– Hány éves korában, illetve milyen körülmények között tudatosult először önben, hogy a húsvét nemcsak a locsolkodás, a tojás- és zsebpénzgyűjtés ünnepe?
– Ha még a megtérésre is rákérdez, végképp gondban lennék, mivel az én életemben ezek az alkalmak nem pontszerűek. A megtérés amúgy sem mérföldkövekhez köthetően zajlik. A húsvétkép az érettségnek egy bizonyos fokán kezdett körvonalazódni bennem, és Székely­udvarhelyhez köthető. Ott tanultam, az udvarhelyi egyházi életbe való bekapcsolódásom révén nyílt meg az emberi életre és az ünnepekre való rálátásom. Az elgondolkodás, hogy tulajdonképpen mit is jelent a feltámadás vagy a szenvedés, a kereszt. Bár a kronológiában előbb van a szenvedés és csak utána feltámadás, ez a kérdés sokkal később vált aktuálissá. Vagy egyáltalán, vált kérdéssé. Mert a húsvét az életről és a feltámadásról szól. Ez a felismerés a kamaszkorom végén Udvarhelyen talált meg.

– Az azt követő húsvétra mi változott meg önben?
– Talán az, hogy elkezdtem picit kapcsolni az élethez, mindahhoz, ami velünk, emberekkel történik. Akár már a virágvasárnaptól kezdődő folyamatként. Az a kérdés vált egyre erősebbé: én meddig megyek el az úton az Úrral? Az allelujázó, örvendező tömegben maradok, vagy ténylegesen el tudok indulni, és legalább szemlélni tudom, mi vezetett el a feltámadásig? Azt hiszem, világi pályára készülő fiatalként – tanítóképzőbe jártam – akkor még csak odáig láttam el, hogy elkezdett érdekelni, mi történik, miért ennyire fontos az életemben, mit tudok egyáltalán megtapasztalni, megélni. Leginkább az érdeklődés és a kíváncsiság erősödött bennem. Értelemszerűen már beugrott az üres sír képe, kezdett foglalkoztatni. Vele lennék? Vagy azokkal a feltételezésekkel, amelyek az üres sírhoz kötődően jelen vannak a Szentírásban, azokkal a hírekkel, miszerint ellopták a tanítványai? Mi történik, ha a feltámadásban az emberség istenség kérdése?

– Pál apostol szerint a hit ajándék, egyfajta predesztinációs töltetű üzenet, az emberek többsége azonban nem ezzel a predesztinációval kezdi az életét. Önnel együtt született a hite?
– A hit és a vallásosság kérdése roppant érdekes a mi erdélyi miliőnkben, többnyire ahhoz kötődik, kit milyen vallásúnak kereszteltek. Engem keresztelhettek volna reformátusnak is, hiszen felmenőim többsége az volt. Vallásos családban születtem, ami körbefonta, átszőtte az életemet. Ezzel együtt nem voltam arra predesztinálva, hogy pap legyek, inkább a gazdálkodás vagy a tanítóság tűnt otthon, Baróton folytatható hivatásnak. Semmi sem irányított lelkészi hivatásra, arra meg végképp nem, hogy katolikus pap legyek. A kiskoromban látott papi példák meghatározóak voltak, leszámítva a kamaszkor egy szakaszát, amikor nem találtam az embert a reverendában. Udvarhelyen viszont olyan hitoktatóink, papjaink voltak, akikben nagyon erős volt a humánum, az ő példájuk sokat alakított rajtam, formálta az én utamat is. Tanítói hivatásom mellett pszichológiát szerettem volna tanulni, mindenképpen a lélekkel, az emberrel foglalkozni. Gyökössy Endre könyveit olvasva – ő ugye református lelkészként pasztorálpszichológiát tanult és művelte becsülettel – állt össze a kép, hogy ez engem is érdekel. Amikor Gyulafehérvárra mentem, még nem tudtam, mi lesz ebből, rábíztam magam erre a Jóisten részéről érkező hívásra. Abban az időben is találkoztam néhány jó példával, amelyek lelkesedéssel töltöttek el, és azóta is változatlanul keresem az embert a reverendában.

– A katolikus vallás által kínált egyik fontos plusznak ugyanakkor sokan éppen azt a miszticizmust tartják, amely máig körüllengi a szertartásokat. Ami nem feltételez feltétlenül „emberszerű” papot…
– Márpedig számomra életcél lett. Miközben ebben az az örök konfliktus, miként tudok úgy emberközeli lenni és maradni, hogy közben a szent tér és liturgia részévé váljak. Jézus nagyon szépen példázza ezt: együtt eszik, együtt van a híveivel. Azt a humánumot, amelyhez az is hozzátartozik, hogy hozzánk tartozik. Kihívás is egyben: úgy lenni az emberek között, hogy ne elvegyülni, hanem ottmaradni Jóistenben.

– A pap bácsi mit tart a legfontosabb közvetítenivalónak a húsvéti ünnepkörről?
– Hogy bűnösök vagyunk ugyan, de szeretett bűnösök. A gyerekek már kezdik tudni, mi a jó és rossz, képesek megkülönböztetni egymástól. Meg hogy a tetteiknek következménye van. És hogy a büntetésben is megérezzék, a Jóisten szereti őket. Szokták mondani: az Úr annyira szeretett minket, hogy ezt is vállalta érettünk. Márpedig a legnagyobb szeretet az, hogy képesek vagyunk áldozatot vállalni.

– A húsvét milyen mértékben alkalmas a kételkedő, tévelygő, elakadó emberek szélirányba állítására?
– A húsvétot a kereszténység legnagyobb ünnepének tekintem. A három kereszt nagyon erős kép, annak is a szakítópróbája, hogyan állunk az emberi élethez, az emberi szenvedéshez, a rosszhoz. Ő ártatlanul szenved, és ki tudja mondani: még ma velem leszel a paradicsomban. Azért tudja ezt kimondani, mert abban a kiszolgáltatottságban is az Atyában tud megmaradni. Mert az Atyához vezető út tulajdonképpen mindig nyitott, még akkor is, ha egy-egy élethelyzetben nem találjuk azt az utat. Ilyenkor szoktunk találkozni olyan gyónókkal, akiket valamiért megindít a húsvét, és újraindul a bűnbánati életük. Akik meg akarnak szabadulni a hordozott terhektől, esetükben elkezdődik, illetve újrakezdődik a „kommunikáció”. A húsvét lényege, hogy megváltottságunk a hazaérkezésünk, a feltámadás azt akarja erősíteni bennünk, hogy az életünk nem az üres sírban fejeződik be. Ha beteljesületlenségek, befejezetlenségek ketté is törik az életünket, a lényeges dolgok valamilyen szinten folytatódnak. Henri Boulad, az Egyiptomban élt francia műveltségű jezsuita nekem azt mondja, tisztulásunk, beteljesedésünk tulajdonképpen már itt, a Földön elkezdődik. A megváltás pedig tulajdonképpen az, hogy az Úr Jézus elhozta a lehetőséget kinyílni, megnyílni a Jóisten felé, egymás és önmagunk felé.

– Sepsiszentgyörgy egyik meghatározó katolikus gyülekezetének a lelkésze. Mi volt a legnagyobb kihívás, amikor egy másfél évtized alatt összeálló lelki közösség élére állították?
– Ilyenkor mindig az a legnagyobb kérdés, mi lehet a feladatom az új helyen, mit akarhat a Jóisten tőlem. Egy 15–16 éves közösségben rendszerint változásokra van szükség – nemcsak személyi változásokra –, hiszen mindig vannak kifulladóban levő dolgok, ahová rengeteg energia megy el anélkül, hogy elegendő élet születne belőle. Azt gondolom, az én feladatom itt az, hogy azonosítsam, mi az, ami szépen működik, amit tovább kell vinni. Én a Szent Ignác-i jezsuitás lelkiség híve vagyok, bár nem lettem jezsuita. Közel lenni az emberhez, ez nekem nagyon imponál, ahogy a jezsuitáknak is fontos volt. A jelszavuknak megfelelően: mindent Isten dicsőségére tenni és tanulni a megkülönböztetést. Annak megkülönböztetését, hogy mi visz az életre és mi visz a halálba, illetve olyan döntések meghozatala, ami az élet felé visz. Ebben a sokféle közösségben az én feladatom elhitetni az emberekkel, hogy lehet bűnösként, csetlő-botló emberként élni. Nem kell megjátszani, hogy mi milyen szentek és angyalok vagyunk, a Jóisten szeretetébe kapaszkodva képesek vagyunk jó döntéseket hozni az élet mellett.

Takó István
A sepsiszentgyörgyi Krisztus Király Plébánia plébánosa. Baróton született 1977. május 3-án, az elemi iskola elvégzése után Székely­udvarhelyen tanult a Benedek Elek Tanítóképzőben. 1996–2003 között Gyulafehérváron a Megtestesült Bölcsességről nevezett Római Katolikus Szemináriumban készült a papságra. Pappá szentelése (2003. június 22.) után segédlelkészként szolgált Segesváron, majd Kolozsvárra került, ahol előbb az ottani Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) egyetemi lelkésze volt, később a kolozsvár-szentpéteri katolikus közösség plébánosaként szolgált. Tizenhárom évi kolozsvári szolgálat után, 2021-ben került a sepsiszentgyörgyi gyülekezet élére.