– Egyházvezetői munkásságának felleltározásakor hány évről beszélhetünk? Tizenkettőről? Huszonnégyről?
– Mindkét számnak lenne indokoltsága, miután a püspöki 12 évemet 12 főjegyzői előzte meg. A lelkészi pályám viszont 45 évvel ezelőtt kezdődött, az első vezetői megbízatás pedig még illyefalvi lelkész koromban ért utol. Egy ideig úgynevezett missziói előadó voltam a Sepsi Egyházmegyében. A történet úgy ért véget, hogy a 90-es évek elején egyszer elmentem két-három hétre Dániába a diakónia területén tartott továbbképzésre. Ez idő alatt a kollégáim tanácsot ültek, mi az, hogy minden Illyefalvára megy, minden ott történik, azt mondták, minden beérkező márkát el kéne osztani, ennyiben állt az akkori koncepció. A munkát persze nem akarták elosztani. Miután értesültem a fejleményekről, azt mondtam, rendben van, ha úgy ítélitek meg, hogy méltatlan vagyok benneteket vizitálni, lemondok a tisztségről, végzem a dolgomat, majd az Úristen és a történelem ítélkezni fog. Aztán 1998-ban beválasztottak az egyházkerület igazgatótanácsába, vélhetően az évek során zajló illyefalvi kezdeményezések és projektek „következményeként”. Ám amit ott láttam, egyáltalán nem tetszett, a kézi vezérlést, a rapszodikus döntéseket nem tudtam elfogadni. Például a teológusfelvételi ügyében kialakult gyakorlatot. Évente 25 hellyel indultunk, de valakinek mindig be kellett jutnia a kiesők közül, így aztán előfordult, hogy a 28. helyen végzettet is felvették. Nagyon rossz üzenete volt az egésznek. Azt mondtam, ha még egyszer hasonló előfordul, otthagyom az egészet. A következő évben is ugyanaz történt, felálltam, eljöttem. Tiszta lelkiismerettel állíthatom, soha nem harcoltam, nem küzdöttem a vezetői pozíciókért.

– Ettől függetlenül a kihívások rendre megtalálták önt. A saját magának feltett miértekre milyen válasz érkezett?
– Az illyefalvi lelkészi állás igazából minden igényemet kielégítette. Hívtak kolozsvári lelkésznek is, de én maradtam, mindenem megvolt, amit egy ember lelkészként véghezvihetett. Nálunk az egyházban létezik egy hallgatólagos elvárás: lelkészként soha nem küzdünk vezetői pozícióért, de ha megbíznak bennünket, el kell fogadni, mert azt jelenti, a közösség arra elhív téged, hogy bizonyos irányba, bizonyos módon vezessed. Az egyház alapfeladata a hit és a közösség megtartása, ebben kell jelen lenni, és ebbe olyan attribútumok is beletartoznak, hogy néha képtelenség egy-egy problémát – például a külvilág felé való sok képviselet – egyénileg, otthon megoldani. Sok olyan ügy van, amit csak közösségben, valamilyen fajta hierarchia keretében lehet eredményesen kezelni.

– Tizenkét évvel ezelőtti püspökké választása előtt egyszer még felmerült az egyházkerület irányítása átvételének a lehetősége. Akkor miért nem vállalta?
– Ez akkor került terítékre, amikor 2000-ben Csiha Kálmán püspök nyugdíjba ment. Tudni kell, hogy korábban erdélyi szokás szerint nem a püspökválasztásra koncentráltak, hanem a főjegyzőválasztásra. A mindenkori főjegyzőre úgy tekintettek, mint a következő püspökre. Bölcs, jól kitalált gyakorlat volt, a folyamatosságot volt hivatott biztosítani. A 19. században ez már sérült, Csiha Kálmán sem gondolkodott abban, hogy olyan főjegyzőt válasszanak melléje, aki a következő püspök lehetne. Bustya Dezső főjegyző a kortársa volt, hasonló korú ember. Egyfajta hivatali vákuum keletkezett: mi lesz, ki lesz, hogy lesz? A kapkodás pedig soha nem jó tanácsadó egy közösség számára. Akkor hívtak, én azonban azt mondtam, nem hagyom itt Háromszéket, az ott zajló munkámat. Több kollégát is győzködtünk, végül Pap Gézára testáltuk a feladatot, de ő semmiképp sem akarta elvállalni. Akkor jöttem azzal, hogy ha elvállalja, én – akivel osztálytárs, katonacimbora volt, évfolyamtársak voltunk, tehát jól ismertem – segítője lehetek. A püspökhelyettesnek nem kell elhagynia szolgálati helyét, ingázni kezdtem Kolozsvár és Illyefalva között, tizenkét éven át nagy erőbedobással végeztem a feladatot, nagyon sok minden abban az időben indult az útjára. Így kezdtem tulajdonképpen intézni az egyházkerület ügyeit.

Fotó: Albert Levente

– Pap Géza püspöki mandátumának végén egyértelmű volt, hogy ön lesz az utód? Mi volt a terv, mi következik, ha a kettősük lelép a színről?
–  Ahogy közeledtünk a ciklus végéhez, újra elkezdődött a keresgélés. Az utód kinevelése mindig püspöki feladat, azzal együtt, hogy a közösség választ. Ez a fajta próba viszont ott és akkor nem történt meg, mert mindkét ciklust együtt vittük végig, a tervezésben nem volt benne. Ebből adódóan az utolsó évben került elő a kérdés: most mi lesz? Pap Géza akkor azt mondta nekem: az nem lehet, hogy ezt a munkát most csak úgy elengedjük, neked kell lenned az utódnak. Tiltakoztam, elég volt, vissza akarok jönni Illyefalvára. De mint annyiszor az életemben, úgy voltam: ha egy közösség túlnyomó része ezt akarja, nem mondhatok nemet. Világossá tettem viszont, ha nem kapom meg a kétharmados támogatottságot, nem vállalom. Az eredmény 75 százalékos lett, így csúsztam bele ebbe az 2024 végéig tartó állapotba. Talán kevés kívülálló tudja, de engem igazából háromszor választottak püspökké. Amikor 2014-ben az igazságszolgáltatás megsemmisítette a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását, egyházkerületi közgyűlést hívtam össze és letettem a mandátumomat. Azt mondtam, mivel én is tanúja voltam, amikor a feljelentők megzsarolták a püspököt, megfenyegették, ha nem enged, ők majd intézkednek, hogy elvegyék a Mikót, együtt nem hittük el, hogy egy jogállamban előfordulhat ilyesmi, úgy éreztem, nekem is felelősséget kell vállalnom. Elsősorban azért, mert nem ismertük fel, hogy az egyház érdeke akkor kompromisszumkötést kívánt volna meg.

– Mi gátolta önöket a tisztán látásban?
– Abban az időben egyfajta rend látszott beállni, zajlottak a visszaszolgáltatások, túl voltunk az uniós csatlakozáson, kialakulóban lévőnek látszott a bizalom, miszerint itt is helyükre kerülnek a dolgok. Ilyen körülmények között nem állhattunk szóba egy zsarolóval, erkölcsi kategóriaként kezeltük a dolgot. Miután mégis megtörtént a Mikó újraállamosítása, felajánlottam a lemondásomat, döntsön a közösség, érdemesnek tart-e arra, hogy folytassam a püspöki szolgálatomat. A tábornoknak tudnia kell, van-e hadsereg mögötte. Száz százalékban erősítettek meg. Jelzésértékűnek szántam azt is, hogy lemondtam a négyezer eurós államsegélyről, azt mondtam, ha mi olyan egyház vagyunk, amely csalt, lopott, akkor annak a püspöke nem érdemli meg, hogy segélyt vagy segítséget kapjon a román államtól. Máig erkölcsi kérdésként kezeltem a dolgot.

– Feltételezem, hogy a hat évvel ezelőtti harmadik választás már puszta formaság volt...  
– Korántsem, az érvényben lévő szabályunk szerint 65 év volt a lelkészi korhatár. Amikor 2017-ben az erdélyi egyházkerület hatalmas, 26 milliárd forintos támogatást kapott az anyaországtól, személyesen vállaltam a felelősséget a megpályázott projektek végigviteléért. Szívem szerint már másra bíztam volna az egyházkerület irányítását, de nem lehetett, a közösségem is azt mondta, maradnom kell. Így történt, hogy a zsinat 70 évre emelte fel a korhatárt, majd jött a választás, ahol mindössze két szavazat volt ellenem, abból egyik az enyém. 2024. január 31-én betöltöttem a 70. életévemet, a mandátumom viszont csak decemberben járt le. A szabályaink úgy szólnak, hogy ha a püspök meghal vagy nyugdíjba megy, egy hónapon belül választást kell kiírni, a procedúra pedig eltart fél évig. Ebben az ütemben júniusban lett volna új püspök, de csak három-négy hónapra, következett ugyanis az általános választás. A ciklus lejártával ugyanakkor a 15 egyházmegyéből tízben teljesen új vezetőséget választottak, arra meg semmilyen garancia nem volt, hogy az új felállásban a júniusban megválasztott püspököt decemberben is megválasztják. A zsinat végül meghosszabbította a mandátumomat az általános választásig, így maradhattam a helyemen a közelmúltig.

A kolozsvári kibúcsúztatón. Fotó: Facebook / Erdélyi Református Egyházkerület. Kiss Gábor felvétele

– Meddig tartott a mikós válság okozta elbizonytalanodás? Hogyan él a sokk óta a református egyház, a lelkésztársadalom?
– A veszteségnek a hatása rám, de mindenkire nézve is jelentősnek mondható. Kétségtelenül megtört a 90-es években, még az uniós csatlakozás előtt bennünk kialakult bizalom és lendület, ugyanakkor megerősített abban, hogy a vészjelzőinket nem kikapcsolva kell tovább élnünk. Visszafogottságra, öncenzúrára kötelezett ez az idő, hiszen azzal kellett szembesülnünk, hogy hasonló esetek bármikor előfordulhatnak. De az is megérlelődött bennem, hogy miközben harcolunk, tesszük a dolgunkat, valami újat kell létrehoznunk. Elérkezett az igazi felismerések és a lehetőségek kombinációja, a 2010-es évektől kezdődően már lehetett tervezni, megfogalmazni, hogy a megmaradás érdekében az erdélyi magyaroknak milyen intézményi rendszerben kell élniük az elkövetkező időben. Az elmúlt évtized megújító vagy éppen újrateremtő megvalósításai láttán ma mindenki csodáról beszél. A reménység és a hit újra megkapta azokat az Istentől kapott jegyeket, amelyek bizonyos fokig visszaadták a hitet.

– Arra van válasz, hogy a magyar kormány miért éppen az egyházat, az Erdélyi Református Egyházkerületet, Kató Béla püspököt választotta az elmúlt évtized hatalmas ívű projektjeinek lebonyolítójává?
– Erről nyilván elsősorban a döntéshozókat kellene megkérdezni, de természetesen nekem is van rá egyfajta, talán elfogadható magyarázatom. Mindenekelőtt az anyaország, személyesen a miniszterelnök a legfőbb stabilitási tényezőként értékelte a határon túli egyházakat, velük keresték a partnerséget. Nekem talán mindenkivel szembeni előnyöm volt, hogy volt némi előéletem, amelyről már Európában is sokan tudtak. Többen ajánlottak mint olyan embert, aki egy-egy megkeresésre nem azt mondta, hogy nem lehet, hanem azt, hogy lehet, de bizonyos körülményeknek így kell alakulniuk. Úgy lehettem partner, hogy nem egyszerűen a mások gondolatait hajtottam végre, hanem a sajátomat támogattam meg azzal, ami kintről érkezik. Némi túlzással, egy idő után mindenki velem akart beszélni, tőlem akart valamit, lássuk, mit szólok hozzá, mit javaslok. Bebizonyosodott, hogy ha az ember az életével bizonyít dolgokat, annak előbb-utóbb hatása van. A jelenleg is tartó együttműködés a Fidesz kormányra kerülésével kezdődött. A magyar kormány eleve az egyházat tekintette „volt, van, lesz” típusú intézménynek, benne pedig a partnerségre alkalmas embereket keresték. Egy 2017-es adventi vacsorára vaskos dokumentációval érkeztem, és ez az érv döntőnek bizonyult a témában. Miközben azt vallom, hogy az egyház soha nem alakíthat ki pró, sem pedig ellenzéki viszonyt, minden olyan kezdeményezést alakítani és támogatni kell, amelyik tulajdonképp a te programodat hajtja végre, azaz Jézus Krisztus programját: az elűzött, a szegény, a kisebbségben lévők támogatását.

– Mellőzve a részletekbe menő leltár készítését, hogyan vázolná fel az elmúlt bő évtized magyarságépítő, megtartó, konszolidáló tevékenységének ívét?
– Hamar rájöttem, hogy bármiről beszélünk – gazdagságról, kultúráról, művelődésről, iskoláról –, minden elengedhetetlen és szerves része annak, hogy ép, egészséges társadalmat és embert formáljunk, neveljünk. Egyházkerületi szinten végképp az ifjúság kérdése lett a zászlóshajónk: mindent meg kell próbálni annak érdekében, hogy bölcsődétől a szakiskoláig és egyetemig minden és mindenki belekerüljön a tevékenységünk hatósugarába. A mai napig vallom, hogy valamennyi, magyar szülőtől származó gyermek sorsát nyomon kell követni, ellenkező esetben az egyházunk léte is veszélyben forog. Akikre nem figyelünk, épp azáltal fogynak el, hogy elfelejtik az anyanyelvüket, és már nem tudnak a közösséghez kapcsolódni. A fiatalság nevelése persze nem légüres térben zajlik, hanem elsősorban a családban, amely bizonyos gazdasági és kulturális környezetben él. Ha nem fejlesztjük ezeket, rossz irányba gettósodik a történet, elfogynak azok a lehetőségek, amelyek révén az egyik intézményből a másikba lépő fiatal otthonosan érezze magát. Minden területen intézményt kell építenünk, így jött létre a Kolozsvári Magyar Opera előadóműhelye, a Bánffy Miklós-ház, az apahidai raktárak, az ajtonyi lakópark, és tavasszal készülünk átadni az egymillió kötetet befogadó gyűjtőkönyvtárat. Közben meg korábban elképzelhetetlen dolgokra is gondolnunk kellett. Tordán például föld alá építettünk egy tornatermet, sehol sincs ilyen a világon, hatósági engedély hiányában a református templom mellett hoztuk létre a Jósika Miklós Líceum föld alatti tornatermét. Hasonlóan büszkék lehetünk arra is, amit Nagyenyedért tettünk. Visszaszereztük, visszavettük a régi tanári lakások utcáját, újjáépítettük, átépítettük az egész utcát. Megmaradni, fennmaradni, megőrizni az identitást, intézményrendszert kiépíteni, ezek a célok vezéreltek bennünket. Sok nehéz döntést kellett hoznom, talán sokkal többet is tehettem volna, de mindig mérlegelnem kellett, átléphetem-e azt a vörös vonalat.

A kolozsvári kibúcsúztatón. Fotó: Facebook / Erdélyi Református Egyházkerület. Kiss Gábor felvétele

– Mit gondol, mi lesz az új püspök, a többé-kevésbé ön által kinevelt utód, Kolumbán Vilmos irányítása alatt kezdődő holnaptól? Meddig terjed a nagy fa árnyéka?
– Valóban nyilvánosan és tudatosan felvállaltam ezt a folyamatot, Kolumbán Vilmost nagyon megterheltem, mindent próbáltam átadni, derüljön ki róla, alkalmas-e a tisztségre. A végső döntés természetesen a közösségé volt, és mindent elmond az egyhangú megválasztása. Az utóbbi tizenkét év eredményessége épp a választó közgyűlésben tükröződött, hogy sikerült ilyen mértékben egybetartani a közösséget, hogy hittek bennem, jöttek utánam. Ilyenkor mindig hárul rám felelősség, én azonban ezt felvállalom, miközben tudom, hogy nem lesz könnyű, a mai helyzetben másik világ kezdődik. Nem akarok árnyékot tartani, február elsején felszenteljük az új püspököt, de én már januárban átadom a tennivalókat. Ha majd kérdez, mindig jelen leszek, de abban vagyok érdekelt, hogy ő növekedjék, hogy értékeljék a munkáját. Mivel azonban nincs két egyforma ember és két egyforma korszak, ne várja senki, hogy ugyanaz folytatódjon, ami eddig volt. A síneket leraktuk, az irányokat megfogalmaztuk, a közösen összerakott koncepciót viszont mindig meg kell tölteni lélekkel, erővel, munkával.

– Egy hasonlóan összetett feladatkörből ki lehet lépni csak úgy? Milyen szerepben láthatjuk a továbbiakban Kató Bélát?
– Január elsejétől sehol nem szolgálok, csak ha a püspök megkéri, hogy helyettesítsem. A szolgálatot minden szempontból letettem az Úristen előtt is, magamban is. Az egyházi munkához nem kötődő feladataimat azonban igyekszem ellátni, elsősorban az egyetem, a Sapientia ügyét sorolom ide. Azt a munkát nagyon korán, Tonk Sándor halála után kellett átvennem, lassan már ez is negyedszázados múltra tekint vissza. Az egyetem finanszírozása a kuratórium feladata, az emberi minőséget viszont változatlanul keresni, alakítani kell, ezért aztán szeretnék többet lenni a tanárokkal, a diákokkal, hátha el lehet magyarázni nekik az élet értelmét, lelkesíteni, kitartásra biztatni őket. Azt szeretném, ha Sepsiszentgyörgyön is mindenki a magáénak érezné majd a campusépítéssel kezdődő megvalósítást, amelyről már most biztosan állíthatom, hogy mindenki a csodájára fog járni. Az alapítványnál négyévente tartanak választást, én tavaly kaptam bizalmat, szeretném, ha a ciklus végére befejeződne a szentgyörgyi campus építése, ez egy másik fontos határidő az életemben. Nagyon nem szeretném, ha utódlási gondok merülnének fel, de ez sokkal nagyobb egység, miközben a feladatteljesítésnek vannak szellemi és fizikai, egészségbeli feltételei is.

– Jut idő a nagypapaszerepre is?
– Nagyon készülök rá, itt élnek az unokáim a városban, és én őszintén szeretném megtalálni, miben segíthetnék, vagy elmondhatnék nekik olyasmit, amit csak én tudok elmondani. Például azt, hogy a bennünket megtartó hitnek kell lennie a legerősebbnek, mindig ez vezetett az életemben. Erre tanítottak otthon, ez ivódott belém, erről beszéltem, ettől vagyok kiegyensúlyozott és nyugodt. Minden úgy fog történni az életünkben, ahogy az Úristen akarja. Persze észre kell venni a lehetőségeket, a jeleket. Figyelni és tanulni kell, és akkor a legjobbat fogjuk megtalálni.

– Idén karácsonykor hová készül istentiszteletre? Még ha prédikálni nem is fog…
– A vártemplomba megyek, amelyet egy picit igyekeztem előkészíttetni az öregségemre, a váron belül megvan már a sírhelyem is. Úgy gondolom, a közösség megerősítése szempontjából annak is van jelentősége, hogy hol pihen egy püspök teste. Miközben gyakran sétáltam Kolozsváron a Házsongárdi temetőben, ahol az elődeim egy része pihen, sokszor gondoltam arra, hogy Háromszék mégis Háromszék marad örökre. Azt mondtam, ha elfogadnak, ide adom magam, itt lesz a testem végső nyughelye. Aztán, ahogy az Úristen dönt a hol, hogyan mikéntjéről.

Kató Béla
Az Erdélyi Református Egyházkerület leköszönő püspöke 2012 óta tölti be hivatalát. Az orbaiszéki Barátoson született 1954. január 31-én. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988-tól Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után létrehozta a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől a testület elnöke. Díjai, kitüntetései: a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdem­érme (2004), az Európai Parlament Európa Polgára díja (2012), Külhoni Magyarságért Díj (2017), a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2021), a Magyar Érdemrend nagykeresztje (2024). Két gyermek apja, három unoka nagyapja.