccosabbra cseréljem, cserélgessem, akkor sem tettem volna. Minek? De a kis piros sok év alatt elfáradt, mégis eljött az ideje, hogy megváljak tőle. Napok kérdése, hogy már nem ő áll az ablak alatti parkolóban.
Az új csak abban új, hogy valamivel fiatalabb, valamivel több mindent tud és könnyedebben megy. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki, de mégis vegyes érzések kerülgetnek. Nem biztos, hogy megállom pityergés nélkül, amikor utoljára rácsukom a kis pirosra az ajtót. Sok utat megtettünk mi együtt, nemegyszer kalandokkal telit. Bömböltem én hangosan a kis pirosban, és daloltam önfeledten a napsütéses országúton. Veszekedtek évekig, vagy épp csacsogtak a hátsó ülésen a gyermekeim, és volt, hogy csak elindultam vele céltalanul, mert akkor pont arra volt szükségem. Szóval, ha a kis piros beszélni tudna, lenne, amiről mesélnie. Hát így vagyok én vele.
De „megsirattam” én már sok év után lecserélt hűtőszekrényt is. Amikor vitték ki a házból, néztem az egyik gyermekem ákombákom betűivel írt valamikori üzenetét, amelyet sehogy sem sikerült lemosni az ajtójáról. Különleges viszonyulásom van a tárgyakhoz, mindenhez köt valami.
De igazából nem csak a saját tárgyaimat „veszem komolyan”. Megszállott ócskapiacjáróként, amint és ahol tehetem, indulok mindenféle zsibvásárra. Mindenféle kacat(nak tűnő) csecsebecsét, kisebb vagy nagyobb tárgyat agyonforgatok, körbebámulok, akár többször is, végigjárom ugyanazokat a köröket, és mindig megakad a szemem valami addig elmulasztott akármin. És azon veszem észre magam, hogy ilyen helyen még valami olyasmi is szép, amit máshol giccsesnek látok. Mert ilyen helyen mindennek története van. Egy pár cipőnek, egy kabátnak, egy rég nem működő órának, az utolsó kiskanálnak is.
Így állok én a tárgyakkal, de visszatérve a kis piros pöcökre, ő még csak nem is tárgy. Sok évig társam volt sok mindenben, csak elfáradt szegény. Nem fogok haragudni, nyugodtan meg lehet engem mosolyogni!
A szerző felvétele
