A Niceai Hitvallás 1700. évfordulóján az ökumenikus imahét fő kérdése az volt: keresztyénekként mit hiszünk, mit vallunk ma. Hiszen 1700 évvel ezelőtt a keresztyének hitbeli kérdésekkel, zavarodottsággal, nehézségekkel küzdöttek, mégis e küzdelmeken felülemelkedve képesek voltak közösen megvallani hitüket. Ma mint különböző felekezeti hátterű hívek gyakran érezzük ezt a nehézséget, mégis igyekszünk az apró eltérésektől eltekintve arra figyelni, ami a legfontosabb: a keresztség által mindannyian Jézus Krisztushoz tartozunk, aki közöttünk volt, van és lesz.

Az idei ökumenikus imahét lelki-szellemi útmutatását a bosei (Olaszország) monasztikus közösség szerzetesei ajánlották és dolgozták ki a János 11,17-27 alapján, különösen nyomatékosítva a 26. verset: „…aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” A Jézus és Márta közötti párbeszédben az evangélista által megörökített súlyos kérdésre Márta a következőképpen válaszol: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.”

A tíz este során tehát hitünk fő tételeit vizsgáltuk meg. Beszéltünk a teremtő és gondviselő Istenről, a teremtett világról, a Fiúról, aki emberi testben közénk jött, szenvedett, meghalt majd feltámadott, a Szentlélekről, a hívők közösségéről, a keresztség fontosságáról, és az eljövendő örök élet várásáról.

Ahogyan előző években, az imahétnek karitatív üzenete is volt idén is, hiszen minden este az összegyűlt perselypénzt jótékonysági célra ajánlottuk fel. Idén a teljes összeget Dezső András Csaba családjának megsegítésére fordítottuk, aki a rákkal folytatott hosszas küzdelem után, két hónappal ezelőtt visszatért Teremtőjéhez. A betegség és kezelés teljesen kimerítette a család anyagi és lelki erőforrásait. Két gyermek: egy 13 éves lány és egy 8 éves kisfiú maradt árván. Támogatásunkkal nemcsak az volt a célunk, hogy az anyagi nehézségeiken enyhítsünk, hanem az is, hogy megtapasztalják a közösség támogató erejét.

A városi ökumenikus imatized vasárnap este a belvárosi református templomban zárult azzal a reménységgel, hogy jövő évben ugyanilyen formában ismét találkozhatunk. Sepsiszentgyörgyön lezárult ugyan, sok településen, különböző felekezetekben, gyülekezetekben viszont éppen most folynak vagy hamarosan kezdődnek ezek az alkalmak, melyekre a helybéli lelkészek szeretettel hívnak és várnak minden érdeklődőt. Hisszük, hogy minden egyes ilyen istentisztelet lelkeket tápláló, közösségeket formáló, életeket felrázó alkalom lehet mindannyiunk életében.

Marosi Tünde