Viszonylag sok váltás tarkította diákéveit, több kisebb-nagyobb vargabetű után kötött ki az egészségügynél – idézi fel Vajna Levente. Sepsiszentgyörgyön született, tanulmányait a szemerjai, akkor még 4-es számú Általános Iskolában kezdte, majd kilencedik osztálytól a mostani Constantin Brâncuși, egykoron Centrocoop szakközépiskolában pincér és cukrász szakágon folytatta. Elmondása szerint már akkor elég széles volt az érdeklődési köre, szeretett rajzolni, ezért az is felvetődött, hogy a képzőművészet irányába mozduljon el, végül a Centrocoop keretében kirakatrendezői szakra került Konstancára. Ennek elvégzését követően Sepsiszentgyörgyre visszatérve esti tagozaton folytatta a kereskedelmi iskolában, közben keramikusként dolgozott.

Tanulmányai lezárta után felvetődött, hogy merre tovább, nem tudhatta, elviszik-e katonának. Egy családi ismerősük, egy tanárnő ajánlotta az egészségügyi posztliceális képzést. Felvételizett, elvégezte, majd 1995-ben versenyvizsgázott a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház kardiológiai osztályára, és elkezdte a munkát. Az egészségügyi tevékenység mellett a grafológiai szakképesítést is megszerezte, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán a közigazgatási képzést is elvégezte. A kardiológián 25 évet dolgozott, majd a koronavírus-járvány elején az intenzívterápia-osztály személyzethiánnyal küzdött, ő meg úgy döntött, hogy vált. Ebben az időszakban az ő életében is változások történtek, és visszatekintve úgy gondolja, hogy szerencsésnek bizonyult a váltás. A Covid-járvány mozdította ki a holtpontból, hogy hátrahagyja a kardiológiát és átigazoljon. Rövid idő alatt kiderült ugyanakkor, hogy a szívgyógyászati osztályon szerzett ismeretei jól kiegészítik azt, amire az intenzív terápián szükség van.
 

Egy kicsit mindenhez is érteni kell

Kérdésünkre, hogy miben tér el a két osztály munkája, illetve melyek a közös pontok, Vajna Levente úgy fogalmazott: amint a neve – intenzív terápia – is sugallja, más osztályokhoz képest gyakran gyorsabban történik minden, ezért fokozottabb tempóban kell végezni a feladatokat. A kardiológiának is volt egy időben intenzív része, ott már szembesült ezzel a munkatempóval, így viszonylag könnyen tudott azonosulni. Mivel gyakran életveszélyes állapotban kerülnek az osztályra a páciensek, éppen ebből kifolyólag a munkaeszközök is eltérnek a más osztályokon használtaktól, mivel az eljárások is másabbak. Műtéteken is részt kell venniük, de sokkal gyakoribb az újraélesztés is, mint bármely más osztályon, részlegen. A gyors döntések, a lélekjelenlét kiemelten fontos. A hasonlóságokat illetően Vajna Levente úgy véli, a többi osztályhoz képest esetükben is nagyon fontos a kommunikáció – már azon páciensek esetében, akikkel ez lehetséges, azaz tudatuknál vannak –, ami viszont egyben komoly kihívás is lehet. Az intenzív terápián a környezet olyan, hogy nagyon nehéz elszigetelni azokat, akik tudják, hogy hol vannak attól, ami körülöttük történik, és ezek gyakran ijesztő, kétségbeejtő történések, és ilyenkor nagyon fontos, hogy pár szóval vagy akár egy pillantással, gesztussal megnyugtatóan hassanak rájuk.
 

Bizalom, kommunikáció, korlátok

A páciensekkel és a hozzátartozókkal való kapcsolatban figyelniük kell arra, hogy mit osztanak meg, mit mondanak el, ugyanis vannak olyan kérdések, információk, amelyekre csak az orvos válaszolhat, amit az orvos oszthat meg. Amikor tudatában vannak, hogy az orvos ezeket már elmondta, megválaszolta az illető kérdéseket, akkor egy fokkal szabadabban beszélhetnek ők is, nem feltétlenül a diagnózisról, hanem hogy melyek a következő ellátási lépések, a gyógyulásnak milyen fázisaira számítsanak. Vajna Levente szerint valamivel szorosabb kapcsolat alakulhat ki a páciensekkel, mivel közöttük járnak, szinte állandó jelleggel jelen vannak. Valahol az orvosok „meghosszabbított kezei” is az asszisztensek, hiszen ők elmondják a szakmai részét, amikor idejük van, pár szót váltanak a páciensekkel, de annyi időt nem tudnak ott tölteni, mint az ápolók. Egyben a szemeik és füleik is, erre nagy szükség van, hiszen ha bármilyen változás áll be a beteg állapotában, minél hamarabb tudják értesíteni. Azt tapasztalják, hogy többnyire bíznak az emberek az orvosokban, nővérekben, de nagyon sok függ attól, hogy milyen megéléseik, tapasztalataik voltak korábban, mit hallottak, mit láttak.
 

Empátia, türelem, lélekjelenlét

Egy külön kihívás, hogy a hozzátartozóknak is lehetnek előítéleteik, ez nagyban meghatározza a kapcsolattartást, tárgyalást, ilyen esetekben folyamatosan védekező álláspontba kényszerülnek. Meg kell találni minden esetben az arany középutat, ami nem mindig könnyű, egy feszült viszonyban előjön a stressz, a különböző félelmek, amelyekkel lehet, hogy a hozzátartozó sem szembesült eddig, a különböző elfojtott problémák, és támadólag léphet fel. Ilyenkor fontos a lélekjelenlét, figyelembe kell venni, milyen körülmények között történt ez a megnyilvánulás. A nagy kihívás megtalálni ilyenkor a megfelelő hangnemet, megfelelő kisugárzást közvetíteni, érezze az illető, hogy komolyan veszik a panaszát. Nagyon nehéz szinte folyamatosan megértőnek, empatikusnak, türelmesnek lenni, de muszáj. Az empátia kettős, jó is meg rossz is egyben, és van egy határ, amelyet nem lépnek át, mivel onnantól már a saját lelki egészségük látja kárát. A másik oldalon fennáll az a veszély, hogy a túlzott védekezés esetében érzéketlenné válnak, ami részben önvédelmi gesztus is. Inkább arról van szó, hogy annyi fájdalmat, küszködést látnak az évek során, hogy valahol ellenállókká válnak. Kívülállóként szívszaggató lehet látni valaki szenvedését, fájdalmát, és ilyenkor felszínre jönnek a túlzott reakciók, és ezt is szem előtt kell tartaniuk, amikor ezeket a helyzeteket kezelniük kell. Szükség van az empátiára, érzékeli, mi történik a pácienssel, a hozzátartozóval, de csak bizonyos mértékig azonosul. Egy adott lelki határon túl ők kell hogy legyenek a stabil pont a páciensek és a hozzátartozók szemében.
 

Viszonylagos a siker és a kudarc

Nehéz sikerről vagy kudarcról beszélni az intenzív osztály esetében, hiszen életveszélyes állapotban lévő, esetleg haldokló emberek érkeznek az osztályra – fogalmaz Vajna Levente. Inkább a személyes dimenzió felől érdemes megközelíteni: hogy miként reagálják le egyénileg. Az is egyfajta megbékélést hozhat, a személyzet számára is, ha úgy ítélik meg, hogy békésen távozott a haldokló. Könnyebb elfogadni, hogy a természet követte a maga rendjét, ők pedig emberileg megtettek mindent az élet fenntartásához, ám eljön az a pillanat, amikor el kell engedniük. Sikerélményként élik meg ugyanakkor, ha a pácienst át lehet helyezni más osztályra, annyira javult az állapota, ez sokat számít a mindennapjaikban, de akár az is lehet siker, ha egy haldokló hozzátartozójának sikerül segíteni abban, hogy könnyebben elfogadja a helyzetet.
 

Egy nap az osztályon

Vannak könnyebb és vannak nehezebb napjaik. Az átadással, átvétellel kezdődik a reggel, utána következik a vizit, majd alkalmazzák a kezeléseket, amelyeket az orvosok előírtak, de ekkor már elkezdődik egyfajta pörgés is: különböző vizsgálatokat el kell végezni, emellett új páciensek is érkezhetnek az osztályra. És ott van még a folytonos felügyelet, kezeléssel, dialízisre kell elkísérni, mozgatni a betegeteket (a magatehetetleneket). Külön feladat, ha például zavart a páciens. Emellett, mint máshol is, ott van még a papírmunka (a dokumentáció az intenzívterápia-osztály esetében sajátságosabb, mint máshol) – sorolja Vajna Levente. Egy váltásban általában négyen vannak, esetenként ez a szám lehetne magasabb is, előfordul, hogy kivételesen többen kerülnek, de az arany középút ez. Az osztály felszereltsége jó, mindent összevetve egy jól működő, jó körülményeket biztosító kórházról van szó. Azt tapasztalják ugyanakkor, hogy az elmúlt években megszaporodott az esetszám az intenzív terápián is.

A gyógyítás szolgálatában rovatunk a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház és a Háromszék együttműködésével készül.