Az anyám hangjában nem volt semmilyen drámaiság, szomorúság. Inkább valamiféle csodálkozás, értetlenség. Szinte gyermeki kíváncsiság, bármilyen furcsának tűnhet ez. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Nem is emlékszem, hogy mit mondtam, ha egyáltalán mondtam valamit. Szinte hihetetlen, hány év telt el azóta, és hány év, amióta nincs már köztünk. Persze, itt van mindig, csak másként…

Az idő velem sem áll meg, mint ahogy mindenkivel folyamatosan pörög a film. Pár napja abban az épületben akadt dolgom, ahol gyermekkoromban laktunk. Jó gyermekkorom volt, de mi tagadás, legszívesebben az itt töltött évekre emlékszem. Az én filmem is már jó ideje pörög, és nem először caplattam fel ugyanazokon a lépcsőkön, az elmúlt években jártam még ott. Mégis minden alkalommal elérzékenyülök. A minap, szégyen, nem szégyen, a könny is a szemembe szökött. Lehet, hogy ez is a korral jár, az ember könnyebben sír? Míg felértem, annyi minden eszembe jutott, hogy még csodálkoztam is. Nincs annyi lépcső, mint ahány kocka beugrott arról a filmről. Színes, derűs, mozgalmas évek voltak azok. A színház mellett laktunk, két lakrészben. Egyik lakásban a nagyszüleim, a másikban mi. Zajlott arrafelé az élet rendesen, valaki mindig ott kávézott a próbák szünetében, egy tányér leves is kikerült, de nemcsak napközben volt nyitva az ajtó. Engem meg csak azok a lépcsők és még pár méter választott el a színfalaktól, az öltözőktől, ahol aztán sikeresen „megfertőződtem” egy életre. És most megint azok a lépcsők. Mindenesetre, összeszedtem magam, hogy ne bőgve toppanjak be oda, ahol az intéznivalóm akadt. Közben eszembe jutott az a bizonyos kérdés.

Néhány napra rá a konyhaablakból észreveszem, hogy teraszszomszédom pár hetes kislányát ringatja babakocsiban. Kíváncsian kilépek én is. Tökéletes, gyönyörű kis arcot látok (remélem, hogy az addig békésen alvó baba nem az én lelkendező hangomra kezd el sírni), és kibukkan belőlem, hogy „Istenem, az enyémek is voltak ekkorák!” És Isten, bizony!, a tegnap volt az is.

Eszembe jut megint az anyám azzal a kérdéssel. De igazából bennem sincs semmiféle szomorúság, nem érzek nagy drámai viharokat magamban, egyébként is van még dolgom bőven, és remélem, még pörög egy ideig a filmem. És mennyi mindent tudok újranézni az eddig leforgottból, ha csak ezt tenném sem unatkoznék egy percig sem. Persze a mostani eszemmel lehet, hogy okosabban, jobban gazdálkodva bánnék az idővel, de hát ez nem így működik. Közben azt is komolyan gondolom, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan megtörtént. Szeretek időnként belekukkantani ebbe a filmbe, akkor is, ha nem minden kockája rózsaszínű. Ha most tenné fel anyám azt a kérdést, lehet, csak annyit mondanék, hogy abba az egy pillanatba sok minden belefér.

Fotó: Pixabay.com