A Kézdiszékért Egyesület kiadásában Kézdivásárhelyen frissen megjelent Bartos Lóránt és Iochom István Kézdi-Orbaiszék református templomai című kötete. A szerzőpáros új könyvének üzenete, hogy egy templom nem pusztán szakrális tér, hanem identitásjelző, kapaszkodó, és sok esetben az utolsó híd az egyén és a közösség múltja között. A kötet egyszerre dokumentum, lelki térkép és kulturális krónika.
A kiadvány Kézdi-Orbaiszék templomainak és azok közösségeinek bemutatására vállalkozik, hitelesen, gazdagon illusztrálva, történeti mélységgel. Nem egy szűk körnek készült egyházi kiadvány. Sokkal inkább egy egész közösség arcképe, egy vidék hitvallása, egy nép története. Lapjain keresztül nem csak templomokat látunk, hanem példákat is: hogyan lehet megőrizni a hitet, a nyelvet, az emlékezetet.
A Kézdi-Orbaiszék református templomai című könyv által egy olyan világ kapuja tárul fel előttünk, amelyben a templom nem csak a hit gyakorlásának helyszíne, hanem a közösségi emlékezet, az anyanyelv, a nemzeti önazonosság és a szellemi ellenállás szimbóluma is.
Székelyföld ezen kis szeglete évszázadok óta őrzi sajátos arculatát – nyelvében, hitében, építészeti hagyományaiban és közösségi szöveteiben. Ezek a templomok, haranglábak, sírkövek és szószékek nem csupán kövekből épültek, hanem történetekből, fájdalmakból és újrakezdésekből is.
Templomok mint élő örökség
A református templomépítészet a protestáns szellemiség egyszerűségét és funkcionalitását követi: középpontban az Ige áll, a szószék, az úrasztala, és nem a díszítés vagy a monumentalitás. Ennek ellenére, sőt, talán épp emiatt a kézdi-orbaiszéki templomok mind saját arcot, lelket kaptak. A kötet minden fejezete egy-egy templom történetét járja körül – építészeti és emberi szempontból is.
Az alsócsernátoni erődtemplom középkori eredetű falai közül évszázadok imádságai szálltak az ég felé. A barátosi templom többszöri újjáépítése arról tanúskodik, hogy a hit nem csupán szellemi meggyőződés, hanem cselekvő erő. A berecki imaház egy magánházból alakult át istentisztelettérré – és ezzel mintha maga a tér is megtért volna.
A szerzők a nagy múltú, monumentális épületek mellett a kis falvak szerény anyagi lehetőségek között újra és újra felépített templomait, imaházait is bemutatják. Ezek mögött gyakran szívszorító történetek húzódnak meg: földrengések után megroppant falak, világháborúk idején elvitt harangok, majd lassú, kitartó helyreállítás – mind közös erőfeszítéssel, adományokból, külföldi és anyaországi támogatásból, de mindig helyi akarattal.
A liturgikus tér üzenetei
A református templomok belső rendje egyetemes elveket követ: a figyelem az Igére összpontosul. A szószék mindig központi szerepet kap – nem csak fizikai elhelyezkedése miatt, hanem mert innen szólal meg a közösség életét évszázadok óta formáló isteni szó.
A kötet leírásai révén különösen elevenné válnak ezek az elemek. Bitán például a szószékkoronát egy asszony, Demeter Julianna adományából készítették. Egy másik helyen a padok kazettáiba faragott címerek – például a barátosi templomban a Bethlen család vagy Nagyszeben címereinek naiv másolatai – történelmi időrétegeket nyitnak meg a szemlélő előtt.
Mindez túlmutat az egyházművészeten: ezek a tárgyak a helyi közösségek önazonosságának díszei, olyan emlékek, amelyek egyaránt tanúskodnak hűségről, mecénásságról és megmaradásról
Cseffei-címer az alsócsernátoni református templom faragott szószékén. Fotók: Bartos Lóránt
Orgonák, harangok, temetők
A könyv érzékenyen mutatja be a régió hangszeres örökségét is. A Kolonics István vagy a brassói Csioflek fivérek által készített orgonák a 18–19. századi Erdély orgonaépítő mestereinek kézjegyeit hordozzák. Az első világháború alatt rekvirált sípok helyett új, gyakran saját kezűleg gyártott alkatrészekkel pótolták a hiányt – ezek a történetek az elszántság és leleményesség példái.
A harangok szintén külön fejezetet érdemelnének, de szerves részét képezik az egy-egy templomról szóló fejezetnek. Minden harangnak története van: ki öntette, mikor és milyen célból. Számos esetben olvashatók a feliratok, amelyek a hitvallást, a közösség áldozatvállalását vagy a reformáció örökségét örökítik meg. A felsőcsernátoni toronyban található 2019-es harang például Lázár Imre székelyudvarhelyi műhelyéből származik, rajta bibliai idézet, történelmi emlékezés és a református hagyomány szimbólumai.
A könyv egyik különösen fontos szakasza az Ahol nagyjaink nyugszanak című fejezet. Itt nem csupán templomokról, hanem temetőkről, síremlékekről, epitáfiumokról esik szó. Ezek az emlékhelyek ugyanolyan hiteles tanúi a múlt megélésének, mint a templomfalak. Kiemelkedő példája ennek az alsócsernátoni templomban található Damokos-epitáfium, amely két mártírként kivégzett testvérnek állít emléket, és amelyről Jókai Mór is írt. A sírkő latin nyelvű felirata a nemesi önazonosság, a hűség és a tragikus sors lenyomata.
De ugyanilyen fontosak a falusi temetők is. Nem csak híres személyek sírjai láthatók, hanem azok is, akik a közösség csendes szolgálattevői voltak: tanítók, lelkészek, harangozók. A könyv megrendítő pontossággal sorolja fel azokat is, akik a világháborúkban estek el – és emléküket ma is őrzi egy márványtábla vagy egy kopjafa. Ezek nem csak gyászhelyek, hanem a közösségi emlékezet fenntartói is.
A közösségi arculat jegyei
A könyv kiemelt fejezetet szentel a székely kapuknak és kopjafáknak, illetve más emlékjeleknek is. Ezek nem egyszerűen díszítőelemek, hanem funkcionális és kulturális jelentéssel is bírnak. A faragott motívumok – nap, tulipán, kereszt, rozetta – nem csak esztétikai célokat szolgálnak, hanem világnézeti és hitbéli tartalommal is bírnak.
Ezek az emlékművek nem csupán a múltról szólnak, hanem élő üzenetek: figyelmeztetnek a megmaradásra, erősítik az összetartozást, és láthatóvá teszik, hogy a történelem nem távoli, hanem itt él velünk, a templomkertben, a templom falán vagy a kapufélfán. A berecki imaház egykori kapujának kapulábait két néhai, itt szolgált lelkipásztor emlékének ajánlották.
A könyvben dokumentált székely kapuk egyszerre őrzik a kézműves hagyományt és a személyes emlékezetet – egyfajta közösségi pszichológiai térként működnek, ahol a múlt kézzelfoghatóvá válik
A kommandói református imaház és harangtorony
A település szíve
Bár a Kézdi-Orbaiszék református templomai című könyv első ránézésre templomokat, imaházakat és kőtárgyakat mutat be, az olvasó hamar rájön: az egyik valódi főszereplő az esemény. Az az alkalom, amikor a város, a falu ünnepel. Amikor összegyűlnek a hívek, a fiatalok és az idősek, és együtt adják hálájukat Istennek – egy felújított templomért, egy új harangért, egy megmentett örökségért.
Sok templom kapcsán a könyv részletesen beszámol a felújítás utáni újraszentelésről. Ezek az alkalmak nem csupán formai istentiszteletek. Sokkal inkább az épület és a közösség megújulásának szimbolikus pillanatai. Egy repedt boltív kijavítása vagy egy új szószék visszahelyezése gyakran együtt járt azzal, hogy a gyülekezet újra erőre kapott. Volt, ahol a templomban évtizedek után újra megszólalt az orgona – és ez nem csak hang, hanem üzenet is volt: élünk, megmaradtunk.
Kiemelkedő események voltak a harangszentelések. A könyvben több templomról is olvashatunk, ahol az új harang nem csak a régit váltotta fel, hanem egy nemzedék összefogásának eredménye volt. Gyakran a régi harangot világháborús rekviráláskor elvitték, és a közösség csak évtizedekkel később tudta pótolni. Az új harangon szereplő feliratok – „A hívek áldozatából”, „A múlt tiszteletére és a jövő reményére” – maguk is emléktáblák.
A harangszentelésen gyakran jelen volt a gyülekezet apraja-nagyja, helyi vagy vendéglelkész, néha anyaországi támogatók is. Volt, ahol az eseményt kulturális műsor, kiállítás vagy gyerekkórus kísérte – ezek az alkalmak valóban a falu ünnepévé váltak.
Sok templom falán vagy udvarán található emléktábla, melyet a könyv pontosan dokumentál. Ezeket gyakran ünnepélyes avatások kísérték – a helyi közösség mellett meghívott vendégek, egyházi vezetők, katonai tiszteletadással kísért megemlékezések.
Egyes táblák a világháborúk áldozatainak állítanak emléket, mások a templomépítők vagy lelkészek nevét őrzik. Volt, ahol az avatás során az egykori hősök leszármazottai is felszólaltak – így az ünnep egyszerre vált személyessé és történelmivé.
A könyvben szereplő közösségek rendszeresen ünnepelték templomaik évfordulóit: 100, 150 vagy akár 300 éves fennállásukat. Ilyenkor külön kiadvány is készült, vagy emléklapokat osztottak ki. Egy-egy ilyen jubileum nem csak a múlt felidézése volt, hanem egyfajta közösségi erődemonstráció is: élünk, szerveződünk, hálát adunk. Ezeket az alkalmakat gyakran falunapokhoz, templombúcsúkhoz, iskolai megemlékezésekhez kapcsolták. Így a templomi esemény valóban a falu egészének ünnepévé vált.
Fontos üzenet, hogy az események nem öncélúak. Mindig egy hosszabb folyamat végeredményei: egy felújítás, amelyet önerőből, pályázatból vagy anyaországi támogatással valósítottak meg. Egy új padlásfedés, egy karzat megerősítése vagy egy festett mennyezet restaurálása mögött mindig emberek, adományok és tenni akarás állt.
A szerzők hangsúlyozzák: a legtöbb templomi esemény nem külső „megmutatás”, hanem belső erőforrás. Egyfajta lelki újraintegrálás. Mert amikor a közösség újra birtokba veszi a templomot – akár egy ünnepen, akár egy hétköznapi áhítaton –, ott valójában nem csak falakat szentelnek meg újra, hanem önmagukat is.
A Kézdi-Orbaiszék református templomai című könyvben megörökített események nem csupán visszatekintések. Ezek a közösségi élet lüktetésének, reményeinek és önépítő erejének pillanatai. A templom, ahogy az ünnep is, a múlt mellett a közösen épített jövőről is szól.
A kovászna-belvárosi református templom
Nem csak múlt, hanem jövő is
A Kézdi-Orbaiszék református templomai című kiadvány egyedülálló dokumentuma a székely református örökségnek. Egy olyan hiteles krónika, amely nem csak a falakból, tornyokból és harangokból álló templomokat mutatja be, hanem a mögöttük álló közösségeket is: a kétkezi munkát végző híveket, a hivatásukat csendben, de rendületlenül végző lelkipásztorokat, a családokat, amelyek generációkon át őrizték az ősök hitét. Ez a könyv azonban nem csupán dokumentál, hanem kérdez is. És ezek a kérdések nem múltba révedők, hanem kifejezetten jelen idejűek és jövőbe mutatók.
Hogyan éljük meg közösségeink múltját a 21. században? Mit jelent ma egy templomhoz tartozni, egy közösség részeként gondolkodni, cselekedni és hinni? És mit tehetünk azért, hogy ezek a templomok – amelyek már eddig is számtalan történelmi vihart túléltek – ne váljanak puszta emlékhelyekké, hanem továbbra is élő, működő, lelket és közösséget formáló terek maradjanak?
A könyv minden sora arra figyelmeztet, hogy a templomokat nem elég megőrizni – be is kell népesíteni. A templom addig templom, amíg imádkoznak benne. Amíg gyerekek zsoltárt tanulnak, amíg a fiatalok házasságot kötnek, amíg az idősek csendben leülnek a megszokott padba. Egy szentély nem csak attól szent, mert ősi – hanem attól is, hogy ma is élővé tesszük.
A válasz talán ott rejlik a könyv mottójául is választott Reményik-sorokban: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát.”
Ez a kérés, ez az intelem ma is aktuális. Nem Erdélyre szorítkozóan, hanem mindenhol, ahol közösségek próbálnak túlélni, kapaszkodni, emlékezni – és jövőt építeni. A templom és az iskola együtt a megmaradás két pillére: a hit és a tudás, a lélek és az értelem otthona.
A kötet – miközben múltat ment – valójában a jövőnkről beszél. Arról, hogy a megőrzött épület, a megtisztított padló, az újraöntött harang nem csupán fizikai beavatkozások, hanem szimbolikus cselekedetek is: üzenetek a következő nemzedéknek. Azt üzenik, hogy fontos vagy, hogy ide tartozol, hogy nem vagy egyedül, hogy van mire építened.
Ezért e könyv a kézdi-orbaiszéki református közösségek története mellett egyetemes üzenet mindannyiunk számára. A megmaradás – még ha csendes, aprólékos, következetes munkából áll is – mindig közös döntés eredménye. Nem történik meg magától. Kell hozzá akarat, hit, összefogás. És ez a döntés: a továbbélés, a hitben és közösségben való megmaradás – ma is a mi kezünkben van.
