A szentimrei ütközet

Murád szultán a Nándorfehérvárnál szenvedett újabb kudarcon felbőszülve, egyik legtapasztaltabb vezérét, Mezid béget 1442 tavaszán nagyszámú, nagyobbrészt európai szpáhikból álló sereggel, melynek létszámát az írók 80 000 főre teszik, az Olt völgyén át Erdélybe küldi nem annyira hódítás, mint inkább dúlás, fosztogatás és zsákmányszerzés céljából.

Újlaki Miklós erdélyi vajda a török előnyomulás hírére fölkelésre hívta fel az erdélyi nemességet és egyúttal a Nándorfehérvárott tartózkodó Hunyadi Jánost is értesítette a közelgő veszedelemről. Ez a Duna–Száva vonalat fedezetlenül nem hagyhatván, csak személyére nézve, maga indult csapat nélkül Erdélybe, s mire ő Gyulafehérvárra, az erdélyi csapatok számára kijelölt gyülekezőhelyre ért, a török portyázó hadak már rég a Maros felső völgyét pusztítgatták anélkül, hogy Újlaki bármit is tehetett volna ellene, miután ő még alig rendelkezett számottevő fegyveres erő felett. Ugyanis sokan a folytonos viharokban kifáradva nem voltak képesek a maguk embereit idejekorán kiállítani, mások az ellenség meglepő megjelenése által elrekesztve, nem tudtak a sereg gyülekezőhelyére eljutni, némelyek előkészületeik közepette estek a fosztogató török bandák kezébe. Ily körülmények között Hunyadi tanácstalanul állott Gyulafehérvárott, amidőn egyszerre híre jön, hogy a portyázásáról visszatérő török had Marosszentimre felől apróbb csoportokban bontakozik ki az ottani szorosból. Lépes György, Erdély harcias püspöke ráveszi a különben higgadt, komolyan gondolkozó és megfontoltan cselekvő Hunyadit, hogy a rendelkezésre álló csekély haddal rárohanjanak a törökre. Az ütközettől ritkán vonakodó Hunyadi és Lépes hirtelen összegyűjtött kicsiny seregecskéjükkel „inkább első felhevülésük sugallatát követve, mint a körülményeket, az eredmény lehetőségét megfontolva inkább a dicsőséget, mint az ellenség sokaságát tekintve”, rárohannak a nagy zsákmánnyal, tömérdek fogollyal terhelt és győzelmei által elbizakodott ellenségre.

Az Ompoly-patakon áthaladva Borbánd táján láthatóvá lett a törökök elővédje, s Lépes püspök nem állhatta meg, hogy rájuk ne vesse magát. Az első összecsapás a magyarok javára dőlt el, s az ellenséges elővéd sietve húzódott vissza Szentimre felé. Lépes nyomban utánuk iramodott, Hunyadi pedig haladék nélkül követte. Az Ördögszakadékhoz érve Lépes már újabb friss ellenséges erőket talált magával szemben, Hunyadi pedig csakhamar észrevette, hogy Mezid bég főereje is harchoz fejlődik már. A roppant túlerővel szemben Hunyadi nem tartotta tanácsosnak az összeütközés megkísérlését, és amidőn tudomására jutott, hogy az ellenség egyes csoportjai már oldalát és hátát is fenyegetik, parancsot adott a visszafordulásra, s ő maga csoportja nagy részével szerencsésen át is vágta magát az időközben visszavonulási vonalát is elálló török csoporton, ellenben Lépes püspök az Ompoly átugratásánál lováról lebukván, az őt nyomon követő törökök által könyörtelenül összekaszaboltatott.

Mezid bég nem üldözte a Gyulafehérvár felé visszavonuló magyarokat, hanem sok zsákmánnyal megrakott seregével Nagyszeben felé indult és azt ostrom alá fogta, hogy annak javait és kincseit is magával vigye.
 

A szebeni csata

Nagyszeben első megrohanása eredményre nem vezetvén, Mezid bég annak körülzárásához, majd rendszeres ostromához fogott hozzá. Azonban a szebeniek és a vár őrsége annak tudatában, hogy mi vár rájuk, ha úrrá lesz felettük az ellenség, a lehető legerélyesebben védekeztek, s így a török nem tudott velük szemben zöld ágra vergődni. Ezt hallván Hunyadi, tőle telhetőleg siettette a Gyulafehérvárra rendelt hadak megalakulását, melyekkel aztán Újlaki Miklós társaságában 1442. március 23-án elindult Szeben felmentésére. A parancsnoksága alatt álló sereg nem volt valami nagy, de bátor, elszánt és Hunyadi vaskezében fegyelmet és rendet tartó. Egy része lőfegyverekkel is el volt látva, s néhány ágyú is kísérte a sereget.

Amidőn az utóbbi közeledését az elbizakodott Mezid megtudta, állítólag így kiáltott fel örömében: „Hadd jöjjön Jankó vajda, legalább nagyobb lesz a mi diadalunk!” Mezid bég ugyanis elhatározta, hogy Hunyadit, akitől a török csapatok máris rettegtek, minden áron elfogatja. Ezért leírván legvitézebb szpáhi csapatai előtt Hunyadi János öltözetét, sisakját, fegyverzetét, lovát, – gazdag jutalmat, nagy kegyeket helyezett annak kilátásba, aki a magyar hőst élve, vagy halva kézre keríti.

Mezid bégnek e szándéka kémek útján a magyarok tudomására jutván, Hunyadi elhatározta, hogy ezt a körülményt hasznára fordítja és egész csatatervét arra alapítja. Öltözetét, fegyverzetét és lovát a bekövetkezendő csata tartamára átengedi az erre önként ajánlkozó Kemény Simonnak, de egyszersmind gondja van rá, hogy Keményt amennyire lehet biztosítsa, mi célból 500 jeles vitézt rendel melléje mintegy testőrségül, s őt bízta meg az egyik harccsoport parancsnokságával, míg ő maga a nehézlovas dandár élén e harccsoport közelében tartalékviszonyban állott fel.

A harc egy Szeben közelében fekvő helységnél folyt le. S miután Hunyadi előnyomulási iránya Gyulafehérvárról Szerdahelyen és Szecselen át vezetett Szeben felé, majdnem bizonyosra vehető, hogy az összeütközés a mai Kistorony tájékán következett be, ahol a terep lovasharcra kiválóan alkalmasnak igérkezett.

Mindjárt a harc kezdetén feltűnt, hogy a török csapat java része a csatarend többi részeit teljesen mellőzve, a Kemény által vezetett csoport felé tülekedik; úgyszólván az összes nyíl ide repül, minden figyelem ide fordul, minden igyekezet itt központosul, félreérthetetlen jeléül annak, hogy a török vezetőség minden egyebet háttérbe szorítva csupán a vélt fővezér elfogására törekszik.

Amidőn a küzdelem Kemény körül már javában folyt, Hunyadi előrevezeti tartalékát, és azzal a Kemény csoportjával viaskodó nagy ellenséges tömeg oldalába tör, míg ugyanekkor a szebeniek, a meggyengített ellenséges megszálló vonalon keresztültörve, a török táborban levő nagyszámú magyar foglyot kiszabadítják, s aztán azokkal együtt a Keménnyel és Hunyadival küzdő ellenséges tömeg hátába támadnak. Ámde a mindenünnen veszélyeztetett oszmán had mindezzel nem törődve, vakon tovább folytatja a küzdelmet a kitűzött cél elérése érdekében, oly erővel nehezedik rá Keményre, hogy sem az oltalmára rendelt testőrség, sem a segítségére siető Hunyadi nem tudta összevagdaltatását megakadályozni. De az örömrivalgás, melybe a törökök Kemény elestekor kitörtek, csakhamar vészkiáltássá, majd halálhörgéssé változott át, amidőn az oldalukban és hátukban megjelenő valódi Hunyadi és a szebeniek úgy kezdték aprítani őket, mint a tököt. Ilyenformán három oldalról körülfogva, a török sereg csakhamar végveszélybe került. Növelte a fejetlenséget, amikor Mezid bég fiával együtt elesett; őket állítólag Cserei László szablyázta össze. Most aztán a vezére vesztett török sereg ellenállása mindjobban alábbhagyott, ami csak fokozta a magyarok által véghezvitt véres mészárlást. Végre a pogányság megmaradt része vad futásban keresett menedéket.

Így aztán az egész tábor tömérdek kinccsel és zsákmánnyal a győzők kezébe került és az összes fogoly, akiket a portyázó különítmények Erdély területén összeszedtek, felszabadultak.

A vad futással menekülő törököket a magyar könnyűlovasság egészen a havasokig üldözte s az út mindenütt török holttestekkel volt fedve. Az elesett törökök számát a régi írók 20 000-re teszik. Ezzel szemben a magyarok 3000 embert vesztettek.

A zsákmánynak és a török fegyvereknek egy részét, nemkülönben Mezid bégnek, fiának és több előkelő töröknek fejét, mint a kivívott fényes diadalnak letagadhatatlan jeleit Hunyadi az akkori szokásnak megfelelően egy nagy kocsira rakatta, melyet 10 ló is alig tudott húzni s aztán Ulászlóhoz és a nála tartózkodó Brankovics György szerb fejedelemhez küldte egy elfogott, a szerb fejedelem által is ismert agg török kíséretében, kinek a csata lefolyását kimerítően kellett a fejedelemnek elmondania.

A zsákmány megmaradt részéből Hunyadi egy hegyormon emlék­oszlopot, Tövisnél pedig monostort emelt a győzelem emlékére.

De nemcsak a határig üldözte Hunyadi megvert ellenfelét, hanem a Vöröstoronyi-szoroson túl is hatolva, és Oláhországban (Havas­alföldön) Vlad Dracul vajdát, majd később útját tovább folytatva, Illés és István moldvai vajdákat (akkor épp együtt viselte a címet I. Iliaș és II. Ștefan) is, akik eddig a lengyel király fennhatóságát ismerték el, újból a magyar király iránti hódolásra kényszerítette.
 

A vaskapui diadal

Mezid bég szebeni veresége és az oláh és moldvai vajdák meghódolása mód nélkül felizgatta és féktelen bosszúra gerjesztette Murád szultánt, aki a következő évre általános, nagy megtorló hadjáratot határozott el Magyarország ellen, amelyet személyesen szándékozott vezetni. Hogy azonban a vajdák elpártolását és az erdélyi vereséget azonnal megtorolja, egyik híres alvezérét, az önként és nagy elbizakodással ajánlkozó Sehabeddin ruméliai beglerbéget bízta meg Oláhország és Erdély megfenyítésével, meghagyván neki, hogy a két ország meghódítása előtt visszatérni ne merészeljen.

Sehabeddin a ruméliai sereggel, amelyhez 6 anatóliai kerület válogatott csapatjai is csatlakoztak, s amelynek létszáma az írók által egybehangzóan 80 000 főre tétetik, még 1442. június havában Nikápolynál kelt át a Dunán, s azután két csoportra osztott seregével óriási pusztítást vitt véghez Oláhországban, amelyet úgyszólván teljesen feldúlt. Vlad Dracul oláh vajda az ellenállást tanácsosnak nem tartván, csapataival a hegyek közé vonult vissza, s oda menekült az oláh lakosság legnagyobb része is.

Oláhország elpusztítása után Sehabeddin seregét összegyűjtve immár Erdélybe készült bevonulni, fennen kérkedve és dicsekedve, hogy itt elég lesz turbánját megmutatni, hogy annak látására a gyáva ellenség több napi járóföldre elfusson előle.

A havasokba visszavonult oláh hadakra való tekintettel és talán azért, hogy a magyarokat nem várt irányból meglepően megtámadhassa, Sehabeddin július havában nem az erdélyi határhegységen át Nagyszebennek, avagy Brassónak, hanem a Szörényi bánságon át Orsova–Karánsebes felé vette az irányt, hogy a Vaskapu-szoroson át hatoljon be Erdélybe.

Az oszmán sereg Oláhországban való megjelenésének hírére Hunyadi János Erdélyben nyomban körülhordoztatta a véres kardot, a székely és magyar hadakat Szeben tájékán való gyülekezésére szólítván fel. Itt tudta meg remekül működő kémei és hírnökei útján, hogy a török sereg nem egyenesen Erdély felé tart, hanem hogy az Orsovának vett irányt, ami Hunyadit arra bírta, hogy az erdélyi határhegység északi széle mentén ellenfelével párhuzamosan haladva és a Vaskapun át előnyomúlva, annak akár Erdély, akár Magyarország belsejébe való benyomulását, ha kell, élet-halál harc árán is, megakadályozza. Hunyadi serege hű társának, Újlaki Miklósnak dandárjával együtt ugyan most sem tett ki többet 15 000 főnél, de ez a lelkes csapat csupa vezérét benső meggyőződésből követő és hazájáért élni-halni kész, bátor és fegyelmezett vitézekből állott, akiket a nemrég kivívott szebeni diadal tüze is hevített, és hasonló dicső tettekre serkentett.

Úgy látszik, hogy a két sereg előcsapatai a Bisztra folyónak a Temesbe való beömlése tájékán találhattak egymásra. Sehabeddin seregével Karánsebes tájékára érve egy-egy portyázó különítményt Temesvár, Lugos és a Vaskapu (az erdélyi Vaskapuról van szó, a Déli-Kárpátok Hunyad megyei szakaszán, Zajkány közelében) irányába indított el. Ezeket a különítményeket Hunyadi akadálytalanul keresztüleresztette, s azok nyomban hozzáfogtak a vidék szokott feldúlásához. Ellenben Sehabeddinnak a Vaskapu felé lekanyarodott főseregét Hunyadi az azt környező bércek mentén észrevétlenül mindaddig párhuzamosan követte, amíg az oszmán sereg az általa jónak vélt helyre le nem jutott. Ekkor Hunyadi seregének egy részével a hegyekről hirtelenül leereszkedik, hogy ott az ellenségnek útját állja. Ez úgy látszik meglepte Sehabeddint, aki ahelyett, hogy előnyomulását tovább folytatta volna, alighanem Ohába Bisztrától keletre a Vaskapu-szoros bejárata előtt táborba szállt, és ott lelkiismeretesen körülsáncolta magát. Ugyanezt tette Hunyadi is. Ez minden esetre annak volt a jele, hogy mindkét hadvezér a kellő tisztelettel viseltetett egymás iránt, és hogy a döntő összecsapás előtt mindkét fél szükségesnek vélte hadseregét rendszeresen csatarendbe állítva a bekövetkezendő döntő küzdelemre kellően előkészíteni. Hunyadi, aki főleg nehézlovasságában bízott, azt a két szárnyra és középre arányosan osztotta el. A szárnyak előtt és oldalt könnyű, azok mögött parittyás lovasokat állított fel; a parittyások között középen nehézgyalogságát helyezte el s ennek háta mögött tartalék gyanánt a dsidások és íjászok állottak fel. A csatarendtől két oldalt és kissé hátrahúzva, egészen a hegyek aljáig a kocsik hosszú sora mindenféle vetőlövedékekkel és egyéb hadikészületekkel ellátva és könnyűgyalogsággal megrakva állott fel. Ezzel szemben a törökök részén két, sőt, talán több harcvonalban is középen a nehézlovasság s tőle két oldalra a janicsárok állottak fel, míg a két szárnyon a könnyűlovasság számba menő szpáhik nyertek beosztást.

A vaskapui diadal. Illusztráció a könyvben

A csata napján reggel Hunyadi szent áhítattól áthatva, egész seregével leborul az úr színe előtt, és buzgó imádságban kéri annak támogatását a bekövetkezendő harcban, majd lelkes beszéddel buzdítja katonáit, hogy elszántan és halálmegvetéssel küzdjenek, és áldozzák fel életüket a hőn szeretett haza, saját otthonuk, családjuk, feleségeik, szüleik és a keresztény vallás oltalmára. Ezután parancsot ad a támadólagos előnyomulásra, amely egyelőre csak a középhaddal kezdetvén meg, ezáltal az egész csatarend ékalakot nyert. Szándékosan történt ez, azt akarván Hunyadi ezáltal elérni, hogy az ellenség nehéz, idomtalan tömegeit annál könnyebben keresztültörhesse. Ámde a nehéz oszmán lovasság a janicsárok által támogatva, sikerrel fogja fel Hunyadi középhadának első rohamát, és Sehabeddin az első harcvonalban támadt rések betömése után janicsárjainak parancsot ad, hogy Hunyadi csatarendjének ék alakban előrenyúló középhada ellen félkör alakban előnyomulva, azt a szárnyhadaktól elvágni és keresztültörni igyekezzenek s egyúttal a szpáhiknak a legkíméletlenebb roham végrehajtására ad parancsot. De a mindenre ügyelő, szemes Hunyadi csakhamar észrevette az őt fenyegető veszélyt. Miután a szárnyakon felállított könnyűlovassága a szpáhik által visszavettetett, most már középhadát is hátrább vonja a hátrafelé folyton keskenyedő völgytorkolat felé, ahol gyengült szárnyai a meredek völgyoldalakban kellő védelemben részesülnek. Itt csatarendjét hamarosan újból helyreállítva a már magukat győzteseknek vélt és tolongva utána siető oszmánok ellen a támadás újrafelvételét határozza el. Ehhez a középhadat alkotó nehézlovasságnak a völgyben kellett minden áron helyt állnia, amíg a völgyet szegélyező hegyormokon lesbe állított könnyűgyalogságnak, a völgyszegélyek mentén hirtelen elővágtatott szekerek és az azokon levő bajtársaik által támogatva, az ellenség mindkét oldala ellen kellett a legerélyesebben előnyomulnia.

Ez a hirtelen, nem várt ellenakció csakhamar zavarba ejti nemcsak az oszmán sereget, hanem annak fővezérét is, aki sem időt, sem helyet nem talál, hogy a szűk völgyben összeszorult tömegeit kellőleg kifejlődtesse. Most aztán Hunyadi középhadát is újból előrendeli támadásra, ami a három oldalról körülfogott ellenséget csakhamar katasztrofális helyzetbe sodorja. Az élen levő török osztagok a magyar nehézlovasok szablyái elől menedéket keresve a hátrábbállókat is visszanyomják. Az ekként visszavetett török első harcvonal csakhamar rendetlenségbe hozza a másodikat, ez a harmadikat, míg végre az egész idomtalan tömeg, nem tudván mi történik elől, és egyidejűleg mindkét oldalában is az ellenállhatatlanul előretörő magyar könnyűlovasság és a szokatlansága és újdonsága által is meglepően ható és mély benyomást tevő fegyvernem, a harci szekerek által keményen szorongatva csakhamar zavarba jön; páni félelem fogja el még a legbátrabb szíveket is, úgy hogy az ellenállás percről percre fokozatosan gyengül, míg végre mindenki csak a futásban lát, de nem igen talál menedéket, mert míg Hunyadi nehézlovasságával elölről folyton szorítja, vágja az aránylag szűk téren tehetetlen gomolyaggá összepréselt, egymást letipró oszmán hadakat, a magyar könnyűgyalogság és a harci szekerek két oldalról végzik ugyanezt a munkát, majd legvégül a Hunyadi által ismét visszarendelt könnyű magyar lovasság az üldözésnél szedi százszámra a vad futással menekülők soraiból áldozatait. Ez magyarázza meg, hogy a török seregnek majdnem fele maradt a csatatéren, illetve hogy csak felének sikerült újból a Dunán átkelnie, és számos – némelyek szerint 200 – zászlón kívül 5000 fogoly került a győzők kezébe. Az elesettek között volt maga a fővezér, Sehabeddin is, valamint több előkelő bég, így Umur bég és fia, Ozmán Cselebi, Firusz, Dede Muzák fia, Jakib, Chisr és Dedefuták. Annál érzékenyebb volt a törökök vesztesége, mert a szultán ebben a csatában seregének színe-javát s gyalogságának majdnem felét vesztette el, ezzel szemben pedig a magyarok, de kivált Hunyadi neve az egész oszmánság előtt félelmes, a keresztény világban pedig híressé és általánosan tiszteltté lett; a görög írók őt vitézségéért hol Achillesnek, hol Hektornak nevezik. A magyar fegyverek immár egy csapással visszanyerték hajdani világhírüket és dicsőségüket.

A Hunyadi által az összeütközés előtt áteresztett török elővéd, nemkülönben a Temesvár környékén portyázó török különítmény a megvert fősereghez már nem csatlakozhatván, részben lekaszaboltatott, részben foglyul ejtetett, zsákmányuk és foglyaik pedig elszedettek.

Háromnapi rendezkedés és ájtatoskodás után Hunyadi seregével Oláhországba ment át, ahol Vlad Dracul vajdát, aki abba a gyanúba esett, hogy a törökök előnyomulását elősegítette, elkergetvén, helyébe Dant tette, aki Dracul minden rokonát megölette, Ulászlóhoz pedig követeket küldött, akinek 3000 nyíl és 4000 pajzs évi adó felajánlása mellett teljesen meghódolt.

Oláhországból Hunyadi seregével Bolgárországba csapott át, ahol sok pogányt összevagdalván, onnan nagy zsákmánnyal tért vissza Magyarországra.

Midőn Sehabeddin július havában Oláhország elpusztítása után Magyarország felé vette útját, az elbizakodott Murád szultán követeket küldött Budára Ulászlóhoz, békét ajánlván neki, Nándorfehérvár átadása vagy állandó adófizetés ellenében. A király nagy fénnyel és pompával fogadta ugyan a török követséget, de nem nagyon sietett a válaszadással, amidőn pedig Hunyadi fényes győzelmének híre megérkezett, a török követségnek szégyenszemre üres kézzel kellett Budáról eltávoznia.

Bánlaky József