Azt szinte mondanom sem kell, hogy attól a perctől szívemhez közelebb éreztem a csapatot, büszke voltam a három játékos teljesítményére, s lehettem is, mert nagyot produkáltak, Szabó a kapuban, Lőrincz a hátvédsorban és Kálmán a csatársor tengelyében. Igen, a csatársor tengelyében ő volt a ,,gólfelelős", és nem véletlenül, hiszen a földön, a levegőben egyaránt otthon volt, csodálatosan érezte a kaput.

Teltek-múltak az évek, és mit ad Isten, mindjárt a sportújságíró-karrierem első éveiben itt, Sepsiszentgyörgyön újra találkoztam Antal Kálmánnal és Lőrincz Sándorral. Az én szememben onnan folytatták, ahol abbahagyták. Akárcsak Fogarason, Sepsiszentgyörgyön is a csapat erősségei lettek. Egy viktóriavárosi mérkőzés jelenete ugrik be. A rettenetesen egyenetlen talajon Antal Kálmán a félpályáról indult el a hazaiak kapuja felé, a hepehupás pályán csetlett-botlott, ide-oda pattogott a labda, mögötte két védő kapaszkodott, tépte a mezét, de se visszarántani, se elgáncsolni nem tudták, Kálmán feltartóztathatatlannak bizonyult, meg sem állt a gólig. 1—0-ra győzött Sepsiszentgyörgy. Célratörő, makacsul kitartó focista volt, gólvágó, ha így jobb. Nemcsak a győzelemért, de a saját igazáért is megküzdött, s ha kellett, kemény szavakkal. Ezért is kellett idő előtt megválnia Sepsiszentgyörgytől.

Kézdivásárhelyen otthonra talált, a Vasas színeiben játszva lopta be magát a vargák szívébe. Azok, akik szívvel-lélekkel szerették a város labdarúgósportját, azok értékelni is tudták a jó csatárteljesítményt, melyre Antal Kálmán mindig is képesnek bizonyult. Nem egy idei mérkőzésen elhangzott a lelátón: ezt Antal Kálmán nem hagyta volna ki.

Nem ám... de ez már szigorúan a távoli múlt. Kálmán szó nélkül eltávozott az élők sorából, fiatalon, 65 évesen hagyta itt családját, a futballbarátok körét, az őt körülfonó emlékeket. Megpihent teste szülőfalujának, Maksának temetőjében nyugszik.

Antal Kálmán, pihenj békében.