Élénk síélet volt Sepsiszentgyörgyön

Természetesen rögtön érdeklődtem az itteni síéletről. Voltak legendás sportolók (Stefán Laci, Sándor Zoli, Kádár Pista, a Pető testvérek), és akkoriban alakult meg a megyei síkomisszió Szabó Zoltán vezetésével (visszaemlékezéseit 2023 februárjában közölte a Háromszék). A 80-as évek elejétől jómagam voltam az elnök, de pontosan nem emlékszem az évre, mert annyira csapatban dolgoztunk. Csodálatos csapat volt! Egység, tettrekészség, odaadás és kitartás jellemezte e társaságot, barátok voltunk és maradtunk. Hóban, fagyban helytállt mindenki zokszó nélkül, és ki-ki a maga szakterületén, a beosztása, a kapcsolatai, a munkahelye révén harcolt ki pénzügyi támogatást vagy tetemes tárgyi segítséget a síszakosztálynak. Ennek anyagi értékét fel sem lehet mérni; így sikerült a Pacéra síliftet szerezni és azt közmunkával felépíteni, a kommandói pályát rendbe hozni és sílifttel ellátni, utóbbit Tömöri Géza egykori országos élvonalbeli síző, Mikovéni Levente akkori polgármester és mások segítségével. Senki se haragudjon meg, ha nem említem név szerint, mert igazából egy egységes síimádó csapatról szeretnék szólni; sajnos a korral sok apró részlet feledésbe merül vagy megszépül, ha valaki esetleg másképp emlékszik, ne vessen követ rám.

A sízés iránti igény nőttön nőtt. A Sportiskola keretein belül pár lelkes sportember (Román Vili, Csoma Sándor, Benedek Ferenc) kezdeményezésére beindult egy gyermekcsoport, mely meghatározó tényezővé nőtte ki magát az évek során; több felnőtt is kedvet kapott ehhez a csodálatos sporthoz. Először Benedek Ferenc, majd Köpe Endre keze alatt, utána Orbán István és Simon József irányításával folyt a gyermek- és ifjúsági sí versenysport. Az amatőrök tábora is növekedett. Létezett egy lelkes sízőgárda a textilgyárban, akik közül sokan benne voltak az SK-ban is. Minden évben megrendeztük a Textil Kupát 40–50 fős részvétellel; ennek lebonyolítását fokozatosan vette át az SK, amelynek kitartó és szervezett munkáját lassan komoly tekintély övezte. Az 1980-as években minden hivatalos megyei síverseny kizárólag az SK-n keresztül zajlott, amit a résztvevők és a hivatalos szervek is köszönettel és elismeréssel nyugtáztak.

A Pacé azonban már túl kicsinek bizonyult, és a hóviszonyok is elég korlátozottak voltak, ezért új sípályák keresésébe kezdtünk. Így választottuk Sugásfürdőt. Már 1972-ben elindult egy lelkes csapat (köztük Sándor Csaba, Csutak Pista, Krausz Vili, Kovács Bélu, Donáth Feri, Péter Karcsi és jómagam) a lejtőt megnézni és kijelölni. Később még két hasonló akciót szerveztünk, ám minden protekció dacára sikertelenül, mert a kiszemelt hely erdészeti területnek volt nyilvánítva, nem volt lehetőség irtásra, pályaépítésre. (Szerk. megj.: végül 1989-re mégis megvalósult az első sugásfürdői sípálya.)
 

Pályaépítés a nyolcvanas években

A sok sikertelen sugásfürdői próbálkozás után, 1984-ben a Megyei Sporttanács évi közgyűlésén, az SK beszámolója kapcsán kihangsúlyoztam igényünket egy megfelelő sípályára, remélve, hogy ezen a magas fórumon valaki csak meghallja. Nem is alaptalanul, mert Rab István első titkár (ez volt a megye első emberének a címe akkoriban) azt válaszolta plénumban, hogy keressünk egy megfelelő helyet, ő majd támogatni fog. Bár akkortájt nem sok hitelük volt az ilyen ígéreteknek, ez esetben alaptalan volt a pesszimizmusunk: ,,Rab elvtárs” nem csupán az ígéretét tartotta be, sokkal többet segített, mint amire józan ésszel számíthattunk. Igaz, hogy mindig egy lépéssel előre gondolkodtunk.

1985 kora tavaszán felhívott Benedek Feri, hogy ,,találtunk egy jó pályát” Málnáson. Nahát akkor, ahogy a medve barátunk mondá, vágjunk bele Málnásba! Autóba ültünk ketten és kimentünk helyszínelni. Hazajövet első utam a kataszteri hivatalba vezetett, ahol megtudtam, hogy az általunk kiszemelt, 1000 méter hosszú lejtő községi legelő. Egyenesen a legelőfeljavító vállalathoz mentem, ahol pár órás beszélgetés után megtaláltuk az igazgatóval a lehetőséget, hogy rövidesen megkezdjék a kitisztítását, feljavítását, azaz alkalmassá tegyék a sípálya kialakítására.

Annak idején sok lelkes fiatal természetjáró, sportszerető szakember dolgozott a megyei tervezőintézetben, akik csodálatos munkát végeztek, és nagyon gyorsan: pár hét alatt elkészült a terv a topográfiai felmérésekkel együtt. Egy gyönyörű makettet is készítettek, ami meggyőző munkánk leghatásosabb eszköze lett, mert – nagyon jó érzékkel – egy sportkomplexumot is megálmodtak a sípálya mellé, kis menedékházzal, kézilabdapályával, mely kapósabbá tette tervünket.

A fentiek birtokában jelentkeztünk Rab Istvánnál, azonnal fogadott. Tudattuk vele, hogy megvan a pálya. Mondta, hogy kéne valami konkrét rajz. Amikor megmutattuk a dokumentációt és mondtuk, hogy van egy makett is, azonnal lejött a Sporttanácshoz, és egy órán belül már útban is voltunk Málnásra. Ezek után peregtek a dolgok. Egy héten belül Rab István összehívta a megye összes igazgatóját a Kisipari Termelőszövetkezetek Uniójának (UJCM) vendégházába Málnásfürdőn. A makett ott állt középen. Miután ismertettem elképzeléseinket, R. I. felállt és rám mutatott: ,,amit Jordáky elvtárs kér önöktől, azt mind meg kell adni!”

Betonelemek az út mentén, mielőtt felkanyarodnánk a pályára. Az egykori híd elemei lennének?

És meglepetésemre így is történt. A legelőfeljavító vállalat elkezdte a pályatisztítást. A baróti bányavállalat elvállalta a magasfeszültség felvezetését öt km távolságon Málnásfaluból a pályáig – abban az időben, amikor gyermekeink petróleumlámpa vagy traktorakkumulátorok által szolgáltatott fény mellett tanultak esténként. Persze ehhez is kellett egy hivatalos terv, melyet szintén a tervezők készítettek el semmi idő alatt, de mikor a kezembe adták, szomorúan mondták, hogy a finanszírozás megnyitása minimum két év; nagyot néztek, amikor két és fél óra múlva megjelentem náluk minden jóváhagyással. A faipari vállalat (IFET) építette, javítgatta az utat, az építő vállalat (IJCM) hidat emelt (a cégvezetők szinte minden gyermeke sízett, lelkesen segítettek mindig, amikor kértük, a pacéi síliftházat is ők húzták fel). Csíkszeredai síbarátainktól megszereztük az általuk tervezett sílift műszaki rajzát, ennek alapján a kézdivásárhelyi csavargyár elkezdte gyártani a vaselemeket, az autóvillamossági vállalat (IAEA) adta a villanymotort, Sándor Csaba és Péter Karcsi intézte a reduktort, a sodronyt az IFET biztosította.

Véletlenül megtudtam, hogy a szentgyörgyi vámhivatal elkobozott egy garázsnak szánt fotocella-berendezést. Mivel a vám a pénzügyminisztériumhoz tartozott, ahol én is alkalmazott voltam, sikerült kitalpalnom, hogy a sporttanács igényelhesse ki a szerkentyűt, és meg is kapta, onnan pedig az SK-hoz került. A gépgyárban (IMASA) dolgozott egy nagyon ügyes szakember, aki elvállalta a versenyekhez szükséges elektronikus időmérő szerkezet elkészítését. A többi alkatrészért és az összeszerelésért két színes tévét kellett szereznünk (akkoriban ezekhez is csak a párt jóváhagyásával lehetett hozzájutni, nekem nem is volt színes tévém), de a miénk volt az országban a második elektronikus időmérő rendszer (az elsőt a kolozsváriak készítették). Az induló szerkezetet Kovács Jóska, Sándor Csaba és Péter Karcsi varázsolta össze, a távvezérlési kábeleket Szőke Öcsi révén a postáról szereztük. Megterveztük (Romániában elsőként) a rugós kapukat; a rugókat szebeni pénzügyes kollégáim segítségével a kudzsiri gyárból kaptuk, a műanyag botokat Brassóból vagy Szebenből szereztük.
 

Országos verseny a faluvégen

A munkálatok olyan fantasztikus ütemben folytak, hogy 1986 tavaszán beadtuk az országos síszövetségnek a pálya hitelesítéséhez szükséges dokumentációt. 1986 nyarán ez is meglett, az ezt követő versenynaptárba, 1987 februárjára pedig már be is jegyezték az új málnási sípályát egy országos ifjúsági verseny helyszíneként. Nem állítom, hogy nem izgultunk, de bíztunk a csapatban, és beigazolódott, hogy nem alaptalanul.

A versenyre speciális dúralumínium rudakat szereztünk a vidombáki repülőgyárból. Az érkező kapu rúdjaira a sárga sátorvászonnal bevont szivacsos védőborítást a textilgyár készítette. Szintén ők adták a versenyzők számozott mellényeit és a kapuzászlókat is a Cupa Malnaș és az Intr. Textil Oltul felirattal; a szponzor nevének feltüntetésével is elsők voltunk az országban.

A verseny közeledtével a málnási néptanács és a mezőgazdasági termelőszövetkezet két fabódét rittyentett a pálya aljára, és még a verseny előtt sikerült hitelesítenünk a megyei szinten már levizsgázott és bejegyzett síbírói testületet, így mindenki a föderáció által is jegyzett országos síbírói minősítést kapott.

Mindez nem volt épp ilyen egyszerű, de a rengeteg utánajárás, intézkedés, szilvapálinka, bárány, színes tévé, telefonhívás, na meg az említett málnásfürdői háttér eredményre vezetett. Sítanáraink és kollégáik szerte az országból szakmai tanácsokkal, valamint a síszövetséggel való jó kapcsolataik révén segítettek sokat.

És megvolt a verseny! Jól sikerült, dicséretet is kaptunk érte. Pedig nem ment minden zökkenőmentesen. A mínusz 30 fok bizony próbára tett: a torjai szállodából a pályára szállító busz és Kovács Jóska kapubíró lábujja lefagyott, az időmérő áramforrásai meg-megvicceltek, de álltuk a sarat, és ráadásul a gyermekeink is jól szerepeltek!

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a siker kulcsa a CSAPAT volt! És így az idő távlatából kimondhatatlan örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy ilyen közösségben vállalhattam a csapatkapitány szerepét. Mindig is szívesen gondolok vissza azokra az időkre, és köszönettel tartozom értük!

Amikor 1987. december 12-én kb. 30-an kiástuk a sílift oszlopainak a gödröket, már nagyjából eldöntöttük, hogy disszidálunk. Az oszlopokat egy málnási ház udvarán helyeztük el, ahonnan idővel lassan eltűntek. De merem remélni, hogy lelkes munkánk, elképzeléseink nem vesznek kárba, nem álmodtunk hiába, és fognak még sízni a málnási pályán a gyermekeink, unokáink!

Jordáky Béla