– Melyik az ön legelső „forradalmi” irodalmi élménye?
– Nyolcadikos korom tájékán olvastam először A kőszívű ember fiait. Jókai Mór regényével kapcsolatosan azonban nemcsak ol­vasmányélményem van, hanem másfajta érdekes tapasztalatom is adódott. Nagykárolyban vegyes líceumi osztályba jártam, a román tagozaton három olyan osztálytárssal, akik nem magyarként szorultak át a román tagozatra, és ők is olvasták román fordításban A kőszívű ember fiait. Elsősorban afelől kíváncsiskodtak, hogy valóban létezett-e a Baradlay család? A téma iránti közös érdeklődésünket minden bizonnyal az is fokozta, hogy a határ mentén a magyar tévéadáson nőttünk fel, ezért aztán számunkra akkor is volt március 15-e, amikor Romániában fel sem merülhetett a megemlékezés gondolata.

– Forradalmi ihletettségű volt a Jókai Mór iránti érdeklődése vagy a szülők adták a kezébe a regényt?
– Nem volt rá szükség, elvettem magamnak, a nővérem olvasásban is előttem járt jó példával. A mai fiatalok többnyire úgy gondolják, elég, ha megnézik egy mű filmváltozatát, azzal az eset kipipálva, nagyjából ismerik a cselekményt. Mi nem úgy voltunk vele, bennünk a filmélmény inkább felkeltette az érdeklődést. És hát nem utolsósorban volt egy nagyon jó magyartanárom, Fényi István, ha ő valami címet kiejtett a száján, akár egy mellékmondatban, már rohantam is érte a könyvtárba, ha a könyv nem volt meg az otthoni polcon.

– Belátom, erős általánosítás, miszerint a lányokat kevésbé érdeklik a háborúk és a forradalmak, de önt mégis mi ragadta meg A kőszívű ember fiaiban?
– Elsősorban az emberi karakterek, az, ahogy Jenő feláldozza magát a családjáért. Jókai nagyon tudta a veszteségeket is úgy bemutatni, hogy abból az ember nyer, pozitív érzésekkel jön ki, van benne derű, világgal kapcsolatos optimizmus. Lehet, hogy most azért is kevésbé divatos Jókai, mert épp annak a hite veszett el, hogy bármi történjék, mégiscsak jó irányba haladnak a dolgok. De legalábbis javíthatók. A téma iránti érdeklődésem természetesen később is fennmaradt, elsősorban Petőfi által táplálva, meg hát az egész reformkor révén is. Mert a forradalom nem úgy érkezett, hogy forrófejű fiatalok egyszer csak felébredtek a semmiből, létezett annak egy nagyon szép előkészítő szakasza is. Irodalmi szempontból pedig a romantika olyan korszak volt, amely jócskán hozzájárult a női olvasók emancipálásához. Akkoriban szoktatták rá a nemes lelkű hölgyeket az olvasásra, az érzelmek kifejezésének felerősödése a női olvasókat szólította meg úgy istenigazából.

Jókai Mór Adolf Dauthage fotóján 1872 vagy 1873-ban. Fotó: Wikipedia

– Találunk az irodalomban magyarázatot arra, hogy mitől volt képes a forradalom abba a bámulatos egységbe ötvözni a Magyarországon élő nemzetiségeket, társadalmi osztályokat?
– Abban a korban Európa-szerte a magyarok számítottak a forradalom népének. Délvidéken például a reformkori emancipációs mozgalom, a szabadságharc, annak bűvölete nagyban hozzájárult a svábok asszimilálódási késztetéséhez. A nemzetiségi viszonyok amúgy is igen képlékenyek voltak abban a korszakban. Petőfi például azt mondja az Élet vagy halál című versében, hogy „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én” – miközben tudjuk, hogy nem született magyarnak, de annak érezte magát. Fontos elem a nők és forradalom viszonya. Lebstück Mária, ez az apja révén félig osztrák, félig horvát hölgy, anyai ágon Jellasics bán valamilyen rokona a bécsi forradalom leverése után átment Magyarországra, mert harcolni akart, és férfiruhában fel is bukkant a csatatéren. Élete egy részét onnan ismerjük, hogy Jókai készített vele egy német nyelvű interjút, másrészt Huszka Jenő róla mintázta meg a Mária főhadnagy című operett főhősét. De A kőszívű ember fiaiban, Baradlay Richárd felesége, Edit szintén elszökik Bécsből, és férfiruhában beáll a forradalmárok közé. Olyan sorsokkal találkozhatunk, amelyek bármikor képesek megmozgatni az ember fantáziáját. Kevésbé kapnak nyilvánosságot, de vannak nők, akik aktívan részt vettek a forradalomban, vagy elszenvedték annak következményeit. Néhány éve Szebeni Zsuzsa állított össze Sepsiszentgyörgyön egy március 15-i kiállítást az aradi tizenhárom tábornok feleségeinek sorsáról. Mert hát többé-kevésbé tudjuk, mi történt a harcoló férfiakkal, de hogy családjuknak, özvegyeiknek, árváiknak milyen sors jutott, azt kevésbé ismerjük.

– Az események feljegyzésében milyen műfajjal találkozunk a leggyakrabban?
– Mindenekelőtt sokan írtak naplót abban a korszakban, a legismertebb a Petőfié, aki szinte óráról órára megírta a március 15-i eseményeket. Teleki Blanka leánynevelő intézetében összeállították a honleányok 12 pontját, amelyben olyasmiket kértek, mint a tanulási jog a nőknek, hogy egyetemeken, felsőfokú iskolákban végezhessenek, szavazati jog, csupa olyan gondolatok, amelyeket a férfiak is megfogalmaztak, és röpiratokban közrebocsátottak. Csakhogy a nők követelései alig kaptak publicitást. Az meg egyenesen döbbenetes, hogy Teleki Blanka hatévi várfogságot kénytelen elszenvedni, mert amikor arról volt szó, hogy jogokat a nőknek, akkor a gyenge és buta nők maradjanak csak a fazék mellett, de büntetés éppen akkora járt nekik, mint ha fegyverrel harcoltak volna. Teleki Blanka levelezett a Párizsba kimenekült húgával, Emmával, aki azt kérte tőle, hogy fordíthassa le franciára a szabadságharc nővére által rögzített történetét. Férje, August de Gerando már belekezdett a krónikába, de Párizs felé tartva 1849 decemberében meghalt Drezdában. A nővérek hazafias eszméi – a levéltitok megsértése árán is – vádpontként szerepeltek Teleki Blanka perében.

Fotó: Tapodi Zsuzsa gyűjteményéből

– A forradalom leverését évekig tartó terror követte. Ilyen körülmények között milyen mértékben jellemző az időben akkor még nagyon közeli, generációk életét, sorsát meghatározó élmény irodalmi feldolgozása?
– Az 1850-es években már akadtak nyomai ennek. Jókai megírta az Egy bujdosó naplója, majd a Forradalmi és csataképek című elbeszéléseit, amelyekben ott tombol a romantikus hevület, a hőstettek, a küzdelem heroizálása. Az iskolában is ezzel a megszépítő ábrázolással találkozunk leginkább, bár közben nagyon kritikus hangok is felbukkannak a szabadságharc leverése után, tekintve, hogy a forradalom előtt sem volt egységes a reformmozgalom. Tudjuk, hogy nyílt vita zajlott Kossuth Lajos és Széchenyi István között, amelyben a reformkor nagyjai egyetértettek abban, hogy modernizálni kell, a hűbéri rendszerből el kell mozdulni a polgárosodó társadalom irányába, de hogy ez milyen lépésekkel történjen, abban igencsak különböző elveket vallottak. A kor sajtója is jelentős eltérésekről árulkodik, főként abban a tekintetben, hogy mennyire gyorsan, illetve erőszakosan kell véghezvinni a változtatásokat. Jókai abból a szempontból is érdekes, hogy részt vett a március 15-i eseményekben is, követte a kormányt Debrecenbe, utána meg bujdosott, a felesége rokonainál rejtőzködött. Úgy menekült meg a felelősségre vonás alól, hogy Laborfalvi Róza közbenjárására sikerült felkerülnie a Komárom védőinek listájára, akiknek szabad elvonulását elérte Klapka György tábornok. Szerencsénkre Jókai hosszú életet élt, közben meg jócskán változott a történelmi helyzet. De azt se feledjük, hogy 1855-ben megírta a Véres könyvet, amely a cári Oroszországban élő elnyomott nemzetiségek szabadságharcait jeleníti meg. A magyar szabadságharc leveréséről még nem írhatott, de a cári Oroszországról szóló műve megjelenhetett.

– Tudunk olyan alkotásokról, amelyeket a cenzúra nem engedett napvilágra kerülni?
– Biztosan akadtak, hiszen rögtön a szabadságharc leverése után még a Magyar Tudományos Akadémiát is betiltották. Széchenyi Blickjét Döblingből, a bolondokházából csempészték ki, Angliában jelent meg először 1859-ben, magyarul csak 1870-ben. Jókai először Sajó álnéven írt, Jósika Miklós, aki elmenekült Erdélyből, álnéven jelentette meg az Eszter című regényét, később pedig egy ideig úgy szignálta az írásait, hogy „az Eszter szerzője”. A hallgatóimnak azt szoktam mondani, hogy esetében, szimbolikusan, a nevet akasztották fel, miután őt magát nem találták. Kemény Zsigmond A forradalom után című röpiratában nagyon kritikusan és önkritikusan vet számot a dolgokkal, miszerint az erőszak mindig megbosszulja magát, arra utalva, hogy a forradalom, a reformok kikényszerítése nagyon sok szenvedést okozott. A véres összecsapásoktól, polgárháborútól mentesen átalakuló Angliához, illetve a tömeges terrort és vérfürdőt hozó francia úthoz képest Magyarország helyzete speciálisnak mondható. A magyarok nem akartak vérfürdőt rendezni, őket viszont több oldalról is megtámadták, így rákényszerültek a védekezésre. Ezzel együtt a kialakult helyzet sokakban nagyon súlyos lelkiismereti problémát keltett. Könnyű nekünk elítélni Jókait, holott valószínűleg nem volt radikális alkat, sokkal inkább álmodozó, békepárti, de szinte természetesnek tekinthető, hogy húszévesen őt is elsodorta a forradalom lendülete, lévén jogász végzettségű, ő fogalmazta meg a 12 pontot. Kezdetben azonban nem volt egyértelmű, hogy a forradalmi követeléseket csak fegyverrel lehet megvédeni, hiszen előzetesen a diéta is megszavazta a változtatásokat, és a császár is aláírta. Úgy tűnt, sikertörténet lehet belőle. Még azt is megkockáztatom, hogy Petőfi sem gondolta komolyan, hogy a világszabadságért csak meghalni lehet, az Akasszátok fel a királyokat is azt követően írta, hogy a pest-budai nép megtorolta a Jellasics bánt támogató császári és királyi altábornagyon, Lamberg Ferencen, hogy a horvát csapatok császári biztatásra a felelős magyar kormány ellen harcoltak. Mindent egybevetve nem mindenki volt a fegyveres harc híve.

Petőfi Sándor Barabás Miklós litográfiáján (1848). Fotó: Wikipedia

– Mi váltotta ki mégis a kritikus-önkritikus hangokat, miközben az áldozatok emléke még élénken élt?
– Talán éppen ez a fájdalom késztetett sokakat arra, hogy megfogalmazzák: valamit rosszul csináltak, nem lett volna szabad kiprovokálni a megbuktatást, valahogy el kellett volna kerülni. Arany János 1851-es, A nagyidai cigányok című komikus hőskölteménye keserű parabola. Mint ismeretes, Puck Mihály hadai ostromolják a nagyidai várat, amelyet a menekülő védők a cigányokra hagynak, Csóri vajda azt álmodja, hogy most megalapítja a nagy cigány országot, ki is kiáltanak az ellenségnek: hát még ha puskaporunk is lenne… Egyértelműnek tűnik a késztetés a szembenézésre, miszerint túl nagyot mertünk álmodni, túl sokat akartunk, és nem volt hozzá megfelelő erőnk. A deheroizálás nemcsak Kemény Zsigmondot jellemzi, hasonlóan kritikus szembesítésnek tekinthető „Erdély Petőfije”, a kolozsvári Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregénye. Egyben keserű allegória is: míg mi egymás ellen harcolunk, a nevető harmadik – ebben az esetben az osztrák vő – megkapja a birtokot.

– Mikor kezdett alábbhagyni a forradalmi tematika? Elég volt hozzá a prés, a cenzúra szorításának enyhülése?
– Az 1850-es években még két irányultság dominált. Jókainál végig az idealizáló vonulat kapott szerepet, de másoknál megjelent az esetenként egészen groteszk, deheroizáló látásmód is. Az 1867-es kiegyezés után nagy fellendülést is érzékelhetünk. Az egyre erősödő Jókai-kultusz mellett ne feledkezzünk meg Orbán Balázsról sem, aki a Székelyföld leírásában minden csata helyszínének – benne a Székely Thermopülaiként emlegetett nyergestetői csatának – is emléket állít. Ugyanakkor nagyon komoly figyelmeztetéseket fogalmazott meg a magyar kormány felé, amelyek azonban nem találtak célba: a székely népfölösleget nem lenne szabad hagyni elszivárogni Moldva, illetve Havasalföld felé, a jelenség kezelésére kormányprogramot kellene létrehozni. A forradalom kultusza tehát megmaradt, olyan értelemben is, hogy az első világháborúban azzal is igyekeztek mozgósítani az embereket: most visszavághatunk Világosért. A második világháborút követően, a kommunista korszakban aztán a világforradalom, az osztályharc címkéje került rá.

– Az elmúlt száz esztendőben milyen művek igyekeztek felvetni forradalmi párhuzamokat?
– Nem jellemző, az induló erdélyi irodalomban rendszerint inkább a távolabbi múltba néztek, de Magyarországon, a szocialista korszakban sem születtek olyan művek, amelyek nagy esztétikai hozadékkal idéznék fel a forradalmat. Ne feledjük persze Illyés Gyula Petőfi monográfiáját, amit eredetileg franciául írt – ez is jelzi a magyar forradalom iránt nem múló francia érdeklődést –, aztán megírta a magyar közönség számára, ma is nagyon élvezetes olvasmánynak számít. Amúgy inkább propagandaként, elsősorban filmeken köszönt vissza a tematika, 1953-ban a Feltámadott a tenger című, legutóbb pedig az 2024-es Most vagy soha című produkciókban. Említésre méltó még A költő visszatér című rockopera, időről időre újra kell, ugye, fogalmazni a hagyatékkal kapcsolatos álláspontunkat.

Fotó: Tapodi Zsuzsa gyűjteményéből

– A világirodalomban hogyan jelenik meg a magyar forradalom?
– A magyarok iránti szimpátia meglehetősen széles körűnek tekinthető. Amikor a forradalom és szabadságharc megtorlásában főszerepet játszó Haynau tábornok Londonba utazott, bizonyára metszetek alapján felismerték, és a kikötői dokkmunkások megverték. Miután Európa-szerte leverték a forradalmakat, az utolsó, még talpon maradt magyar szabadságharccal sokan rokonszenveztek például azokban a párizsi körökben, amelyekbe olyanok jártak, mint az író Victor Hugo, a történész Jules Michelet vagy Jules Verne. Utóbbi Várkastély a Kárpátokban című regényéhez minden bizonnyal Teleki Emma férjétől, De Gerandótól szerzett információt Erdélyről, az ottani viszonyokról, de annak a széles visszhangnak a „termése” a Sándor Mátyás című regény is, olyan mű, amely a levert magyar forradalom egyik résztvevőjének hányattatásait mutatja be. Bolesław Prus lengyel író A bábu című regényének egyik szereplője felidézi, hogy a lengyel légió tagjaként, amint megjelentek a hadszíntéren, mekkora örömmel fogadták őket a magyarok. Az 1849 októberében című versében Heinrich Heine így hódol a forradalom és szabadságharc hőseinek: „Ha e szót hallom, »magyarok«, / szűknek érzem német zekémet.” És egy másik, nagyon érdekes, egyben megdöbbentő vonatkozás: Petőfi a Szabadság, szerelem című versével szerepel a kínai iskolákban oktatott kötelező tananyagban. Négy sor, könnyű megtanulni, ugyanakkor egyetemes üzenet, amely minden fiatal számára szimpatikus értékhie­rarchiát fogalmaz meg. A Tienanmen téri 1989-es véres tüntetésen a tankokkal szembeálló egyetemisták kórusban ezt szavalták.

Dr. Tapodi Zsuzsanna Mónika

Irodalomtörténész, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karán a Humán Tudományok Tanszékének professzora, összehasonlító- és világirodalmat tanít. Szatmárnémetiben született 1961. május 5-én, Nagykárolyban érettségizett 1980-ban, Kolozsváron diplomázott 1984-ben a BBTE Filológiai Karán, magyar–spanyol szakon. Ugyanitt védte meg 2000-ben kritikatörténeti tárgyú doktori disszertációját. 1984-től 1993-ig általános és középiskolai magyartanár Sepsiszentgyörgyön; 1993–2003 között a Bukaresti Tudományegyetem adjunktusa és docense, ahol magyar művelődés- és irodalomtörténetet tanított; 2002–2003-ban a Transilvania Egyetem óraadó tanára volt Brassóban; 2002-től a Sapientia EMTE óraadója, 2003-tól főállású docense, 2018-tól professzora, 2007–2016 között tanszékvezető.

Ösztöndíjak: MTA „Bolyai” Kritikatörténet-elméletek (1998); MTA „Domus Hungarica” A magyar irodalom tanítása román anyanyelvűek számára (2000); MTA „Arany János” Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó dokumentumai, kánonalakító szerepe (2002); MTA „Apáczai” Összehasonlító irodalmi tanulmányok (2004); „Domus Hungarica” A Kriterion Könyvkiadó levelezése, magyarországi dokumentumai (2006). Csoportos kutatásokat vezetett: Kutatási Programok Intézete Térpoétikák (2012–2013); Imagológia (2012–2014); KPI Utazás és megismerés ( 2015–2016); KPI Az Idegen (2017–2018). Kutatási területei: imagológia, irodalmi kánonok, kultusz és irodalom. Rangos hazai és külföldi szakmai szerveztek tagja. Hét önálló kötete közül az Itinerare textuale című 2018-ban elnyerte a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság díját, 22 könyv szerkesztője egyedül vagy szerkesztőtársakkal, tagja az Acta Universitatis Sapientiae szaklap szerkesztő bizottságának.

Díjak, kitüntetések: a Sapientia EMTE Gazdasági és Humán Tudományok Karának Kiváló Oktatója (2009); a Sapientia EMTE Kiváló Oktatója (2013). Férjezett, három fiú édesanyja.