Kevés olyan embert ismerek, akik oly hangyaszorgalommal gyűjtenek be mindent, ami szülőhelyükkel kapcsolatos, mint a szentivánlaborfalvi Német-Kányádi Mihály. S ebben a mindenben benne vannak a történelmi eseményfoszlányok, győzelmek és megfutamodások, építkezések és rombolások, soha nem lankadó munkaláz és önfeledt szórakozás, keresztelők és temetések. Ott áll a híd, át a Feketeügy folyón, amely nem csupán kilométerekkel rövidíti le a mezőre jutást, de visszahozza a kedvét azoknak is a mezei munkához, akik már-már hátat fordítottak volna mindannak, ami a vizes akadályon túl van. Persze, ezek csak felvillanások abból a mérhetetlenül hosszúra nyúlt listából, amelyet írásom hőse a kezembe nyomott azzal a meghagyással, hogy lássam magam is, mi mindenre volt képes a születésétől eltelt nyolcvannyolc esztendő alatt. S Istenem, mi minden maradt még hátra!

Igazi kora tavasz volt, amikor 1936. február 7-én megszületett, s hogy tényleg jó volt az idő, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy miközben ő a világra jött, édesapja éppen tavaszi szántást végzett. Lehet, ez is magyarázata lehet annak, hogy bármilyen körülmények is csábították, soha nem tette le kezéből a kaszát és a villát, soha nem állt üresen az istálló, percig sem maradt parlagon a termőföld. Akkor sem, amikor a falusi ember hátrányára fordult a világ kereke, s a földet, amelyet magáénak tudott, mások birtokolták. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert amikor a középiskola, majd pedig már deresedő fejjel a főiskola padjait koptatta, pillanatra sem szűnt meg a legtávolabbi helyeken sem földközelben lenni. Az ő, de éppen mások kezébe került földjei közelében.

Természetes volt, hogy első útja a falusi iskola után Kézdivásárhelyre, a Mezőgazdasági Műszaki Technikumba vezetett. Bizonyára sok minden ráragadhatott, mert fiatalon a községi néptanács mezőgazdasági szakirányítója lett. Útépítés, pallójavítás, tagosítás fért bele abba a szűk időszakba, amelyet a katonaságig itt töltött. És következett a hadsereg, betegség, gyenge koszt, fűtetlen háló. S micsoda előrejelzése a sorsnak: Krajováról Bukarestbe vezényelték, egyenesen az Apărarea patriei (Honvédelem) című újság őrző szakaszának lett a parancsnoka s egyben irodatiszt. Hogy ez mit jelent, nehéz elmagyarázni, de annyi biztos, hogy ő tartotta a kapcsolatot a szerkesztőség és a nyomda között, s évtizedek múlva talán éppen ez játszott közre abban, hogy tollat vett a kezébe, és sok száz újságcikkel tájékoztatta az olvasókat a jó dolgokról, melyek a faluban, a világban történnek, de a rosszakról is, ami miatt időnként felhők is gyülekeztek. S itt mindjárt el is árulom, hogy a híradások, a sokszor haraggal telt cikkek mellett egyre-másra születtek a könyvek, amelyek bőven kibeszélik szülőfaluja örömeit, bánatait; féltve őrzött családi események villannak fel, s ezek meggyőznek arról, hogy nem csupán egy igazi mezőgazdasági szakértő lép elénk, hanem a faluközösségre figyelő, a település múltját és jelenét bátran feltáró, falusfeleinek, de különösen a fiataloknak eligazítást nyújtó szándékkal felvértezett közösségi vezető.

Tallózom a sok, említésre mindenképp érdemes, mások által is emlegetett tettek között. Annyi van belőlük, hogy a jelenleginél jóval kiadósabb, sokkal bővebb beszámolóra lenne szükség annak érzékeltetésére: Kányádi Mihály számára soha nem kellett felhúzni az ébresztőórát, s figyelmeztetésre sem volt szükség, ha valahol valamiért neki kellett lépnie. Mesélni tud a hírneves szentiváni malom felfuttatásáról, amelyet aztán oly csalárdan buktattak meg kapzsi lények; beszél a vándorló kőszikláról, amelyet legendába szőttek kíváncsi és mesélő kedvű helybeliek; elkerülhetetlenül szóba kerül a tanintézetek helyzete, de az egyházi javak karbantartása is, a kereskedelmi és ipari tevékenység megélénkülése; a faluközösség dicséreteként említi, hogy egyre népszerűbb a szentiváni kürtőskalács, de a virágkertészet is.

És hiába kényszerítették nyugdíjba az egymást megállíthatatlanul követő évek, Kányádi Mihály nem lankad. Legavatottabb ismerője a falu mindennapjainak, múltbeli és jelenkori életének. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy legalább négy könyvének elbírálását bízta rám, s ezek közül talán legjelesebb a község, azaz az ikerfalu monográfiája, története és jelen sorsa, jövőbeli kilátásai. A múltba tekint vissza, de a jövő felé mutat az a közel negyven kopjafa, melyek valóságos erdőt képeznek a temető bejáratánál, s vallomásként, bizonyító erőként hordozzák az üzenetet: kiváló emberek lakták mindig ezt a helységet, s közülük is kiemelkedtek azok, akiknek nevét rávésték ezekre a kopjafákra. Az immár nem érdekes, hogy mennyi idejébe, pénzébe, veszekedésébe, meggyőző munkájába került ez az ötletgazdának és végrehajtónak, a lényeg az, hogy a kopjafák felállításakor, felavatásakor a felnőttek mellett ott voltak a falubeli fiatalok, akik az alkalomra elkészült kiadvány szétosztásában is segítő kezet nyújtottak. Tudják, megérezték, hogy az idősödő, de a jelenben élő és jövőre is gondoló Misi bácsi az ő holnapi lépteikhez is előkészíti az ösvényt. Ehhez mindjárt ott van az otthon beindított kis magánmúzeuma, amelyben helyet kaptak a jellegzetes mezőgazdasági eszközök, olyanok is, melyeket a mai ifjak nem ismerhetnek. És olvasnivaló is akad, a mintegy másfél ezernyi könyv, kiadvány önmagát kínálja.

Péter Sándor