Mindeközben mit tesznek a rendőrök? Kicsit nyelvészkednek, kicsit kioktatnak, egy kis semlegesség az egyik irodában, némi egyenlő távolságtartás a folyosón, végül egy adag pontosítás a sajtónak – eltelik így lassan az a pár év, amíg aztán úgy cirka 45–50 éves korukban szépen elmehetnek nyugdíjba.

Jobb helyeken pamfletnek vélhetné az olvasó a fenti sorokat, Romániában azonban ez a műfaj értelmezhetetlen, mert a valóság általában durvább, mint a legvadabb írói képzelet. Nézzük például Marian Saioc és társa május végi „villámlátogatását” a sepsiszentgyörgyi városházán. Az erről készült vágott videofelvételt múlt héten tette közzé a „semlegesség” elvének jegyében „újságírónak” nevezendő Saioc. Hogy a sepsiszentgyörgyi közügyek iránt élénk érdeklődést tanúsító két, messziről jött látogató miként lép fel a hivatalban, az önmagáért beszél – maradjunk annyiban, hogy a Kárpát-kanyaron innen ez nem feltétlenül és maradéktalanul része annak, amit civilizált viselkedéskultúrának szoktunk nevezni.

Igazán felháborító viszont az, ahogy az állami rendőrség emberei viszonyulnak az esethez. Mintha valami vásári civakodást kellene elsimítaniuk két rivális lótolvaj klán között, nem pedig egy közintézményben kellene visszaállítaniuk valamiféle rendet, hogy azért éppen mindenki ne kénye-kedve szerint masírozhasson fel-alá és videózhassa telefonnal a kezében a saját botrányos viselkedését. Az adólejeinkből fenntartott állami rendőrség vélhetően egyáltalán nem minimálbérért dolgozó munkatársa mintha összekacsintana a hívatlan vendégekkel, szemmel láthatóan nem érti, ki itt a sértett fél, ki tartózkodik a saját munkahelyén, és ki az, aki behatolt oda. (Bizonyára ő kávéval, szendviccsel kínálna akárkit, akinek eszébe jut csak úgy besétálni – bemenni, berobogni, berontani, rátörni az ajtót, erővel behatolni – a rendőrségre fényképezkedni, szelfizgetni, videózni, anyázni, kicsit tegeződni, választ nem várva számonkérően felkérdezni a korkedvezményes nyugdíjazásra váró személyzetet.) Nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozik, kioktatja a polgármesteri hivatal munkatársait, minimális empátiát mellőzve számonkérően kérdezi az egyik síró kollégától, hogy hívjon-e mentőt, viselkedésével mintha legitimálná az éppen zajló akciót. Az egésznek az üzenete mintha az lenne: úgy merjük ezután kihívni a rendőrséget, ha úgy érezzük, rendfenntartókra, védelemre van szükségünk, hogy a végén minket vonnak felelősségre. 

Ha pedig mindez nem lenne elég, az adólejeinkből működő, rendfenntartásra hivatott rendőrség még annak is szükségét érzi, hogy az esetről beszámoló cikkünk megjelenése után azonnal pontosítson, megvédje embereit, és nyomatékosítsa: „a beavatkozás során a rendőrök mindent megtettek, hogy békés és arányos módon kezeljék a konfliktust, tiszteletben tartva a semlegesség és egyenlő távolságtartás elvét”. Mert egészen biztosan erre van szükség: egyenlő távolságtartásra és semlegességre. Mintha valamiféle békefenntartó misszióról lenne szó valamely háborús övezetben, nem pedig a küldetése szerint a közrendet fenntartó, a kihágásokat és bűncselekményeket elkövetőket felelősségre vonó, az áldozatokat védelmező, az állampolgárok biztonságát szavatoló munkáról.

Vajon ugyanezen elvek mentén zajlik Romániában a bűnözés elleni fellépés is? Elvégre csak némi nyelvészeti ismeretekre és konfliktuskezelésre van szüksége a kárvallottnak, miután a tolvajok ellopják javait, az áldozatnak esetleg egy mentőre, ha erőszakos cselekményt követnek el ellene. A társadalomnak pedig munkájukat a legmagasabb fokú szakmaisággal, békefenntartói lelkülettel végző rendőrökre.

Fotó: Albert Levente