Minisztereső hullt a Székelyföldre, államfői parancsra hat tárcavezető tette tiszteletét e vidéken. Ők majd ― felső utasításra ― kisegítik a bajból a Székelyföldet, miközben még a pillanatnyi szükségleteinkhez mérten sem tudtak reményt keltő tételeket ígérni.
Némi útjavítást, a tömbházak hőszigetelését, ha erre az önkormányzatokban és lakótársulásokban partnerre találnak. Borvízforrásokat hozatnának rendbe, turisztikai információs központot nyitnának, s ha igaz, némi pénzmagot juttatnának a kommandói kisvasút felújítására. Ion Bazac, az egészségügyi tárca vezetője tűnt a legbőkezűbbnek, minden bizonnyal elszörnyedt azon, amit az évek óta félig romba döntött megyei kórházban látott, s egymillió eurót ígért rendbetételére. Ecaterina Andronescu képlékeny nyilatkozataiból annyit megértettünk, hogy idén nem lesznek új románnyelv-könyvek a magyar gyermekeknek, mert ő nagy oktatási reformot tervez, sorrendben húsz év alatt talán a hatodikat. Ha igaz, amit minden alkalommal siet kijelenteni, nem állnak le az iskolajavítások, az egyetemi campust is folytatják, s év végéig még a harmincszázalékos béremelést is megkapják ― ki-ki érdeme szerint ― a pedagógusok.
A nagy forgalomból annyit látni csupán, parancsra jöttek, néztek szét és utaztak haza Bukarestbe. Összességében a Székelyföldnek juttatandó, annak fejlesztésére szánt pénz, ami a mi adónkból visszaosztott pénz is lenne, aligha haladja meg az utóbbi négyéves szintet, arról meg tudjuk, épp arra volt elég, hogy ez a vidék még jobban le ne maradjon a fejlődésben. Évtizede ismételjük, a Székelyföld a privatizáció nagy vesztese, mindent eladtak, amit el lehetett, s az új gazdák még azt is elkótyavetyélték, ami esetleg fejlesztésre alkalmas lett volna, az infrastrukturális beruházásokból csak csurrant-csöppent, útjaink rosszabbak az országos átlagnál, fürdőhelyeink romban hevernek, rendbetételükre igazán távlatos, nagy tervek nem születtek, az elhíresült, A borvíz útja nevű projekt is csak toldoz-foldoz, igazi nagy változást még ha esetleg a végére járnának, sem eredményez. Munkahely alig van, szégyentelenül alacsonyabbak a bérek az országos átlagnál, s ma még azt sem tudjuk, hogy a válság miként sújt bennünket.
Hatvan-nyolcvan éves lemaradást kellene ennek a régiónak behoznia, de ha egy ilyen nagy léptékű fejlesztés nem bentről indul, nem itt fogan meg, ha nem saját igényeinkhez igazítjuk, s ha nem azért folyamodunk állami támogatásért, hogy felgyorsítsuk annak ütemét, ismét olyan fejlődési útra terelhetnek minket, amilyenre nem vágyunk. A sokéves tunyaság, tétlenség, önelégültség üt vissza azzal, hogy a Székelyföld Băsescu múlékony választási kampányának eszközévé válhat.
