De ez túl általános köszöntő lenne, nem méltó hozzá, aki mindig személyes emlékekkel, személyre szóló történetekkel szokta köszönteni kollégáit, ismerőseit. Hogyan is lehetne köszönteni őt, a mindenkori nagy köszöntőt, megemlékezőt, búcsúztatót, akinek mindenkiről vannak tanulságos, megható, mélyen emberi történetei, mintha egész élete során ezeket kereste volna a színházban és a magán­életben egyaránt.

Jó lenne ellesni valamit a tehetségéből, amivel mindig készen áll megosztani emlékeit, dicséretet mondani, kifejezni a megbecsülését, szeretetét, tiszteletét valaki vagy valamilyen ügy iránt. Jó lenne megtanulni tőle, hogy miként lehet a megélt valóság, a száraz tények felidézésén túl kitárni a lelket és ezáltal hidakat építeni. Jó lenne eljutni az ő megindító őszinteségéig, mely néha önfeladással, a kiszolgáltatottság felvállalásával is együtt jár. De vajon mit tudnánk felidézni róla mi, kollégái, ismerősei, egykori közönsége? Mi, akik valamennyien fiatalabbak vagyunk nála a sepsiszentgyörgyi társulatban, akik már alig láthattuk őt színpadon. 

Már az ötvenes évek végén tagja volt a társulatnak, együtt játszott az alapítókkal, fontos szereplője volt a színház hőskorának, majd a nyolcvanas évek legendásan nehéz körülményei után az érkező „figurásokkal” is együtt játszott. És nemcsak színész volt, hanem gyermekszínházi rendező, a Mesekaláka működtetője, aki gyakran közölt a Háromszék napilapban is, manapság pedig ő a szolgálatos búcsúztató. Talán nem véletlenül élte túl kortársait, hisz ezt a feladatot senki más nem tudta volna hozzá mérhetően elvégezni. És a művészek mellett a háttérdolgozókat, a munkaközösség minden tagját elbúcsúztatja, ugyanolyan őszinte szeretettel és tisztelettel. Amíg feladata van, ő eleget tesz neki. Egyik legszebb és legfontosabb munkája a sepsiszentgyörgyi színház történetéről készülő könyve, bízunk benne, hogy annak is a végére jár előbb-utóbb. Mert könnyedén ír, nem esik nehezére papírra vetnie a gondolatait, csupán az hátráltatja a munkában, hogy rengeteg az emléke, és semmit nem szeretne kihagyni.

Gazdag és tartalmas életet élt, melyben mindig főszerep jutott a színháznak, de általa mindig azt kereste, ami közvetíteni tud a lelkek között. Színházat játszott már kisgyermekként a brassói Malom utcában, akinek „előadásait” a felnőttek is várták. Színházat játszott az iskolában, ahol már sokkal több nézője volt, és tanárai utánzásával érte el a legnagyobb sikereket. Talán kicsit elbizakodottá is vált emiatt, ezért elsőre nem vették fel a színművészetire, de ő az egyetem névadójának sírjánál megfogadta, hogy nem adja fel. Aztán bejutott, de elbocsátották, majd visszavették, többször is, míg végül tizenhat diák közül negyedmagával diplomázott, és Sepsiszentgyörgyre került, ahol máig hűséggel szolgál. Bevallása szerint minden fellépését élet-halál harcnak élte meg – mi viszont az mondhatjuk el, hogy csatáit sorra megnyerte.

Igyekszem, de valahogy mégsem tud méltó lenni hozzá ez a köszöntés. Hisz ő mindenekelőtt emberségre törekedett, és csak azután arra, hogy előadó, rendező, író, szónok legyen. Mindig erősebb volt benne az emberség, mint a művészet. Elsősorban úgy tartjuk számon, mint a nélkülözőket támogató, gyermekelőadásokat és jótékonysági műsorokat rendező-szervező, a köszöntésekről és a figyelmesség gesztusairól soha meg nem feledkező embert. Aki szétszórta pénzét a koldusgyermekek között, és hosszú éveken át fogalmazott kéréseket, folyamodványokat, hogy hajléktalan ismerőseinek szállást és meleg ebédet biztosítson. Egy szórakozott, de rendkívül érzékeny ember ő, aki egész életében azért rohant, hogy valakinek örömet szerezzen. Nem véletlen, hogy díjai között ilyen elismerések is vannak: Hűség-díj, Pro Urbe díj, Jó Ember-díj... Utóbbit olyan személyiség kaphatja meg, aki „egyrészt becsülettel, tisztességgel, emberséggel, alázattal végzi munkáját, de mindezen felül, egyfajta »láthatatlan angyalként« olyan tevékenységet végez, amellyel embertársainak ad jót, inspirációt, segítséget”. Ő is ezt tekintette igazi küldetésének. „Árvaházban, börtönben, kórházban, magányos embereknél éreztem igazán otthon magam, ahová a Mesekaláka révén jutottam el. Ezek voltak a legszebb pillanatok a pályámon. A nagy sikereken és kudarcokon túl ez marad meg, semmi más” – fogalmazott a születésnapja alkalmából készült beszélgetés során.

Lassan elfogytak a szerepei, felkérései, meghívásai, egyre ritkábban mozdul ki a lakásából. De ha bekopogunk hozzá, vagy felhívjuk, örömmel mesél, és mindenre pontosan emlékszik. Olyan őt faggatni, mintha egy kincsesbányában kutakodna az ember, ahol nemcsak színházi eseményekről, előadásokról, szakmai életutakról tájékozódhat, hanem a lelkek rezdüléseiről is. 

Kedves Puki bácsi, köszönjük a sepsiszentgyörgyi színházban végzett színészi és rendezői munkádat, a közönség szolgálatát, visszaemlékezéseidet, melyek nagymértékben hozzájárultak a színház történetének dokumentálásához. Köszönjük a kollégák, pályatársak méltatásait, a köszöntéseket és búcsúztatásokat, melyek gyakorta könnyeket csaltak a szemünkbe. Köszönjük, hogy megvívtad csatáidat a színpadon és azon túl. Hogy tanítottál, segítettél, inspiráltál. Hogy részévé váltál a városnak ősz tincseiddel, élénk tekinteteddel, temetőkben zengő hangoddal. Amit ma is hallani fogok, mert nemsokára megcsörren a telefonom, és valami ilyesmit fogsz mondani: „Miket írtál te rólam, öregem? Hát köszönöm, de én csak egy öreg komédiás vagyok, semmi más...”