Érthetetlen meglepődés

Az európai meglepődés valójában érthetetlen: az elmúlt néhány hónap minden fejleménye és politikai nyilatkozata arról szólt, hogy Trump és Putyin nemcsak hogy beszélni, de találkozni is fog egymással. Azt követően pedig jöhetnek a tárgyalások (amelyek még egyébként semmi garanciát nem jelentenek arra, hogy a végén béke születik, de önmagában fontos, hogy elinduljanak). Tehát, ha a meglepetés abból fakad, hogy az európai vezetők arra számítottak, hogy mindebből mégsem lesz semmi, akkor ez óriási politikai és stratégiai hiba. Ha mégis számítottak rá, de inkább nem vettek róla tudomást, az pedig már egy másik kérdés.

Trump valójában pontosan úgy cselekszik, mint egy politikai realista politikus, és ebben az esetben igencsak következetes politikát folytat. 2025-re, egy héttel a háború harmadik évfordulója előtt három teljesen evidens megállapítás tehető:

1. Az Ukrajna számára elmúlt három évben adott nyugati katonai segítséggel nem lehet katonai vereséget mérni Oroszországra. A területek felszabadításáról szóló ukrán célok ezzel nem teljesíthetőek. Oroszország feltartóztatásához a nyugati támogatás elegendő volt, ellentámadáshoz már nem.

2. Amennyiben a Nyugat mégis katonai vereséget szeretne mérni Oroszországra (Ukrajna területén), ahhoz az eddiginél jóval több katonai eszközre és támogatásra lenne szükség. Azonban az elmúlt évek egyértelműen megmutatták, hogy a nyugati demokratikus társadalmak erre nem hajlandóak. Biztonsági okok miatt sem (félelem Oroszországtól mint nukleáris hatalomtól), és gazdasági okok miatt sem (a nagyobb támogatás és szerepvállalás még nagyobb gazdasági terheket is jelent, amit az elmúlt években egyébként is nehéz gazdasági helyzetbe jutott nyugati lakosság nem fog tolerálni). Olaf Scholz német kancellár (a jövő heti választásokig) most Münchenben kerek perec megmondta, hogy az amerikaiak által elvárt katonai költségvetési emelések a német gazdaság összeomlását okoznák. Akkor hogyan akarták elérni Oroszország vereségét Ukrajna támogatása által?

3. A fenti két megállapításból egyenesen következik, hogy itt nem lesz orosz katonai vereség, sem összeomlás, vagyis a jövőbeni béke elképzelhetetlen az oroszok részvétele nélkül, tetszik ez nekünk vagy sem. Vagyis, ha nem mérünk rá vereséget (márpedig ennek most jelenleg kicsi az esélye), akkor az agresszor, a háborút elindító ország vezetője is ott lesz a tárgyalóasztalnál. Ebben a helyzetben pedig teljesen hatástalan és értelmetlen, ha arról kiabálunk, hogy az agresszorral nem tárgyalunk, vagy ha ultimátumokat állítunk fel. A geopolitikai realitás jelenleg mást mutat.

Elszalasztott lehetőségek

Megjegyzem, a helyzet azért nem nézett ki így az elejétől kezdve. 2022 második felének ukrán sikereit követően valós esély volt 2023 folyamán arra, hogy az oroszok visszaszorítása folytatódni fog, és akkor lehet, hogy 2025-re nem itt tartunk. A további ukrán sikerekhez azonban még több nyugati támogatás kellett volna, illetve az, hogy ez a támogatás minél előbb megtörténjen. Azonban az ukrán ellentámadás nagyjából öt hónapos csúszással tudott elindulni, miután az amerikaiaknál ki is szivárogtak az ukrán tervek, ami miatt újra is kellett gondolni a műveleteket. Az oroszoknak ez a csúszás pont arra volt elég, hogy feltöltsék friss élőerővel a csapataikat, és elkészülhessen a donyecki és zaporizsjai védelmi vonal, amelyen végül meg is tört az ukrán ellentámadás.

Ahogy az elején írtam, a müncheni biztonságpolitikai konferencia előtt az európai vezetőket két dolog lepte meg: hogy Trump milyen hamar felvette a kapcsolatot az orosz vezetéssel (és erről írtam fentebb bővebben, hogy miért), és hogy Európát kihagyják a tárgyalásokból. Az az igazság, hogy az európai vezetők nagyon sokat tehetnek arról, hogy ez így legyen, és igen, abszolút jól érzik, ahogy a dolgok jelenleg állnak, az EU ki lesz hagyva a tárgyalásokból. Az igazság az, hogy az elmúlt egy évben minden lehetőség adott volt hozzá, hogy Európa átvegye a kezdeményezést, és egy asszertív, aktív politikát folytasson. És nem tettünk semmit.

1. 2023 végére az ukrán műveletek egy stratégiai zsákutcába jutottak, és az oroszok átvették a kezdeményezést. Erre lehetett volna reagálni diplomáciai úton (tárgyalásos út kitapogatása), vagy katonai úton (még több fegyver). Azonban az EU még a 2023-as vállalásait sem tudta teljesíteni, pl. a lőszertámogatást illetően, ami végül közel egyéves csúszásban valósult meg.

2. 2024 elején az USA egy választási ciklusba lépett. Minden más leértékelődött, és az amerikai politika egy éven keresztül lényegében csak a hatalmi küzdelemmel törődött, amelynek például az év elején áldozatául is esett Ukrajna az újabb támogatási csomag elfogadásának késlekedése miatt. Az amerikai politikai kampány miatti vákuumot Európának kellett volna betöltenie, és erre közel egy éve volt az európai politikusoknak.

3. 2024 márciusában Oroszországban elnökválasztásokat tartottak. Persze tudjuk, milyen Oroszországban egy választás, de maga az esemény már önmagában is diplomáciai lehetőséget adott volna egy aktív európai fellépésre.

4. Aztán 2024 nyarán Joe Biden leszerepelt az elnökjelölti vitán, majd vissza is lépett. Az új demokrata jelölt pedig még annyi stratégiával sem rendelkezett az orosz–ukrán háborút illetően, mint elődje, és az amerikai kampány még inkább belpolitikai síkra terelődött. Ez a helyzet pedig még inkább magas labdát kínált (volna) az EU számára.

5. Biden visszalépése és Harris indulása jó lehetőséget adott volna az EU vezetőinek arra is, hogy pótolják a korábbi elmaradást, és megfelelő kapcsolatokat építsenek a republikánus elnökjelölttel, Donald Trumppal. Mivel a két jelölt még a hivatalos mérésekben is fej-fej mellett haladt, óriási politikai rövidlátás letenni a voksot csak az egyik vagy a másik jelölt mellett… Mégis ez történt. Magyarország kivételével gyakorlatilag az összes európai ország látványosan mellőzte Trumpot és beállt Kamala Harris mögé.

Akkor mindezek után őszintén csodálkozunk azon, hogy az EU-t kihagyják a tárgyalásokból?

Biztonsági garanciák

Végre valaki nyilvánosan is vállalta az Ukrajnának felajánlott biztonsági garanciákat: az Emmanuel Macron által összehívott franciaországi csúcstalálkozó előtt felszólalt a brit miniszterelnök, Keir Starmer (aki egyébként szintén ott lesz a találkozón). Starmer szerint Nagy-Britannia készen áll arra, hogy ha véget ér a háború Ukrajnában, és megszületik a béke, akkor biztonsági garanciákat nyújtson és békefenntartó katonákat küldjön Ukrajnába.

„Nem mondom ezt könnyelműen. Nagyon mélyen átérzem a felelősséget, amely azzal jár, hogy a brit katonák veszélybe kerülhetnek” – mondta Starmer. „De minden erőfeszítés, amely segít Ukrajna biztonságának garantálásában, egyben kontinensünk és az ország biztonságának garantálását is szolgálja. (…) Ennek a háborúnak a vége, ha eljön, nem válhat csupán átmeneti szünetté, mielőtt Putyin újra támad”.

És ebben tökéletesen igaza van. A legfontosabb kérdés nem az, hogy mi lesz a területi rendezéssel (az is fontos, de másodlagos). A legfontosabb kérdés, hogyan lehetne garantálni Ukrajna biztonságát egy esetleges újabb orosz agressziótól, és ezzel a hosszú távú békét. És ki az, aki hajlandó lenne ebben részt venni.

Az Egyesült Államok például erősen kérdéses ebben az egyenletben, mert bár az amerikai vezetők eddig azt mondták, hogy az európai kontinens biztonságát a békekötés után az európaiakra bíznák (tehát nem vennének részt ebben a biztonsági struktúrában), ugyanakkor, ha részt akarnak kapni az ukrán nyersanyagokból (amiről az elmúlt hetekben vita volt), akkor azt be kell biztosítani, és ahhoz már lehet, hogy katonai erő is szükséges lenne. Vagyis az utóbbi akár amerikai katonai jelenlétet is feltételezne.

Mindenesetre, nyilvánosan eddig csak homályos, kerülő nyilatkozatokat hallottunk a garanciákat illetően. Legutóbb még két hete a németek például azt mondták, hogy gazdasági szempontból nincs realitása egy nagyobb európai katonai kontingensnek Ukrajnában, mert az túl költséges lenne. Olaf Scholz német kancellár például a német RND-nek adott tíz nappal ezelőtti interjújában még azt mondta, hogy német békefenntartókat küldeni Ukrajnába „túl elhamarkodott és helytelen”.

Keir Starmer felajánlása után lehet, elmozdulunk a holtpontról, és konkrét vállalásokat és stratégiát fogunk hallani az európai vezetők részéről, ami garantálná a hosszú távú békét Ukrajnában és Európában.

Bendarzsevszkij Anton

(A szerző külpolitikai elemző, újságíró, a posztszovjet térség szakértője, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány igazgatója)