Beszélgetünk a magyarfalusi Gyerekek Háza udvarán. Ízlelgetem az itt oktató felsőrákosi, gyergyóremetei, csíkszentmiklósi, szegedi tanítók és csángó beszélgetőtársaim mondatainak sajátos hangzásvilágát, mely oly sokszínű és mégis mind magyar. A legkeletibb moldvai csángó faluban e kis magyar világot jelentő helyszínen a gyermekek egymás között románul beszélnek akkor is, amikor a magyar óráról jönnek ki. Ez nem csak Magyarfalu sajátossága, de itt, a Szeret menti dombok mögötti völgyben mintha mégis másként lenne ennek magyarázata. Az elszigeteltség rányomja bélyegét a megélhetésre, az apák külföldön keresnek munkát. Az édesanyák többnyire egyedül nevelik gyermekeiket és jövőjük érdekében a román nyelvet helyezik előbbre valónak a magyarnál akkor is, ha az ő anyanyelvük a magyar.
Amikor a Bákó és Egyedhalma (Adjud) közötti főúton Rekecsinnél letérünk és átmegyünk a Szereten, be a dombok közé, mögé, Bécs felé vesszük utunkat. A magyarfalusiak így nevezik Gajcsánát, községük központját: Bécs. Ami a tájat tekintve meg is érdemli, hogy előkelő nevet kapjon. Aztán, amikor a bécsi félúton lenézünk a völgyben elhelyezkedő Magyarfalura, elszorul a szívünk, mert tudjuk, valami olyasmi felé tartunk, ahol két idősíkban élnek az emberek: a régiek a nehéz idők emlékével őrzik nyelvüket és hagyományaikat, a 90-es évek elejétől pedig az új világ kopogtat, hol az áldás, haladás szelével, hol a megélhetés nehézségeivel.
A falu eredetére vonatkozó adatok igen eltérőek, de azt több néprajzi kutatás igazolja, hogy az 1764-es madéfalvi veszedelem előtt is laktak itt magyarok. Domokos Pál Péter A moldvai magyarság c. kötetében (Csíksomlyó, 1931) a településtörténeti adatokat összesítő táblázatban a XIV–XVI. században már említett települések között feltünteti Ungureni falut. Az évszázadokon keresztül lakóiról Ungureni-nek nevezett település az 1968-as közigazgatási átszervezéskor kapta a románosított Arini nevet, hivatalosan jelenleg is ez érvényes.
Iacob Liliana a tájházban
Megmutitok mindent a faluban
Este érkezünk Magyarfaluba, ezért egyenesen szállásadóink – Iancu Bibiana és Iancu Dionisie (Dénes) – háza felé vesszük utunkat. Bibiana már vár, férje elment éjszakai szolgálatba a szondához. Hamarosan teszi főni a vizet a puliszkához és melegíti a sült húst. Alig ülünk asztalhoz, érkezik Iacob Liliana, aki rögtön segítőkész: „Megmutitok én mindent a faluban, amit kendek akarnak”. Vendéglátónk Liliana egyik keresztanyja, ezért gyakran ülnek össze beszélgetni. Liliana férje és fia Németországban dolgozik, lánya tizenegyedikes Bákóban román iskolában, mégsincs egyedül, „nőtteti” (neveli) fogadott unokáját, Răzvant. Liliana felel a hagyományőrző programokért a Gyerekek Házában (ez a hivatalos neve, de mindenki csak magyar háznak nevezi), és már ismerkedésünk legelején elmondja, az éneknek és a táncnak köszönheti, hogy megtudta, van Székelyföld és hogy „mire való az a Magyarország”.
Iacob Liliana: Három keresztanyám van, egy, aki keresztelt, Abraham Tereza, ő teljesen szeretett, de rég meghót, egy, aki ült a hátamnál, amikor a püspök megbérmált, az Bogdán Gîtu Klára, ő jó tudós asszony, és egy, aki esketett, Iancu Bibiana.
Keresztanyám Klára, eljött a kapumba, azt mondta, valami asszonyokot gyűjtök össze, tanuljunk énekeket. Magad eljössz-e? Én akkor ifjú vótam, vót kicsi bubám, még a bubát is vittem, ahol gyűjtött össze münköt az ő házába. Annyi sok szép éneket megtanyított, tanultunk egy esztendeig, kettőig, a harmadik, negyedik esztendőben kivitt minket Jászberénybe. Nem es tudtuk addig, mire való Magyarország. Hogy messze, s más ország, Magyar főd, más ország az. Nem annyira tudtuk, hogy van Székelyfőd, bé vótunk dugva ebbe a gödörbe. Aztán ahogy haladtunk eléfelé, mondták, hogy Gyimesnél van határ, innen idefelé magyarok élnek, de meddig nem indultunk el, nem tudtuk, nem vót honnét. Bákóig jártunk, s annyi.
Nekem egy apóm azt mondta, hogy mikor vót a verekedés, itt maradtak a magyarok. Csángók itt letelepedtek, megszerették a helyet, s így lettünk. Azt mondták az oláhok, hogy mind csak rományok vagyunk. Rományok vagyunk, mert itt ülünk Romániába, de anyámnál nem hallottam egy oláh szót, honnét, míg meg nem indultam az iskolába. S az oláhok mégis azt mondják, rományok vagyunk. Ha lett lenne más világ, mű es magyarok lennénk.
A magyarfalusi katolikus templom
Néne Klára keresztanyámmal magyar fődön sok helyré jártunk. Énekeltünk, táncoltunk. Nekem problémáim is vótak a házba az emberemvel, hogy menek, menek, ne már menjek. De én mentem, a szüvemből szerettem. Én evel az énekvel, evel a tánccal menek eléfelé. Jó élést ad nekem. Ha vótak bánatjaim, akkor ez hozott nekem élénapot.
A reggel nyolc órás miséről kijövő hívekkel a templom udvarán találkozunk, köszöntjük őket, én adjon Istennel, Liliana, na, hogy van kend? Halott van a faluban, sokan a templom melletti ravatalozó felé veszik útjukat. Már távozna is szolgálata után Antonică Petru plébános, de megszólítjuk, s mondjuk, mi járatban vagyunk. Szívélyesen visszatér velünk a Szűz Mária születése tiszteletére felszentelt templomba. A Magyar Katolikus Lexikon szerint az első, Szent István magyar király tiszteletére felszentelt magyarfalusi templom már állt a 19. század elején, 1910–1914 között új templomot építettek, védőszentje István vértanú volt. Első moldvai útja (1929) alkalmával Domokos Pál Péter még látta a sekrestyébe dugott régi oltárképet. 1960-ban a templomot Szűz Mária születése tiszteltére szentelték. Az 1977-es földrengéskor a templom megrongálódott, 1980-ban építették újjá – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban. Szintén itt jegyzik meg, hogy az 1945-ben Egyházaskozárra települt csángók évtizedeken át imaházban gyakorolták vallásukat, csak 1996-ban szentelhették fel saját templomukat ugyancsak Szent István magyar király tiszteletére.
Antonică Petru a Neamț megyei Tămășeni-ből (magyarul Tamásfalva) származik, harmadik éve szolgál Magyarfaluban és pontosan tisztában van a lakosság magyar identitásával. A moldvai csángó falvakban szolgáló katolikus papok többségével ellentétben nem uszítja a híveket, hogy ne járassák magyar órákra gyermekeiket. Szóba hozza, hogy május első napjaiban pásztori vizitációt tett Iosif Păuleț az ő plébániájukon és a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége meghívására közösen ellátogattak a helyi magyar házba, ahol csángó népviseletbe öltözött gyermekek és asszonyok fogadták. Eddig két karácsonyt töltött Magyarfaluban és mindkét alkalommal részt vett a karácsonyi ünnepségen a magyar házban. Azt mondta, nem értett belőle semmit, de szép volt.
Iosif Păuleț jászvásári püspök a magyar házban helyi gyermekekkel, Polgár Lászlóval, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége elnökével és Antonică Petru magyarfalusi plébánossal. Fotó: Facebook / Antonică Petru
Elvettek mindent
Lilianával szüleihez indulunk. Menet közben sorjázza a falurészek nevét: Zsórát kótja (kót: sarok, könyök), Burduzsén, Pázsint, Nagyfalu, Árinósza, Felsőkót, Heccás. Meg-megállunk, tejet viszünk egy házhoz, csomagot egy másikhoz, Lilianának mindenkihez van egy jó szava, csak a kecskepásztor megy el morcosan mellettünk, „ő olyan félkesztyűs”.
Iancu Rafael, Liliana édesapja 1949-ben született. A kollektivizálás utolsó évében, 1962-ben vették el földjeiket, állataikat, nem feledi azokat az időket. „Mindent elvettek, nem vót élési lehetőség”. Felesége, Iancu Anica, született Gyurka is felidézte gyermek- és ifjúkora kemény munkához köthető éveit, a juhokkal, ludakkal, bárányokkal töltött időket, amikor nem volt vasárnap, nem számított az eső, és még a templomozás után sem járt a vasárnapi ebéd.
„Csaptak ki a ludakval, juhokval, kecskékvel, bárányokval, erős nehez vót.” Iancu Rafael dolgozott a szondáknál, onnan van jobbacska nyugdíja, veteményesükben még megtermelnek ezt-azt, nem panaszkodnak. Anica néni szerint kényelemben vannak, azt mondja, nem is érzik, hogy élnek. „Az vót az élet, amikor kénylódtunk.”
Arról, hogy miként kerültek ide a román nyelvi tengerbe, Anica néni csak annyit mond: „Menni kellett, hol az üldöztetés elől, hol az éhínség elől, de futtak az emberek.” Az öregektől azt hallották, a nagy verekedéskor jöttek ide az emberek, de az 1940-es években sokan elmentek Magyarországra, mert „nagy keskenység vót itt”. Az Egyházaskozárra települtekkel jelenleg is tart kapcsolatot néhány család. Arról kevesen tudnak, hogy 1947–1953 között, amikor a Magyar Népi Szövetség támogatásával magyar iskolák kezdték meg működésüket Moldvában, Magyarfalu miért maradt ki. Bogdán Gîtu Klára magyarfalusi hagyományőrző szerint innen elüldözte a hatalom a magyar tanítókat, úgy tudja, az ötvenes évek elején, de korábban sem működött magyar oktatás Magyarfaluban. Erre vonatkozóan Vincze Gábor írja A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944–1989 között (II. rész, 1948–1965) könyvében: „Az 1951/52–es tanévben a minisztérium statisztikái szerint csak Bákó tartományban már 38 csángók lakta településen folyt magyar nyelvű oktatás. (A Iaşi tartománybeli nagy csángó településen, Szabófalván és a déli csángó falvakban, mint Ploskucén, Gajcsána, Magyarfalu, nem jöhettek létre magyar iskolák, bár volt igény a magyar tanítóra.)” A megengedő kisebbségi politika ellenben nem tartott sokáig, a moldvai magyar iskolákat 1953–1955 között szerre megszüntették, egyedül a lészpedi működött még néhány évig. Ugyancsak Vincze Gábor írja: 1948–58 között mintegy 120 magyar tanító oktatott több-kevesebb ideig a moldvai csángók között. Ekkorra már a bákói román pedagógiai líceum (tanítóképző) 1952/53-as tanévben létrejött magyar tagozatát is felszámolták.
Iancu Rafael és felesége, Anica
Megy a tojás, csürke, kolbász Angliába
A fiatalok közül sokan dolgoznak külföldön, leginkább a férfiak keresnek munkát Olaszországban, Spanyolországban, Angliában, de van, aki családostól megy és nem is siet haza. Itthon maradt szüleik pedig segítik, ahogy tudják. Ezt teszi Iancu Bibiana és férje, Iancu Dionisie (Dénes), akiknek két lánya él Angliában.
Iancu Bibiana: Régen nagyon nehez vót. Nőttettünk állatokot, a gyermekek kicsik vótak, a házunk nem vót elkészítve, mi sikáltuk ketten az embervel, nem vót éleség, mint most. Rendre annyit ment az emberem munkára a szondákhoz, hogy haladtunk elé, én dógoztam a házidógokot, s a mezőn a földeket, s a szőlőbe. A nagyobbik lány tanult itt nyolc klászát, utána Bákóba, majd a facultateát (egyetemet) Brassóban három évet és még egyet Olaszországban, marketinget. Nagyon jó munkahelye van Angliában. A kisebb leány is abban a városban ül (lakik), dógozik. Ma küldtem nekik pachetokot (csomagot), nőttettem csürkéket, vettem hatvant, s felnőttek nagyra, három-négy kilós, levágtam az egészet, lefagyasztottam, s akkor, mikor nekik kell, küldöm el. Jő a kocsi, elveszi a kapuból, leteszi hezzájuk az ajtóba. Nagy autó viszi a faluból és Bákóból melyiknek vannak gyermekei Ángliában, itt még lehet lenne kettő-három család. Küldök ötven kilót, százat, egy líra s harminc a kilóra a fizetés. A leányom ad száz lírát, avval ő nem veszi meg ott, amit én küldök. Elküldök százötven tojást, csürkét levágva, vettünk fél bornyút, csináltunk kolbászt, süttük le, küldtem.
Bibiana és férje, aki jelenleg is váltásban dolgozik éjjeli-nappali szolgálatban a szondáknál, megművelik a földjüket, a szőlőst, állatokat tartanak, veteményesük adja a friss zöldséget, s bár nem szorulnának rá, hisz már nagyok a gyermekeik és jól boldogulnak Angliában, a munka nem esik ki a kezükből. Szóvá teszik, hogy azok a fiatalok, akik külföldön dolgoznak és sok pénzt küldenek haza, nem törődnek a földdel, itthon mindent meg lehet vásárolni.
Iancu Bibiana és férje
Néne Klára
Magyarfaluban megkerülhetetlen Bogdán Gîtu Klára hagyományőrző, aki sokat tud a régi dolgokról. Sok éneket tanult édesanyjától és gyűjtött a helyi asszonyoktól is, feljegyzéseit csak ő tudja olvasni, mert úgy írta le, ahogy hallotta, csángósan. A kommunista rezsim idején, a nehéz nyolcvanas években fogadta és támogatta a moldvai csángó falvakat fényképezőgépével járó magyarországi Csoma Gergelyt, akinek szenvedélyévé vált ennek a közösségnek az életét fotósként dokumentálni és a 2002/2003-as tanévben tanítóskodást vállalt Magyarfaluban, máig több kötete jelent meg a moldvai magyarságról.
Bogdán Gîtu Klára, édesapja után Cernica (Csernyik) 1949-ben született Magyarfaluban. Jelenleg is eljár az éneklő asszonyokkal a moldvai csángó falvak nagyobb eseményeire. Udvarában, lefödött kis terasz asztalánál beszélgettünk alig néhány nappal a budapesti Parlamentben tartott, május 21-i csángó konferencia előtt. Nem vállalta a hosszú utat, de együtt hajtogattuk össze a magyar fővárosba induló énekes asszonyok ingeit.
Bogdán Gîtu Klára: Anyám nem tudott iskolát egyáltalán, ötévesen elmaradt apától és anyától es árván, akkor őt úgy nevelték fel a rokonság, az iskolába nem adta senki. Aztán sokval később lett, hogy elindult az iskolába, tanulja meg, hogy ne csalják meg. Régebb aki gyűtötte a pénzet a fődekre, hogy vegyenek, azok úgy megcsalták őköt, de anyám nem ismerte sem a pénzet, se nem tudta megolvasni, se nem tudta aláírni, mindenki csalta meg. S akkor úgy gondolta, íródjék bé az iskolába, itt a faluba. Anyám már özvegy vót harminchárom évesen, nem vót öreg. S akkor, az én apám tanár vót, rományul tanyított az iskolában. S régebben a legények az özvegy ifjú menyecskék után kötődtek. S anyám, hogy járt az iskolába, akkor apám legény vót, nem vót megházasodva, és akkor én ott vagyok az iskolában csinálva. Sokat ért, hogy eszes apám vót.
Bogdan Gîtu Klára és Iacob Liliana készítik az ingeket az útra
Négy osztály után elmentem szolgálni Adzsudba, ott ültem özvegyeknél, orvosoknál, sokat tanultam, nem iskolát, hanem hogy kell beszélgetni, tévét láttam, itt a faluban nem láttam lenne másképpen semmit. Ott más ételeket tanultam csinálni, másképpen nőttem ott odafelé.
Itthon nem tudtam rományul, csak az iskolában mennyit beszélgetett a tanár. A negyedik osztályig elig tudtunk, mint most az első osztályban, lehet annyit se tudtunk olvasni. Rományul vót minden. De anyám nem tudott semmit rományul, mindent magyarul tudott.
Ide mentem férjhez, az emberem, Bogdan Izidor tizennégyen vótak az anyukájánál testvérek, ő vót az első, az anyámnál én vótam a tizedik. Régebb nem vót, hogy menjünk férjhez románok után. Nagyon csúful neztek ki a falu es, az embrek es, nem értették azt, hogy, ha szereted. Nem lehetett. Most essze vannak vigyítve. De abba az üdőbe nem. Még a román templomba se engedte hitünk, hogy bémenjünk. Ha meggyóntad, hogy béjártál román templomba, az nagy vétek vót nekünk, a katolikusnak.
Mikor elmaradtam 1987-ben özvegyül, emberem munkabalesetben meghalt a csernavodai atomerőműnél, úgy megsegített a falu, ideszöktek mindenki, nem es kérdeztek ingemet, mit csináljanak. Aztán ültem tizenöt évet özvegyül. Azt gondoltam, nehogy leszégyentessem a leányomat, a fiamat, hogy én férjhez menjek. S mikor házasodtunk, úgy esküdtünk meg, hogy ő tartja az ő hitit, én az enyimet. Én a románoknak es húsvétolok és a magyaroknak es.
Néne Klára úgy írta le az énekeket, ahogy hallotta: csángósan
Klára néni elmondta: a kilencvenes években és később is magyarországi egyetemisták jöttek a faluba a nyári időszakban, fogadta őket, eligazította, önkéntes magyar órákat tartottak a gyermekeknek az ő házában, majd amikor a somoskai Benke Paulináék – akik már elkezdték a magyar foglalkozásokat tartani falujukban a gyermekeknek – eljöttek, hogy megkérjék, ő is foglalkozzék a gyermekekkel, nekikezdett és „vót, hogy kilencven gyermek ült fel az ágyamba, hogy kettőbe törött. Úgy el vót veszve nálunk ez a csángó tánc, akkor úgy rakosgattam a gyermekeknek a lábikat, megtanyítottam.”
Bogdán Gîtu Klára a jelenleg Budapesten élő fiával, Bogdán Tiborral és az első években Iancu Laurával szervezte a Magyarfalusi Napokat. Tanította az asszonyokat és a gyermekeket, évekig részt vett az MCSMSZ magyar oktatási programjában hagyományőrzőként. Megkérdeztem, hozott-e változást a magyar oktatás az életükbe?
Az változott, hogy nem félsz senkitől. Nincs az a félés. Mik annyiba féltünk, s olyan nehez vót. Csoma Gergely itt tanyított egy évig, de szegény ott vót a nagy út mellett, nem ment ki soha, az ablakon nezett ki, a pap haladott, rendőr haladott, vaj valaki, ő bent úgy hallgatott, a világ nem es tudta, hogy tanyított. A gyermekek jöttek, mentek, csak ő tudja, hogy dolgozott velik. Ez a félelem nincs többet. Kimondod, ami van a szüveden, csinálsz, amit akarsz, tanyítasz, ahol akarsz, táncolsz, amit akarsz. Ez sokat ér.
